Testvéri kapocs - 1. rész

Kedves olvasók, egy újabb közös történet Rainaval. Reméljük nagyon fog tetszeni nektek. Ahogy az előzőkről erről is kérnénk majd a véleményeket.

Drága húgi, sajnálom ha néha bántalak, hidd el, hogy nem szándékosan van. Nagyon szeretlekés nem tudnék már létezni sem. A mindennapjaim része lettél és ezért csak egy valakinek lehetek hálás, és hálás vagyok neki. MIndig gondolok rád, és mindig szeretlek, nem csak akkor ha beszélünk. Köszönöm. MIndent... ALWAYS

Mindketten az épület előtt állunk. Ikerhúgom keze egyre jobban szorítja az én kezemet. Ránézek, és hang nélkül jelzem, minden rendben lesz.
- Nem biztos, hogy itt kéne lennünk – szólal meg és kételkedve rám néz.
- Nincs más választásunk – bíztatom.
- Ugyan már, 22 évig nem is tudott róla, hogy van testvére, erre most felbukkanunk?
- Nem csináld ezt, hogy akarod megoldani a helyzetet? Nem vagyunk elég erősek hozzá – kérdezek és utolsó mondatomnál a bal karján lévő gipszre mutatok. Már rég fel kellett volna bukkanunk. Évek óta tudjuk, hogy van egy nővérünk, és hogy ki is ő. Azt sosem tudtuk kideríteni, hogy miért is választottak el minket tőle és a családunktól, de talán most az is kiderül. Megrántom testvérem kezét és befelé indulunk. A portás udvariasan eligazít minket, így már tudjuk, hogy a második emeletre kell mennünk. Idegesek vagyunk mind a ketten, persze ez a húgomon nem látszik. Ez a különbség kettőnk között, meg persze az arcunk. Hasonlítunk, hisz ikrek vagyunk, de kétpetéjűek. Kevesen mondják meg egyből, hogy ikrek vagyunk. Ránézek és látom, hogy arca most is rezzenéstelen. Sosem tudtam, hogyan is csinálja, hogy elrejti az érzelmeit. Én sosem voltam rá képes. A liftajtó nyílik előttünk és lassan kilépünk.
- Elnézést, segítene nekünk? – szólítunk meg egy rendőrt.
- Miben segíthetek? – kérdezi kíváncsian, miközben tekintete a kezünkre téved, ami össze van kulcsolva. Valószínűleg nem arra gondol, hogy testvérek vagyunk. A kézfogás nálunk minden napi. Ha idegesek vagyunk és szükségünk van, a másikra nem szégyelljük megfogni a másik kezét, annak ellenére, hogy már nem vagyunk gyerekek.
- Kate Beckettet keressük.
- Ő az ott – mutat egy asztal felé és már ott is hagy minket. Most a testvérem a bátrabb, előrelép, és maga után húz.
- Jó napot – köszönünk egyszerre.
- Segíthetek valamiben? – kérdezi Ő és mindketten megnémulunk pár másodpercre. Felhúzott szemöldökkel bámul ránk.
- Beszélnünk kéne, de nem itt.
Azt hiszem eljött az a beszélgetés, amibe egyikünk sem gondolt bele. A képzeletünkben valahogy egyszerűbb volt. Egy szoba felé int, ahol van egy kanapé, néhány szék és egy asztal. Becsukja magunk mögött az ajtót. Némán a kanapé felé int, mi pedig leülünk. Aztán ő is leül velünk szembe.
- Szóval, miben segíthetek? – kérdezi meg és kezét felénk nyújtja, miközben bemutatkozik – Kate Beckett.
- Tudjuk – csúszik ki akaratlanul.
- Christine Hamill, ő pedig az ikertestvérem Raina – nyújtjuk a kezünket és egyenként kezet fogunk. Szegény még nem tudja mit is akarunk mondani.
- A húgai vagyunk – szólal meg Raina hírtelen és az előttünk ülő nő kerek szemekkel bámul ránk.
- Az lehetetlen. Egy testvérem sincs, pláne nem két húgom.
- Akkor nézd meg ezt – tegezem le önként és az orra alá dugom a születési anyakönyvi kivonatunkat. Még nagyobb szemekkel nézi a papírt, ahol a keresztnevünk ugyan az, csupán az eredeti vezetéknevünk van rajta, és a valódi szüleink, Johanna és Jim Beckett. Döbbenten ül vissza oda, ahonnét az imént felpattant. Valószínűleg semmit sem ért. Az önkéntes nyomozásunknak hála, mi azért többet tudunk, de sok minden így is homályos. Arról fogalmunk sincs, miért nem nevelkedhettünk az eredeti családunkban.
- Ezt nem értem – suttog maga elé. Mi egymásra nézünk, és belekezdünk a mesélésbe.
- 4 éve meghalt a nő, aki felnevelt minket. Nem szeretett minket, és túl sokszor vágta a fejünkhöz, hogy csak muszájból nevel minket. Csakis egymásra számíthattunk.
- A temetés után nekiláttunk a kacatok között szanálni – veszi át a szót Raina - Papírokat találtunk, és az eredeti anyakönyvi kivonatunkat. Megtaláltunk egy levelet, ami arról szól, hogy már csecsemőként elraboltak minket a családunktól.
- Ha négy éve tudjátok, miért most bukkantok fel? – kérdezi még mindig hitetlenkedve.
- Nyomoznunk kellett, hogy többet tudjunk meg, de sokkal többet nem tudunk. Miután egyedül maradtunk a gyámságunkat anyánk régi barátja kapta, azonban Raina összejött a fiával. MI pedig túlkésőn jöttünk rá, hogy rosszba keveredtünk. Engem a testvéremmel zsaroltak, és mindketten nem kis mennyiségű verést kaptunk.
Nem tudom eldönteni, hogy Kate most gondolkodik, vagy csak üresen néz ránk. Rápillant Raina gipszes kezére és megszólal.
- Nem elestél igaz?
- Igaz. Spirálisan tört el – azt hiszem ezzel, mindent elmondtunk, amit tudunk.
- Maradjatok itt – szól ránk és kifelé indul. Megfordulunk és az ablakon át figyeljük, hogy hova megy. Egy férfival találkozik, aki átkarolja. Semmi túl intim megmozdulás, de biztosan több van köztük, mint barátság. Mond neki valamit, aztán kap egy puszit a homlokára és csak most jövök rá, ki is ő. Mindketten olvastuk a könyveit.
- Te, a nővérünk Nikki Heat – szólalok meg és Raina azonnal arrafelé néz, ahová én is.
- MI van?
- Nézd csak, az ott Richard Castle - mutatok kifelé és ő is elmosolyodik. Imádom látni, mikor a testvérem mosolyog. Az utóbbi időben ritkán tudtunk mosolyogni. Visszaülünk mind a ketten és várjuk, hogy Kate visszajöjjön.
- Gyerünk! Kiderítjük mi ez a sok titok – intett, mi pedig ellenkezés nélkül követjük. Kb. fél órát autóztunk teljesen némán. Kate semmit sem kérdezett tőlünk, nekünk pedig nem volt kedvünk beszélni. Egy ajtó előtt állunk és Kate egyre erősebben kopog. Az ajtó szinte mindjárt beszakad.
- Katie. MI járatban? – lép ki egy idős úr és magához öleli a nővérünket.
- Apa, beszélnünk kell! Nagyon fontos.
- Persze, gyertek beljebb – nyitja nagyobbra az ajtót és besétálunk – Mi a gond? Kik a barátnőid?
Az úr ránk néz, és egy cseppet elgondolkodik. Az arca érdekes formát ölt, de nem tudnám megmondani, hogy gyanakszik-e.
- Ő az apám, Jim Beckett – mutatott a férfire aztán pedig ránk – Apa, ők itt Raina és Christine.
- Chris. Nem szeretem a Christinet – vágok közbe mielőtt akárki akármit is mondhatna. DE a férfi arca már fehérebb, is mint volt.
- Te tudod kik ők igaz? Apa miért nem mondtátok, hogy van testvérem, ráadásul kettő is! – Kate hangja szemrehányó volt és sértődött.
- Azt hittem halottak vagytok – ült le döbbenten Jim és hangja alig volt hallható a suttogásnál.
- Elmagyaráznád, hogy mi a franc folyik itt? Mind a hármunk élete egy hazugság volt – Kate most már dühödnek tűnik, de Jim még mindig csak higgadtan ült a kanapén.
- Anyád, bocsánat, anyátok már akkor is belekeveredett valamibe, ráadásul az ikrek miatt veszélyeztetett volt. Ameddig tudtuk titkoltuk előled, aztán mikor anyád hat hónapos volt, el kellett utazni annak az ügynek a tárgyalására. Sokáig elhúzódott és ti ott születtetek meg. Én indulni akartam veled anyádhoz és a húgaidhoz, mikor jött a hír, hogy elrabolták őket. Hónapokig nyomozott a rendőrség és mi még évekig nyomoztattunk magán nyomozóval, de semmi. Túl jól elvarrták a szálakat.
Fogalmam sincs mit kéne mondani, vagy, hogy kéne-e egyáltalán mondani valamit. Rajnára nézek, de mint mindig most is rezzenéstelen és kemény arca van. Egyre jobban olyan, mintha azok az információk, amit az utóbbi időkben megtudtunk összenyomnának. Érzem a már jól ismert gombócot a torkomban, ami lassan már elviselhetetlenül fojtogat. Egy kéz csúszik a tenyerembe és lassan megnyugszom.
- Miért nem mondtátok el? – faggatózott tovább Kate. Egyikünk sem tudott mit kérdezni, hát ő megtette helyettünk.
- Anyád úgy döntött, majd ha nagyobb leszel és már megérted, akkor elmondjuk. Ő akarta így, hát tiszteletben tartottam a kérését. Aztán mikor már nagyobb lettél, anyád addigra belefolyt abba az ügybe, aztán… utána meg már én…
- Tudom mi volt utána – vágott a szavába a nő.
Jim odajött hozzánk és megölelt minket, egyesével. Hagytam, hogy megöleljen, és Raina is hagyta.
- Bár csak anyátok láthatna titeket.

- Talán nem kellett volna, felbukkanunk – szólal mega húgom és már az ajtó felé indul. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz a reakciója. Némán indulok utána, hogy meggyőzzem mindenképp ez volt a helyes lépés. Elkapom a kezét és abban a pillanatban megszólal Kate hangja mögülünk.
- Várjatok! Mi lenne, ha nálam vacsoráznátok?
Rainára nézek kérdőn, várva, hogy ő mit szeretne.
- Kérlek – suttogom előtte állva. Szeretném megismerni az igazi családom, de ha a testvérem úgy dönt, hogy ő ezt nem szeretné, hát én is feláldozom magam. Ő fontosabb nekem, bármi másnál.
- Rendben – szólal meg a húgom és én hálásan szorítom meg a kezét. 
- Apa? – fordul Kate Jim felé.
- Én… Inkább ma nem Katie. Meg akarlak ismerni titeket, de még ezt fel kell dolgozni. Két halottnak hitt gyermekem bukkant fel. Örülök, hogy megismertelek benneteket.
Elköszöntünk Jim-től és már az autó felé tartottunk. Beállt közöttünk a kínos csend. Nem autózunk sokat, úgy kb. 20percet. Egy idő után már nem feszéjezett a csend, inkább kényelmes volt.

Elfelejtett rokonok - 35. rész (befejező rész)

Kedves olvasóim, hát szomorú, de ennek is eljött a vége. 64 oldal és 35 fejezet. Már nem tudok belőle többet kihozni. Hogy is szokták mondani? A csúcson abbahagyni? Hát lezártam. De nem hagylak titeket olvasnivaló nélkül, ezt megígérhetem. Egyenlőre még mindig Rainánál olvashatjátok a közös történetünket. Köszönöm, hogy követitek történeteim alakulását, és külön köszönet egy nagyon különleges embernek, akinélkül nem tudnék az lenni aki vagyok. Utólag ugyan, de a történetet Dorothy-nak ajánlom. ALWAYS <3

Pár évvel később:

A szobaajtóban állok és figyelem, ahogy a lányok a szőnyegen ülve, elmerülve játszanak legújabb barbijaikkal. Már két napja vagyunk újra New York-ban. Végre Újra Lara Rogers-ként élhetek és a lányok is visszakaphatták eredeti vezetéknevüket. Egy kicsit össze voltak zavarodva, hisz anya eddig Andrea volt, most meg már Lara. Próbáltam elmagyarázni nekik, már amennyire a kétévesek ezt megértik. Okos kislányok, így sokat nem kellett magyarázni nekik. Szinte el sem hiszem, hogy két hete múltak két évesek. Bárcsak előbb zárult volna az ügy és az apjuk is velük lehetett volna a második szülinapon. Mindig figyeltem arra, hogy tudják kik a családunk tagjai, de legfőképpen ki az apjuk. Volt nálam pár fotó, amit sokszor nézegettünk. Azt akartam, hogy tudják ki az apjuk, ki a keresztanyjuk, hogy kicsoda Rick, Kate és a családunk többi tagja.
- Lányok – szólalok meg halkan és besétálok hozzájuk. Leülök melléjük és ők pillanatok alatt az ölemben vannak. Angie a cserfesebb, még Kathe a bújósabb és csendesebb, de ezt leszámítva szinte teljesen egyformák. Pedig mikor megszülettek arra számítottam, hogy idővel egy kicsit besötétedik a bőrszínűk, hisz Javiernek olyan gyönyörű bőre van. De úgy néz ki a lányok az én bőr színemet örökölték.
- Mit szólnátok hozzá, ha meglátogatnánk néhány fontos embert?
- Da? – kérdezi Angie. Ez annyit jelent apa, bár fogalmam sincs, miért da, de mind a ketten így nevezik az apjukat.
- A papát is megnézzük igen, de először Kimy nénihez megyünk el – „már ha akar még látni egyáltalán”, teszem hozzá magamban.
- Oté – pattanik fel Katheleen és már ki is szalad a szobából. Csakhamar a kiscipőjével tér vissza.
- Nem tücsök, előbb szépen felöltözünk – simítom végig a pofiját és a szekrényükhöz sétálok, azt a ruhát veszem elő, amit nemrégen vettem nekik, direkt erre az alkalomra. Egy-egy bársony kisruha egy fehér inggel és apró kis gallérral. Angié piros, Katheleen-é pedig narancssárga. Nagyon sok egyforma ruhájuk van, de most figyeltem arra, hogy a többiek már nagyon régen látták őket és nem biztos, hogy tudni fogják melyik-melyik. Az csak egy dolog, hogy én tudom, de hát én vagyok az anyjuk. Keresek nekik egy-egy fehér kis harisnyát. Hiába van május, azért a harisnya és egy vékony kis kötött kardigánt még elállni. Szépen felöltöztetem őket, rövid kis szöszke hajukat két copfba kötöm.
- Csüccs, le, anya is felöltözik és mehetünk. Jó? – kérem őket. Mindketten csak bólogatnak és leülnek a kanapéra. Szerencsém, hogy szófogadó gyerekek. Gyorsan a szobába sietek. Fogalmam sincs, mit vegyek fel. Egy fekete cicanacit veszek elő egy hozzá passzoló, combközépig érő királykék felsőt. Kicsit lazább és néhány helyen csillogó strasszok vannak rajta. Egy magas sarkút veszek elő és néhány fontos dolgot dobálok kék kistáskámba és már indulásra készen vagyok.
- Cini vad – szaladnak oda hozzám a kis törpéim. Feladom rájuk a kis szandálkájukat, kézen fogom őket és a kocsihoz sétálunk. Becsatolom őket és már indítok is. Mivel annak idején megszakították az életemet, most kaptam egy albérletet, amit pár hónapra ki is fizettek nekem.
Nagyon remélem, hogy Kimy még ott lakik, ahol annak idején ketten laktunk. Féle, hogy ha kinyitja az ajtót és meglát, nem akar meghallgatni és egyszerűen elzavar. Félek, nevezhetem-e még a húgomnak. Néhány könnycsepp végigfolyik az arcomon, de gyorsan le is törlöm őket. Mindig figyeltem arra, hogy a gyerekek ne lássanak sírni, csak mosolyogni, még ha az fájt is. Bekanyarodok a parkolóba. Kiszedem a lányokat, meg fogom a kezüket és mielőtt belépnénk a magas házba, egy nagyot sóhajtok. Úgy érzem, a lift túl sokáig utaztat felfelé.
Már az ajtó előtt állunk, a lányok kíváncsian, de némán néznek rám. Félek kopogni. Félek attól, hogy mi vár rám odabent. Megemelem a kezem és erőteljesen kopogok. Nem kell sokat várnunk és az ajtó nyílik. Alex áll az ajtóban és megdöbbenve néz rám.
- Fájdalmat okoztál neki – suttogja, és úgy érzem, mintha harag lenne a hangjában. Ami persze érthető. De nem tehetek róla.
- Kérlek, csak hallgassatok meg – suttogok én is.
- Egyetlenem ki az? – ez Kimy hangja.
- Rég látott személy – tárja nagyobbra az ajtót Alex és mindannyian belépünk. A lakás nem változott, persze amit egyelőre látok belőle. Kimy döbbenten áll a nappali közepén.
- Szia – köszönök halkan, szinte alig hallani.
- Sia Tiny néji – kiabálja Angie. És most van az a pillanat, hogy eltörik a mécses. Zokogva futok Kimy karjaiba és nem érdekel, hogy nem ölel vissza, csak szorítom és zokogok. Percekig.
- Azt ígérted nem hagysz el, mégis elhagytál – tol el magától és csak néz. Neki is tiszta könny az arca.
- Nem volt választásom. Meg kellett tennem – térdre hullok és tovább zokogok. nehezebb, mint amire gondoltam. Most valószínűleg Gyűlöl. Nem tudom mit vártam, hogy majd nevetve a karjaimba fut? – Sosem hagynálak el önszántamból. Szeretlek Kimy.
A lányok kétségbe esve szaladnak oda hozzám. Most látnak először sírni, és Kathe-nek máris lefelé görbül a szája.
- Ne síj – kéri tőlem és már hüppög is. Angie a nyakamat öleli. Valamennyire észhez térít gyermekeim ijedtsége. Igyekszem letörölni a könnyeimet.
- Semmi baj cicáim – eresztek meg nekik egy gyenge mosolyt és felállok.
- Sacramentó-ban voltam. Az FBI tanúvédelmi programba helyezett. Nem kapták el Sean-t és félő volt, hogy nem nyugszik, amíg nem öl engem vagy gyerekeket – a hangom rettentően gyenge és remeg is.
- Csúnya búcsúlevelet kaptunk. Egyet mindannyian. És a keresztlányaimat is csak úgy elvitte egy idegen nő – hangjából hallom a fájdalmat. Istenem mit tettem.
- Én… én nem tudtam milyen levelet kaptok. Nem szólhattam bele, közölték velem a tényeket és nem tehettem mást csak betartani. Még a ruhákat, és ami kellett azt is egy vad idegen csomagolta össze.
Nem szól semmit, a szekrényhez sétál, és egy fehér papírt vesz elő. Megviseltnek látszik. Látszik rajta, hogy sokszor olvasták már el. Széthajtom és olvasni kezdem.

„Drága szeretteim, el kell mennem, nem bírom tovább. Úgy érzem az élet megfolyt. Ami történt, képtelen vagyok feldolgozni. Hagyjatok magamra. Nincs nekem szükségem senkire. A gyerekeimnek sincs, csak rám. Elmegyek. És ne keressetek. Soha! Ha megtaláltok, tovább megyek. Lezárom életem eddigi részét. Legyetek boldogok! ÉN is az leszek! Nélkületek!”

- MI? – csattanok fel. Ennyire kegyetlen levelet még nem láttam. Felnézek Kimy-re és látom, hogy még mindig a sorokat suttogja. Kívülről tudja.
- Sosem hagynék ilyen levelet – suttogom és hangomban újra könnyek gyűlnek.
- Egy világ omlott össze bennem. Nem tudtam mi történt veled, miért tetted ezt velünk, és ami a legrosszabb, hiába kerestünk, minden eltűnt a létezésedről – már végigfolynak a könnyei az arcán és nekem megszakad a szívem.
- Meg tudsz nekem bocsátani? Hiába kértem, hogy egy apró jelet had hagyjak nektek. Kegyetlenül el kellett, hogy hagyjalak titeket és a régi életemet.
- Csak légy továbbra is a nővérem. Kérlek – könnyek között kéri és nekem sem kell több Szorosan ölelem.
- Drága kishúgom – suttogom a könnyeim között.
- Ne hagyj el többet, kérlek.
- Soha, Kimy!  Soha nem hagylak többet magadra. Szükségem van rád húgi és a keresztlányaidnak is – mosolygok a mellettünk álló két kis tökmagra, Akik egymás mellett állva kíváncsian néznek minket.
- Tudják, ki vagyok – hatódik meg és eléjük térdel. Csendben tanulmányozza őket, hasonlóan, ahogy a lányok. Hiába tudják kicsoda ő, mégis csak most látják őt először élőben.
- Mindenki ismernek. Legalábbis képről és te vagy Tiny néji – mosolygok. Most már nem vagyok szomorú a lelkem egy rész megkönnyebbült.
- Tiny néji – ismétel Angie és ránéz a húgára. Bárcsak tudnám, hogy ilyenkor kommunikálnak-e valahogy, de értik egymást. A következő pillanatban Kimy nyakában vannak és nekem újra könny gyűlik a szemembe. egyszerre emeli meg őket és a régi gyerekszoba felé sétál.
- Jaj, de nehezek vagytok – nevet és a kicsik is nevetnek. Boldog vagyok, de még mindig sírok. Most azonban a boldogságtól. Visszakaptam a húgom. Megdöbbenve lépek be utánuk a gyerekszobába, ugyanúgy van hagyva. Az én szobámba sétálok és ott sem változott semmi.
- Aja nédd – szalad hozzám Kathe és egy képet szorongat a kezében. Kimy és én vagyunk rajta a lányokkal mikor még kisbabák. A diploma osztón készült. Az utolsó közös kép rólunk. Legalábbis az óta nem készült új.
- Nézd, ezek ti vagytok Angie-vel. Az ott a keresztanyu és én – mutogatom a képen.
- Szetlek aja – ölel mega kislányom.
- Én is szeretlek tücsök.
Visszasétálunk a szobába. Kimy a hintaszékbe ül Angie-vel az ölében és mesél neki. Kathe is odaül és csendesen hallgatják a mesét. Mindig is imádták a meséket. Leülök és figyelem őket. Sokszor képzeltem el az elmúlt idő alatt, hogy lesz-e mikor újra egy helyiségben lehetünk. Volt időm átgondolni és kielemezni az életem minden egyes részletét. És arra is rájöttem, hogy hiba volt nem visszamenni Javierhez. Szeretem. Még mindig. Vajon van valakije? Késő van már hozzá, hogy újra szeressem?
- Nincs senkije. Mindig rád várt – néz rám Kimy kizökkentve a mélázásból. Hiányoztak a befejezett gondolatok.
- Ezek már hiányoztak.
- Nekem is – mosolyog – na, menjetek. Találkozzatok a többiekkel is. Legfőképpen ő vele.
- Rendben. Még jövünk. Visszakaptam a régi telefonomat is – nézek rá és ő bólint.
- Gyerünk lányok, meglátogatjuk a papát is – szólok a lányoknak.
- Da – szólal meg Angie és már indulásra készen a kezemet fogja, ellenben Kathe tétován néz Kimy-re.
- Tiny néji? – kérdezi tőlem.
- Visszajövünk még Kimy nénihez jó?
Csak bólogat, megöleli A keresztanyját és már ő is mellettem van.
- Szorítok – ölel meg az ajtóban a húgom és mi már ki is lépünk.
Ismét úton vagyunk. Megnyugodtam végre és most már megint ideges vagyok. Vajon mit szól Javier. Szeretem és már minden vágyam, hogy újra megcsókoljon, és hogy végre család legyünk. Húszpercnyi autózás után megállok az őrs előtt. Kézen fogva megyek befelé a lányokkal. Tudják, hogy ha valahova megyünk, nem engedhetik el a kezem. A liftajtó kinyílik a másodiknál és szép lassan indulunk el a asztalok felé. Az első, amit megpillantok Javier asztala hátulról. Egy kép tűnik fel rajta, amin Én vagyok az ikrekkel közvetlenül a szülés után. Kate pillant meg és elnémul a döbbenettől. Javier megfordul.
- Lara – suttogja, és két lépést tesz felém, aztán mégis megáll. A lányokat nézi. Látom, hogy el van érzékenyülve.
- Da – szólal meg halkan Katheleen.
- Da – ismétli Angie.
- Apát jelent – suttogom. Hírtelen kitárja a karjait és a két kislány máris odaszalad. Javier könnyezve zárja a karjaiba őket. Újra könnyek gyűlnek a szemembe. A gyerekeinek örül, de vajon nekem? Szeret még? Kellek még neki?
- Apa kicsi hercegnői. Milyen nagyok vagytok már. Nagyon szeretlek titeket – öleli meg őket még egyszer, aztán feláll és odajön hozzám.
- Hol voltál? – ne vádló a hangja inkább végtelenül szomorúnak mondanám – Lemaradtam az életük eddigi részéből.
- Nem tehettem róla. Tanúvédelemben voltunk – suttogom.
- Lemaradtam az életükről! – most már megemeli a hangját.
- Javier az istenért nem volt választásom! És ne a gyerekek előtt akarj kiabálni velem, elég fura és szokatlan nekik ez a helyzet.
- Két hete volt a második szülinapjuk és nem lehettem ott, a pokolba az elsőnél sem lehettem ott, meg az első lépéseknél és az első szavaknál és a francba veled sem lehettem ott – nem tudom eldönteni, hogy méregből mondja, vagy csak most tör a felszínre a hiányunk. A könnyeim végigperegnek az arcomon. Fojtogatnak, de nem hagyom magam.
- El kellett felejtenem a régi életemet, egy idegen városban kellett mennem elhagyva azokat, akiket szeretek, nem tudván, hogy milyen mesét adtak be nekik. Egyedül voltam két pici gyerekkel. Egyedül kellett feldolgoznom egy újabb támadást, egy erőszakot. Egyedül ébredtem minden áldott éjjel a rémálmokból. Minden nap azon rettegtem a lányaim biztonságban vannak-e. Próbáltam megadni nekik a nyugodt életet, hogy tudják, ki kicsoda, a fényképek voltak az egyetlen dolgok ahol láthattak titeket. A fényképről ismerték mega az apjukat – mire végigmondom már sírok. Nem faggat tovább, közelebb lép, szorosan magához húz és megölel. A mellkasába temetem az arcom és ismét sírok. Pedig már azt hittem nincs több könnyem, hogy a könnycsatornáim már rég kiszáradtak.
- Szeretlek – suttogom a mellkasába, nem gondolván, hogy meg fogja hallani. Finoman eltol magától, az állam alá nyúl és felemeli a fejem. Mélyen a szemembe néz és én újra, olyan hosszú idő után ismét elveszek csodálatosan barna szemeiben.
- Mond még egyszer – kéri halkan.
- Szeretlek Javier. Mindig is szerettelek… - nem tudom tovább folytatni, mert egy csókkal zárja le az ajkaimat. Csókja tele van szerelemmel. Beletúr hosszú hajamba és elmélyíti a csókot. Szenvedélyessé vált a csók és tele van ígéretekkel.
- Nagyon régóta vártam már erre. Soha többet nem engedlek el: Szeretlek Lara Rogers, és addig nem nyugszom, még nem változtatom meg a neved Esposito-ra. Gyertek haza. Hozzám.
Csak bólogatok a könnyeimmel küszködve. Arrébb lép és egyszerre, könnyedén kapja fel a lányainkat. Gyöngyöző kacagás a jutalma, mindkét kislánytól.
- Szeretem a mamátokat hercegnőim – kiáltja el magát boldogan. Felkacagok, hosszú idők óta először, és valóban boldognak érzem magam. Odahajol egy apró pusziért. Körülnézek, a fél családom körülöttünk áll. Boldog vagyok. Úgy érzem, az életem végre sínen van.
- Menjünk haza – kérem Javiert. Még mindig a lányokat fogja, és nem teszi le őket.
- Haza? – kérdezi és tudom, azért kérdez vissza, mert immár a közös otthonunkra gondol.
- Haza! – bólintok megerősítésképpen. Átadja Kathe-t a kezembe, szabad kezével pedig megfogja a kezem és belépünk a liftbe. A felvonó elindul velünk, új közös életünk felé.

 

 

Vége!

Elfelejtett rokonok - 34. rész

Mindenki akkor tudja meg igazán minek van a birtokában mikor ott az esély, hogy elveszíti. Mikor abban a pillanatban úgy hiszi, késő van és mindegy mit tesz, elvesztette. Aztán jön egy újabb esély és az ember megnyugszik, érdemes volt imádkoznia.
Nem tudom, mi lenne velem nélküled. Ha elveszítenélek belerokkannék. Az a rémület, maga alá gyűrne és nem tudnék mit tenni ellene. Túlságosan is nagy a kötelék és túlságosan is fontos vagy nekem, hisz te vagy a kishúgom, te vagy a lelkitársam, te vagy a barátnőm... ALWAYS  <3

A szempilláim fantasztikusan nehezek. Még ki sem nyitottam a szemem, de biztos vagyok benne, hogy kórházban vagyok. Felismerem a szagot. Jellegzetes kórházi szag, de ezúttal nem csipognak körülöttem gépek. Erőt veszek magamon és felnyitom pilláimat. Martha néni ül mellettem, és amint meglátja, hogy magamhoz tértem, már fel is ugrik a műanyag székről.
- Lara, kedvesem, hogy érzed magad? – hallom a hangjában az aggódást.
- Mint egy utolsó rongy Martha néni – suttogok – Látni akarom a lányaimat.
- Rendben, telefonálok a többieknek – kiment a folyosóra. Csak nézek magam elé. Nincs más vágyam, mint tudni, hogy a lányaim jól vannak, és hogy Kimy nem haragszik amiatt, hogy elszúrtam a diplomaünnepségét.
Úgy szeretnék most felébredni és elhinni, hogy ez csak egy álom volt. de sajnos minden perce valóság volt. Vajon elkapták Sean-t? Az időérzékem már régóta elhagyott, szinte semmit nem érzékelek abból, ami körülöttem zajlik. Mikor legközelebb nyílik az ajtó, Kimy és Alex lép be a babakocsit tolva. Meglepődve látom, hogy Martha néni újra mellettem ül. Mikor jött vissza a telefonálásból?
- Szia – köszön Kimy – hogy vagy?
Olyan érzésem van, mintha csak egy költői kérdés lenne. Egy fáradt, de erőltetett mosolyt küldök felé. Nincs olyan ember, aki a húgomnál jobban ismerne. És tudom, hogy most tudja, mi rejlik a mosolyom mögött.
- Itt vannak, nézd – tolja mellém a babakocsit – Alex-el vigyáztunk rájuk, de hiányzott nekik a mamájuk.
Felülök az ágyban és Kimy máris a kezembe adja egyenként a lányokat. Már profin fogom őket egyszerre. Békésen alszanak. Annyira jó látni őket. Voltak pillanatok, mikor azt hittem, sosem láthatok már senkit.
- Lemegyek kávéért. Martha velem tartana? – szólal meg Alex – Nektek hozzak valamit?
- Semmit köszönöm.
- Én sem kérek semmit – mosolyog Kimy és ők ketten már ki is mentek. Tudom, hogy csak magunkra akarnak hagyni.
- Úgy érzem magam, mint egy rongy. Sajnálom Kimy – sírom el magam. Kimy óvatosan kiveszi a kezemből a gyerekeket és visszateszi őket a babakocsiba.
- Mi az, amit sajnálsz? Hogy elraboltak? Lara, nem te tehetsz róla – ölel magához, hogy megállítsa a sírásomat. 
- Hogy tönkre tettem azt a hétvégét – szipogom. Letörli a könnyeimet és tovább ölel.
- Semmi baj, nincs mit sajnálnod szívem. Én mindig szeretni foglak és sosem lesz olyan, ami miatt haragudnék rád – nyugtat meg. Csak bólogatok és megölelem még szorosabban.
- Menjetek haza, nem épp a legjobb hely a lányoknak egy kórház – kérem Kimy-t.
- Rendben. Az orvos szerint nem kell sokat itt lenned. Próbálj meg aludni. Szeretlek – ölel meg Kimy, nagy nehezen kiszállok az ágyból és egy-egy puszit adok a babáim arcára. Visszafekszem és nézem, ahogyan kimennek az ajtón és lassan akaratom ellenére nyom el az álom. nem akarok aludni, mert félek, hogy álmodni fogok. Igen, félek az álmoktól. Arra ébredek, hogy az ajtóm nyílik. Éjszaka van és feketeruhás emberek lépnek a szobámba. Mellém nézek, de már Martha néni nincs mellettem és más sincs.
- Kik maguk? – ülök fel az ágyban. Az egyikük leül mellém a székre. Most látom csak, hogy ő nő.
- Ms. Roger a nevem Sue Kansie és az FBI-tól vagyok – kedvesen beszél és már nem is félek tőlük – Sejti miért vagyunk itt?
- Nem – megrázom a fejem.
- Sajnálom, de nem tudtuk elfogni az elrablóját, így azt a döntést hoztuk, hogy tanúvédelmi programba fogjuk helyezni magát és a lányait. Ez a legjobb helyzet. És amint elfogjuk, maga visszatérhet az eredeti életéhez.
- Hogyan? ÉS a családom? Nem mondhatom el nekik ugye? Mármint tudom, hogy nem, hisz nyomozó vagyok, de ők mit fognak hinni? Nem akarom, hogy azt higgyék, hogy halott vagyok.
- Azt fogják hinni, hogy lelépett és mire kereshetnék magát, mi minden nyomott eltüntetünk. Csak így tudjuk elérni, hogy biztonságba legyen.
- Rendben – sóhajtok egy nagyot.
- Az ajtó előtt megvárjuk. Öltözzön fel. Egy kollégát elküldök a lányaiért.
- Nem menne maga? – kérdezem és ő meglepődik – Mármint maga nőből van és könnyebben tudja majd, hogy mi az, ami nem maradhat a régi életünkben, amire a lányaimnak szüksége lehet.
- Rendben. A kollégám beviszi a központba és ott találkozunk – egyezik bele és magamra hagy.
Gyorsan kezdek öltözni és közben pörögnek a gondolataim. Egyszerűen meglépek a szeretteim elől. Gyűlölni fognak, hogy köszönés nélkül lépek le. Javiertől elveszem az esélyt, hogy apa legyen. Kimy egy életen át gyűlölni fog. Megrázom a fejem, igyekszem elűzni a könnyeimet. Ezzel ráérek később foglalkozni. Most biztonságban kell lennünk. Befejezem az öltözést és az ügynökökkel máris a központ felé tartunk. Egy órát kellett várnom, hogy Sue visszaérjen. Vele voltak a lányok és jó néhány cucc, ami kell nekik és amint látom, az én szekrényemből is hozott néhány cuccot.
Megkaptuk az új nevünket is. Az én nevem Andrea Bomen lett. A lányok legalább megtarthatták a keresztnevüket, csak a vezetéknevet kellett Bomen-re cserélni. Új lakhelyünk pedig Sacramentó lett.
- Induljunk – jelentette ki Sue. Úgy nézem ő a főnök. Átettem a kicsiket a babahordóba, összecsuktam a kocsit az ügynökök pedig bepakolták a cuccainkat. Mind Angie mind Kathe érezték a nyugtalanságomat. Ők sem voltak olyan nyugodt babák, mint szoktak lenni. Próbáltam őket megnyugtatni, aztán ahogy elindult az autó el is aludtak. Az autó kigördült a parkolóházból, megindulva velünk új életünk felé. A könnyeim némán folynak megállíthatatlanul. Mindaz, ami eddig voltam itt marad New York-ban. Nem tudom, visszatérhet-e valaha.