Testvéri kapocs - 27. rész

Raina:

Az ajtó bevágódik és Chris zokogva rogy a földre. Nem törődve a szédüléssel és a szörnyű fejfájással, kitántorgok az ágyból és mellé térdelek. Még mindig nem vagyok képes úgy megtartani magam, ahogy kellene, de az összeesés most szerencsésen elkerült. A karjaimba vonom és ringatni kezdem. Tudom jól, hogy ez megnyugtatja.
- Hé! Chris… mi a baj? – nem válaszol. Elég kényelmetlenül térdelek a padlón. Nem érzem valami jól magam. Szédülök és a fejsérülésem miatt hányingerem is van, de ez most a legkisebb gondom. Fogalmam sincs, hogy mi baja lehet a nővéremnek.
- Chris… Nézz rám! Figyelj rám! Mi történt? Mi a baj? – kérdezem óvatosan, és még mindig ringatom zokogó testét.
- Újra negatív lett. Újra kudarcot vallottam – Luke-ra nézek és érti, hogy mit szeretnék.
- Hozok egy kávét – veti közbe és az ajtó felé indul.
- Én inkább teát kérek – szólok neki és arrább vonszolom magunkat az ajtóból, hogy ki tudjon menni. Chris lassan megtörli az arcát és alábbhagy a sírás. Nem tudom, hogy is tudnám megnyugtatni. Úgy érzem, most nem tehetek mást, minthogy mellette vagyok.
- Nem szabadna a hideg földön ücsörögnöd – fölpattan és felsegít engem is. Megszédülök, de tartja a derekamat, amíg az ágyhoz érünk. Lefekszem, és ő gondosan betakar. Az ágyam szélére ül és percekig csak nézzük egymást.
- Szerintem nagyon görcsösen próbálkoztok – véletlen csúszik ki a számon ez a mondat, de már meg is bánom.
- Ne haragudj nem kellett volna ezt mondanom – lesütöm a szemem és inkább csendben maradok.
- Semmi baj. Teljesen igazad van – a keze az enyémre csúszik és megfogja. – Rágörcsöltünk mind a ketten. Már csak a gyerekcsinálás miatt van az egész. Nem is tudom, mikor voltunk úgy együtt utoljára, hogy spontán és élvezetes legyen. Félek, hogy rámegy a házasságom Logannel.
- Ugyan szívem. Szerintem… lepd meg ma valamivel. A férfiak nem nagyon értenek a romantikához. Azt hiszik, hogy igen, mert mi ezt tökéletesen elhitetjük velük, pedig a kapcsolat romantikus fele a nőn áll, vagy bukik.
- Azt hiszem összezavartál – látom rajta, hogy érti, és azt is látom, hogy tudja, hogy igazam van. Nevetésben törünk ki.
- Jól hallottad. A lányaidat akarom- egy emlékkép kúszik az agyamba és nagyon megijedek.
- NEM! – kiáltok fel és úgy látom, Chris is megrémül.
- Mi az?
- Csak egy emlékkép… Egy álomból. Vagyis nagyon remélem, hogy álom volt – értetlenül néz rám.
- Veronikáról álmodtam. Itt volt, és azt mondta, hogy amiért megöltem azt a szemetet, elviszi a lányimat – egy könnycsepp gördül ki a szememből a gondolatra, hogy talán mégsem álom volt.
- Az lehetetlen. Ő nem lehetett itt – látom a döbbenetet a szemében.
- Megkérhetlek valamire? – bólint – Az épületben több biztonsági kamera is van. Nem szólnál Kate-nek, hogy derítse ki, hogy álom volt-e? Muszáj tudnom. Nem élhetek rettegésben egy álom miatt.
- Persze. Szólok neki, hogy járjon utána. Ne aggódj… Csak álmodtad – én is ebben reménykedem. Kopogást hallok, majd Luke nyit be a szobába.
- Hoztam teát. Neked pedig egy bögre kávét – átnyújtja a bögrét Chrisnek, aki egy hálás mosoly kíséretében megköszöni. Én elveszem a teámat és belekortyolok. Elég forró, de most nagyon jól esik. Remélem pár nap múlva már hazaengednek. Eléggé unom ezt a négy fehér falat. Kate-ék csak ritkán jönnek be. Biztos sok dolguk van. Mielőbb szeretnék visszamenni dolgozni. Remélem, hogy egy kicsit azért hiányzom.

Chris:

A liftajtó kinyílik és egyenesen a nővérem asztalához megyek. Már hónapok óta nem jártam bent. Logannel úgy egyeztünk meg, hogy amíg Clarissa nem tölti be a 3-at, addig otthon maradok vele. Kate valami papírmunkán dolgozik.
- Minden oké? – kérdezi meg tőlem. Ennyire kiismerhető lennék? Hogy már ő is tud olvasni az arcomból?
- Át kéne nézned a kórház biztonsági kameráinak felvételeit. Raina-nak volt egy álma, egy fenyegető álom, de nem biztos benne, hogy álom volt. Járt nála valaki – nem beszélek túl hangosan.
- Kit kéne keresnünk?
- Veronikát. Annak a feleségét akit Raina… - nem fejezem be, de máris érti, mit akarok. Int a fiúknak és kiadja a parancsot, hogy irány a kórház és kérjék el a felvételeket, de még hozzáteszi, Gates-nek nem kell tudnia róla egyelőre. Fújok egy nagyot. Nem akarok arra gondolni, mi van, ha tényleg ott járt. Elköszönök, és hazafelé megyek. Nem tudom, hogy Logan elhozta-e már apától Clarissát. Jim ragaszkodott hozzá, hogy egy kicsit együtt lehessen az unokájával.
Csendesen nyitom ki az ajtót. Hangos kacagás hallok a nappaliból.
- Naa. Apa! – visítja a kislányom és megpróbál menekülni az apja csikizése elől – Anya!
Logan elengedi és én könnyedén kapom fel a csöppömet.
- Mit szólnátok ha vacsiznánk? – mindketten bólogatnak. Leteszem Clarissát a székébe az asztalnál. Egyszerű gyors vacsorát dobok össze. Ezúttal csak szendvicset eszünk.
- Minden rendben? – kérdezi Logan. Sóhajtok és megrázom a fejem.
- Raina álmodott, de nem biztos benne, hogy álom volt. Lehetett a sok nyugtatótól és fájdalomcsillapítótól, amit kapott hallucinálhatott. Veronika járt nála és megfenyegette, hogy elviszi a lányokat – Logan is nagyon jól tudja ki is az a Veronika. Én pedig tudom, hogy Raina megérzései általában sosem csalnak.
- megfürdetem Clarissát – kiemeli az ülésből és a fürdőbe megy vele. Addig előkészítem a pizsijét és az ágyát. Az esti lefektetés közös program, még ha most fasírtban is vagyunk. Megvárjuk míg elalszik és a saját szobánkba megyünk. Képtelen vagyok odafigyelni Logan mit mond nekem. Csak mikor megölel.
- Ne haragudj rám – suttogja.
- Sajnálom Logan. Én most… - nem akartam kimondani, hogy rettentő ideges vagyok, de ő látja rajtam.
- Látod, már megint a húgod miatt kell aggódnod, ahelyett, hogy együtt lennénk – a szavai fájnak. Megdöbbenek.
- Hogy te mekkora tuskó vagy – döbbenten alig hallhatóan motyogom. Felkapom a párnámat és kifelé indulok.
- Most hova mész?
- Clarissával alszok. Gondolkodj, el a viselkedéseden. Fogalmam sincs mi ütött beléd – sarkon fordulok és a lányom szobájába megyek. Most áldom az eszemet, hogy elég széles ágyat vettünk neki. Beférek mellé. Magamhoz húzom és a néma zokogásom lassan álomba ringat.
Reggel egyedül ébredek. Kimászok az ágyból. A konyhába megyek. A kávé már le van főzve, Logan pedig Clarissával együtt a Hófehérkét nézi. A mobilom csörögni kezd. Kate az.
- Igen? Találtatok valamit?
- Sajnos igen. Valóban ott járt. Akár mindannyian veszélyben lehettek. A kórházban már küldtem őröket és a lányokhoz és Raina hoz is csak az orvos és egy szem ápolónő mehet be rajtunk kívül. Hozzátok úton van egy járőr kocsi, de ott van Logan. Remélem meg tud védeni – érzem, hogy sápadt vagyok. Leülök és a férjem kezébe nyomom a telefont. Azt sem hallom mit beszélnek. Mikor lehet rendes életünk? Azt akarom, hogy rendeződjön a házasságom, hogy a húgom is nyugodt életet élhessen.  Hallom, hogy csengetnek, és érzem, hogy Clarissa átöleli a lábamat, de túlságosan is le vagyok bénulva. Kicsi hátra teszem a lábam és felpillantok mikor a férjem nyitja az ajtót. Egy járőr áll az ajtóban. Váltanak pár szót, de csak foszlányokat hallok.
- Öltözzünk fel cicám – felemelem és a szonályába sétálok vele. Szólnom kell a húgomnak. Vagy lehet hogy Kate szólt már neki?
- Christine – Logan hangja jön a szoba ajtó felöl. Még becsatolom Clarissa kantáros naciját és a játékaihoz engedem. A folyosóra sétálunk.
- Most mond, hogy felesleges aggódnom – halkan jegyzem meg. Nem veszekedni akarok, csak kikívánkozik belőlem – Raina-nak boldognak kéne lennie, és ami azt illeti nekünk is, de helyette megint itt van valaki aki keresztülhúz mindent. És én bármit megteszek, hogy ne a gyereke nélkül kelljen élnie, mert az borzalmas. Arról nem beszélve, hogy a tudat, hogy a családod a te hibádból van veszélybe hatalmas nagy teher. Most pedig meglátogatom Raina-t és a lányokat. Clarissát itt hagyom, mert te tudsz rá a legjobban vigyázni. Tudom, hogy a járőrök követni fognak ne aggódj.
Felöltözöm normális ruhába, felkapom a táskámat és a kocsimba ülök. Indítok és a korház felé veszem az irányt. Nem is tévedtem sokat. A civil ruhás rendőrök a nyomomban vannak. Jó lesz most beszélgetni a húgommal. Bár összeszorul a gyomrom a tudatra, lehet, hogy nekem kell elmondanom, hogy Kate-ék mit találtak.

Jövő

Sziasztok, itt egy apró kis szösszenet. Nem a most futó folytatása, de talán egyszer az is jön majd. Jó olvasást :D

A nappalimban ülök, és kifelé bámulok az ablakon. Alattam Washington utcái terülnek el. Kora reggel van. Még csak reggel 7 óra és én már fent vagyok. Hosszú évek óta nem tudok tovább aludni, mint reggel 7 óra. Évekig a lányom miatt, most meg már a megszokás. Pedig most már lenne időm pihenni. Még egy kicsit nézem a nyüzsgő utcákat, aztán a konyhába sétálok, valami ebédet főzök. A lányom és a családja ma ideutazik Cleveland-ből. Igazán jöhetnének többször is. Nem lennék olyan egyedül. Megágyazok a vendégszobában is és összetakarítok: Nem mintha lenne mit, hisz bőven van időm takarítani és egyedül nem csinálok rendetlenséget. A portörlés és a szokásos takarítási teendőket megcsinálom hétköznap, mikor kedvem van rá. Az órára nézek és már 9 óra. Lassan itt kell, hogy legyenek. Megigazítom a blúzomat és a könyvet, amit az este olvastam visszateszem a polcra, a többi Richard Castle könyv közé. Az évek alatt már jó párszor elolvastam mindet. Kívülről tudom őket, pláne az ajánlásokat. 24 év, bőven elég volt arra, hogy akaratlanul is megtanuljam őket. Kirakom a képet, ami csak akkor van kint, mikor a lányom hazalátogat. Egyébként a fiók mélyén lapul. Olyasmire emlékeztet, amit azóta próbálok elfeledni, hogy idejöttem. Ránézek a képre és megállapítom, hogy mennyire is erőltetett a mosolyom. Boldog voltam, de nem végtelenül boldog. És nem azért, mert azon a napon volt az esküvőm. Hallom a zár csörgését. Dana hiába költözött el már évek óta a kulcsa még megvolt és most is azzal engedte be magukat.
- Megjöttünk! – hallom az előszobából a kiáltást.
- Nagyi! – száguld felém az egy szem unokám. Már három éves. Épp olyan kék szeme van, mint az anyjának, viszont mind a ketten rám hasonlítanak. Bár ha a lányomra nézek, az apja jut eszembe.
- Azt hittem sosem érünk ide. Bocs anya, Alex-nek értekezletre kellett mennie. Brittany, azonnal vedd le a cipődet és nem illik kotorni a fiókban – hadart minden egyszerre a lányom, szünet nélkül, azonnali témaváltással. Néha nehéz figyelni. Mikor belelendül, csak mondja és mondja, néha pedig elfelejti közölni, hogy már más témát mesél. Fénykoromban még egész jól követtem az ilyeneket, hála a sok gyanúsítottnak, de mára már ez is megkopott.
- Mi ez? – Tany egy mini nyomozóként, mutat fel egy képet, amit a helyett a kép helyett szoktam a polcon tartani, amit reggel kiraktam.
- Csak egy régi ismerős.
- Ezt néha láttam kiskoromban. Az éjjeliszekrényed fiókjában volt – Dana halkan és elgondolkodva beszél, miközben a képet nézi. Rám néz, és tudom, hogy az ő rendőr ösztöne és épp olyan jól működik, mint valaha az enyém működött. Rám néz, majd a képre, aztán vissza rám. Nem mond semmit. De remélem, megfigyelőképessége most az egyszer cserbenhagyja.
- Talán jobb ha indulunk – töröm meg a már kínos csendet. Segítek Tany-nek felöltözni, aztán útnak indulunk. Az én kocsimmal megyünk, de Dana vezet. Hallgatjuk ahogy az unokám részletes beszámolót tart a napjairól és hogy kistestvért kért a következő szülinapjára. Kérdő tekintettel nézek a lányomra. Egy széles mosolyt enged meg és eltátog egy „rajta vagyunk” mondatot. Imádnám, ha lenne még unokám. Mindig arról álmodtam, hogy sok unoka vesz körül, de csak egy lányom van, tőle aligha lesz egy seregnyi gyerek körülöttem. Már nem is figyelek, csak elmerülök az emlékekben. Oda révedek, ahol az egész elindult a lejtőn.

 

- Sajnálom. Nem kellett volna titkolóznom – ültem le a hintára, ellenkező irányba, mint ő.

- Ez vagy te. Nem engedsz közel magadhoz embereket. Kapaszkodnom kell és küzdenem minden egyes centiért.
- Castle, én…
- Kérlek, had fejezzem be. Sokat gondolkodtam rólunk, a kapcsolatunkról, amerre… amerre tartunk. Elhatároztam, hogy többet akarok – rémület fogott el – Mindketten többet érdemlünk.
- Egyet értek – nyögtem ki és vártam, hogy a következő mondatba kimondja, hogy már nem akar többé. A másodpercek csigalassúsággal haladtak.
- Bármi is történik, és bárhogy is döntesz… - Levegőt vett és elém térdelt – Katherine Hougton Beckett, hozzám jössz feleségül?
Képtelen voltam felfogni, amit mondott. Persze az első döbbenet után igent mondtam, de életem legrosszabb döntését utána hoztam meg. Elfogadtam az állást Washingtonban.

 

A múltba való révedésből Dana szakított ki.
- Anya, beviszem abba a gyorsétterembe Brittanyt a mosdóba. Megleszel? – érinti meg a vállam és aggódva kérdezi. Azt hiszi az apjára gondolok, ami részben igaz, de nem éppen arra az apjára akit ő hitt. Csak bólintok és elmosolyodok. Kézen fogja tany-t és az említett gyorsétterem felé veszik az irányt. Észre sem vettem, hogy megálltak. A múlt ismét magával ránt.

 

- Végig veled leszek ott bent – szorosan fogtam Rick kezét és figyeltem a légzésemre, és a fájásokra – aztán hazaviszlek titeket.
Napok, sőt hetek óta tartott már a vita, mi szerint menjek vissza New York-ba ha megvan a baba. Pár héttel azután tudtam meg, hogy terhes vagyok, hogy elkezdtem az új munkám.
- NE most Castle – sziszegtem dühösen, miközben egy újabb fájás jött és közben az orvos is közölte, hogy ideje nyomnom. Az utolsó fájásig veszekedtünk Rick-kel, hiába szólt ránk az orvosom. Azonban a vitát egy csodálatos hang szakította félbe. A lányom sírása. Könnycseppek folytak végig az arcomon, mikor a hasamra fektették a maszatos babát. Soha nem láttam még olyan csodát, mint ő.
- Gyertek haza – szólalt meg megint. Már régóta nem tudtunk két rendes szót váltani. Folyamatosan veszekedtünk. HA nem az miatt, hogy nem akarok visszamenni, akkor az miatt, hogy terhesen még dolgozok, vagy az miatt, hogy keveset tudtunk találkozni.

- Elég Castle. Elegem volt a veszekedésből. Az én életem már itt van, ha nem tudod megérteni, akkor, menj, de akkor nem akarlak látni többé – mondtam miután elvitték tőlem a babámat. Rick sértődötten hátat fordított és kisétált a szülőszobából, vele együtt az életemből is.

 

- Megjöttünk – nevetett az unokám a lányom meg már indított is. Már nem akarok a múltba merülni. Hallgatom Tany részletes beszámolóit. Annyira tud figyelni minden egyes apró részletre. Épp mint az anyja és épp úgy szereti hozzátenni a saját kitalációit is.
- Anya minden rendben? – kérdezi miközben a temető bejárata felé sétálunk.
- Persze – bólintok és csendben sétálunk tovább.
- Szia nagypapi – köszön Brittany a sírnak. Ő már nem ismerte, de Dana mindig is sokat mesélt neki róla, tett róla, hogy valamilyen szinten mégis ismerje őt. Andy-t nem sokkal az után ismertem meg, hogy Dana megszületett. Nagyon jó barátok lettünk és soha egyetlen egyszer nem vetette sem az én szememre, sem a lányom szemére, hogy nem ő az apja. Úgy szerette, mintha a sajátja lett volna és Dana bálványként imádta őt. Ma van öt éve, hogy meghalt. Minden évben kijövünk, és egy kicsit emlékezünk róla. Dananak fontos és nekem is, hisz a barátom volt. Brittany hamar megunta az ácsorgást és a nem messze lévő üres füves területen szaladgált. Csend telepedett ránk és szinte súlya volt.
- Anya… - kezdett bele a lányom, ami egy sóhajtásba fulladt. Nem válaszoltam egyszerűen csak kérdőn néztem rá.
-  A férfi a képen. Ő nem egy régi ismerős igaz? – az arca komoly és nem tükröz érzelmet. Pont mint egy igazi nyomozó.
- Miből gondolod? – kérdezem miközben az ott lévő padra ülünk és még mindig a sírkövet figyeljük.
- Anya, elfelejted, hogy nyomozó lettem én is? Az arckifejezésed mikor ránéztél a képre. Fájdalom és magány.
- Ő egy különleges személy. Része volt a múltamnak. Mikor még New York-ban éltem. Mielőtt megszülettél.
- Anya… - ismét sóhajtott és már tudtam mi lesz a következő kérdés – az én szemem épp annyira kék, mint a képen lévő férfié. Sosem mondtad, hogy ismered az írót. Richard Castlet. KI ő anya? KI volt ő az életedben?
- A vőlegényem – hajtom le a fejem – és az apád.
- Hogy? – hitetlenkedve néz rám, de egy pillanatra sincs harag a szemében. Egyelőre nincs – MI történt?
- Előléptettek, ami Washingtoni élettel járt. Összevesztünk és mindketten egyedül mérlegeltük, mit is akartunk, miközben szerettük egymást. Eldöntöttem mit akarok, de mielőtt közölhettem volna, ő feltette a nagy kérdést. Igent mondtam és aztán DC-be jöttem. Utána pedig kiderült, hogy téged is magammal hoztalak. Apád, az igazi apád mindenáron azt akarta menjünk haza miután megszülettél.
- Miért nem mentél? – vágott a szavamba.
- Forrófejű voltam és ez hatalmas lehetőség volt. Közvetlen az után, hogy kibújtál ismét összekaptunk. Én mérgemben közöltem, hogy soha nem akarom látni. Ő pedig elsétált. Örökre – a vallomás alatt néhány könnycsepp gurul végig az arcomon. Most, hogy végre kimondtam valakinek, mázsányi súly szakadt le a szívemről. Tudom, hogy a lányomnak fáj, hogy egész életében hazudtam, de már nem tudom magamban tartani.
- Szeretted aput? – tudom, hogy arra a férfira gondol aki felnevelte.
- Apáddal akkor találkoztam mikor te már megszülettél. Nagyon jó barátok lettünk, és nagyon szeretett téged. Szerettük egymást, de nem szerelemmel, de a szeretet elég volt hozzá, hogy boldogan éljünk – na jó az utolsó mondatommal magamat is áltatom. Nem voltam igazán boldog. Boldog akkor lettem volna, ha Ő vele élhetem le az életem, és együtt nevelhettük volna fel a kislányunkat.

- Menjünk haza anya – Dana megfogja a kezem, és az unokámnak is szól. Nem hányja a szememre, hogy hazudtam neki. Nem vágja hozzám, hogy hazugság volt az élete. Boldog gyerekkort és boldog életet biztosítottunk neki.

 

Az ágyamon ülök. Dana és Tany már alszanak. Vacsora után még beszélgettünk a lányommal. Világossá vált számomra, hogy nem haragszik rám. Sok mindent meséltem el neki és tudom, hogy fáj neki a valóság. Azt mondta neki akkor is az volt az apja, aki felnevelte. ÉS ez így igaz. Andy ült az ágya mellett, ha beteg volt, ő volt ott az iskolai előadásokon és ő hordta a műkorcsolya edzésekre és ő támogatta, mikor a sérülése miatt nem korcsolyázhatott többet. Ismerem Dana-t és utána fog nézni a valódi apjának. Talán meg is keresi.
Sosem fogok kibékülni magammal. Mennyivel boldogabb életem lehetett volna, ha egy kicsit hajlandó lettem volna kompromisszumra. A lányom az igazi apját ismerhette volna, nekem boldog életem lehetett volna és Andy-nek is ott lett volna a lehetőség, hogy találjon agának valakit, akit nagyon szeret. Régi képeket nézegetve nyom el az álom. Reggel mikor magamhoz térek, Brittany tekintetével találom szembe magam. Előszeretettel ébreszt így mikor nálam van. Csak ül az ágyam mellett és néz.
- Szép vagy nagyi – nevet és kifelé szalad – Anya, a nagyi felébredt!
Mosolyogva rázom meg a fejem. Dana kislánykorában tornádóként ugrott az ágyunkba, ha ébresztett. Brittany nem rá ütött.
- Siess anya, programunk van. Nem szoktál ennyire sokáig aludni – sürget Dana mikor kilépek a nappaliba. Az órára pillantok és döbbenten látom, hogy 11 óra is elmúlt már. Évek óta nem aludtam ennyit. Egy gyors zuhany után felöltözök és egy kávé társaságában próbálom kideríteni, hova is készülünk. Sikertelenül. Dana rettentő jól tart titkot. Az úton jövök rá, hogy egy könyvtárba megyünk. Nem tudom mi ez az egész. Kijelentette, hogy különleges ruhát vegyek fel. Ő is csinosabban öltözött, mint szokott és Brittany is csini rucit kapott. De minek a könyvtárba kiöltözni? Eszembe jut, mikor először jártam egy bizonyos valaki miatt a New York-i nagykönyvtárba. Ahogy belépünk a könyvtárba az asztaloknál csak egy személy ücsörög, háttal nekem. Dermedten állok meg és nézem a már megőszült fejet. Itt van. De hogyan és miért? Dana-ra nézek, és ő bátorítóan mosolyog. Ő volt. Ő intézte. Istenem Castle még a lányunk nevét sem tudja. Képtelen vagyok megszólalni.
- Szia – szólal meg a lányom. Biztosan beszélt már vele, különben nem jött volna el. Dana-nak épp annyira jó a beszélőkéje, mint az apjának. Ő megfordul és csak nézünk egymásra.
- Semmit sem változtál – szakítja meg a csendet.
- Te is jól nézel ki – a szavakkal küszködöm.
- Beszélgessetek, majd visszajövünk. Anya, ne fuss el – fordul felém és egy puszit ad.
- Tudja ki vagy? –suttogom a fülébe mikor egy puszit ad az arcomra.
- MI már találkoztunk vele reggel – suttogja, aztán kézen fogja Tany-t és elmennek.
- Gyönyörű nő lett – néz Dana után és még mindig zavartan nézünk egymásra.
- Igen az – bólintok helyeslően. Fogalmam sincs mit is mondhatnék.
- Sajnálom, hogy kisétáltam – oldotta meg azt a gondomat, hogy mivel kezdjem.
- Nem ártott volna, ha igyekszem legalább arra, hogy Dana életében normálisan részt vegyél.
- A férjed rendes lányt faragott belőle. És épp olyan szép, mint te.
- Veled kellett volna felnevelnem Castle! – csattanok fel idegesen aztán leülök egy székre. Ő is leül velem szemben és megfogja a kezem. Lassan simítok végig megráncosodott kézfején. Még mindig rettentően jóképű és csak most jövök rá, hogy sosem szűntem meg szeretni őt. Veszekedés és kiabálás nélkül beszélgetünk. Sosem nősült meg újra. Elmesélem neki, mennyire haragudtam rá és hogy a férjem a sajátjaként nevelte fel a lányunkat, de én sosem tudtam őt szeretni. Újra úgy beszélgetünk és csipkelődünk, mint annak idején mikor még mindketten fiatalak voltunk. Megöregedtünk és a makacsságunk miatt, mindketten szomorúan éltük le az életünket.
- Még mindig szeretlek Kate – órák óta beszélgetünk. Már rég besötétedett. Némán sétálok mellette a csendes parkban. Nem tudom mit is kéne mondanom, hisz én is ezt érzem. Van értelme hazudni? Ennyi év után is? Nagyon remélem, sok évem van még hátra az életből, de egy biztos, eddig nélküle éltem, ezután nem akarok nélküle élni.
- Sosem szűntelek meg szeretni Rick – megállok és figyelem, ahogy ráncolódó kezemet simogatja. Szemében még mindig azt látom, mint mikor fiatalok voltunk. Szerelmet. Néhányan megszólják az időseket, ha esetleg csókolóznak az utcán, de nem érdekel, odalépek és megcsókolom. Egy fiatal pár sétál el mellettünk és hallom, ahogy a lány megjegyzi a barátjának: „Remélem mi is ilyen boldogok leszünk még öreg korunkban is”

 

VÉGE!