Változó élet - 11. rész

Sziasztok!
Itt az újabb rész, remélem elnyeri tetszéseteket :)
Várom a véleményeket a benne történtekről és, hogy ti mire számítotok... hangsúlyozom, hogy a történteken ami történi fog nem fog változtatni egyik esetleges ötlet sem :) az alap megvan írva belőle...

Jó olvasást!

 

...

 

 

- Minden rendben kedvesem? Olyan csendes vagy – kérdezi meg Martha miközben a vacsorát csinálja. Ariella a nappaliba játszik az apjával, én pedig a konyhaasztalnál ülök elárvulva. Haszontalannak érzem magam és egyedül.  Pedig nem vagyok egyedül.
- Persze. Elfáradtam ma – felelem és elnyomok egy sóhajt. Remélem, nem jut eszébe, hogy ma voltunk orvosnál.
- Nem vagy egyedül Katherine. Bármit mondott is az orvos… - hallom, hogy kihúzza a széket, leül és megfogja a kezem. Martha bármennyire is szétszórt és bohókás, azért nagyon okos. Szeretem mikor anélkül veszi észre az ember baját, hogy az beszélne róla. Olyan anyás. ÉS ez az érzés még jobban hiányzik, mióta én is anya vagyok. Hiányzik az anyám. Hogy lássa a gyerekeim, hogy tanácsot kérhessek tőle.
- Oh Martha! Műthető a szemem, de… - elhallgatok. Nem tudom elmondjam-e.
- Ez nagyszerű hír, de nem ez nyomja a szíved igaz?
- Terhes vagyok – suttogom – nem akartam Martha. Illetve akartam. Szeretem a fiad és szeretnék neki még szülni, de… - a sírás fojtogat, és inkább megint csak elhallgatok.
- De nem így – fejezi be helyettem és megsimogatja a kezem – Tudom, hogy szereted Richardot. Lehet, hogy nem így szeretted volna, de már itt van. Ő nem tehet róla. És ő épp úgy szerelem gyerek, mint Ariella.
- Nekünk… - közbe akarok vágni, hogy elmagyarázzam, gondjaink voltak a baleset óta, de félbeszakít.
- Had fejezzem be. Nem vagyok vak, láttam, hogy gondok voltak köztetek, de kitartottatok egymás mellett. Látom, hogy mióta a lányotok megszületett csak nagyobb lett a szerelmetek. Ez a szerelem segít át ezen az időszakon és mikor meglesz a baba, biztos vagyok benne, hogy megműtenek és láthatod őt is és minden mást.
- De nem láthatom, ahogy nő a pocakom. Az ultrahangfelvételeket és még sok mást.
- Ez egyszerűen áthidalható. A videó kamerát már rég feltalálták kedveském – kacagja el magát. Ilyen egyszerű lenne, csak én bonyolítottam túl? Nincs időm elgondolkodni ezen, mert Ariella mászik az ölembe.
- Anu – szusszant egyet, aztán fészkelődik egy kicsit és hozzám bújik.
- Mi az babám?
- Ejfájadtam. Apucsi kejgetett, de én dőzstem – olyan büszke a hangja, hogy nevetnem kell, de visszafogom magam.
- Ügyes vagy kincsem – megpuszilom a buksiját amit előzőleg a vállamra hajtott.
- Apucsi máj öjed – jegyzi meg, belőlem pedig felszakad a jóleső nevetés.
- Hogy én? Öreg? – háborog, én pedig kapok egy gyors puszit – Miről beszéltetek anyámmal. Minden rendben?
- Persze. Csak beszélgettünk. Olyan… - elharapom a mondta végét, de ő befejezi.
- Anya, lánya beszélgetés. Remélem megnyugtatott – szinte hallani, hogy közben mosolyog. Szélesen elmosolyodok és tudom, hogy ez megnyugtatja.

- Kész a vacsora. Kicsi lány szaladj kezet mosni és szólj Alexisnek – kéri kedvesen Martha.
- Én máj nad vadot – kéri ki magának és már szalad is. Hallom, hogy trappol a lépcsőn fel. Egyszer biztos leesik. Az ember hiába szól rá, hogy ne fusson.
- Ne fuss a lépcsőn! – kiált utána Rick.
Örülök, hogy néha ő is fegyelmezi, már amikor nem épp elolvad attól, ahogy a lánya ránéz. Így nem oszlik meg a szemében a jó és rossz szülő szerepe. Tudja, hogy bizony, ha rosszat csinál, apuci épp úgy rászól, mint anyu.
- Jó étvágyat – érkezik meg közénk Alexis, Ariella pedig ki is jelenti, hogy ő a nővére mellett akar ülni.
- Hívott már?
- Igen – sóhajtja, de nem vallatom tovább, inkább nekilátok a vacsorának. Az elmúlt napokban Alexis bevallotta, hogy Pi-vel nagyon összevesztek és nem véletlenül alszik itthon. Azt hiszem Rick is tudja, különben rákérdezett volna, hogy kiről is van szó, de bölcsen nem szól semmit.

 

Lassan haladok végig a folyosón, hogy véletlenül se menjek neki semminek. Csend van a lakásban. Rick ír, Ariella pedig a délutáni alvását tölti. Halk szipogás üti meg a fülem. Megállok és figyelek. Azt hiszem Alexis az. Kopogok, és csak akkor nyitok be, mikor a tesséket hallom. Tanácstalanul állok meg. Nem tudom, merre induljak.
- Erre gyere. Az ágyon vagyok – a hang után megyek és akaratlanul is kiérződik a hangjából, hogy sírt.
- Minden rendben? – kérdezem finoman, miután leülök az ágy szélére.
- Veszekedtünk – suttogja – azért vagyok még itthon.
- Ez még nem a világ vége – bíztatom. Tudom, hogy nem veszekedtek még és bármin is kaptak össze, megviseli Alexist.
- Furcsa dolgai vannak mostanában. Nagyon furcsa. Lehet, hogy megcsal. Mikor kérdőre vontam, kiabálni kezdett velem. Azt mondta, észre sem kéne vennem, és hogy tanuljam meg befogni a számat és becsukni a szemem. A szomszédok is hallották a kiabálást. Mostanában velem is furcsa.
- Oh, kicsim!  A férfiak kiismerhetetlenek. Talán jobb, ha egy kicsit távol vagy tőle – próbálom vigasztalni.
- NE mond el apunak, tudom, hogy mi a véleménye róla – szinte könyörögve kéri.
- Rendben – válaszolok és tudom, hogy ezzel ő lezártnak tekinti a beszélgetésünket.

 

A csendes vacsorát Ariella meglepő kérdése zavarja meg.
- Ajetszisz miéjt nem úd hív hod anucsi? – a háromévesek gyermeki kíváncsiságával kérdezősködik – Apucsit apunat hívja.
- Mert én nekem más az anyukám – magyarázza finoman a nagylány.
- De attój méd szejeted az anutámat?
- Hát persze, hogy szeretem az anyukádat – válaszol a furcsa kérdésre Alexis.
- Ajetszisz – sóhajt nagyot az én pöttömöm és tudom, hogy valami számára komolyat készűl mondani – úd szejetjet.
- Én is szeretlek húgi.
- Cicám, mi lenne, ha befejeznéd a vacsorádat? – kérdezek rá a lányomnál.
- Jó – válaszol és ismét csend lesz, egészen addig, amíg be nem fejezi, és már felfelé szalad a lépcsőn, hogy megetesse a babáját. Megpróbálok segíteni, leszedni az asztalt, de a kezemmel meglökök egy poharat, ami csörömpölve törik össze. Könnyek futnak a szemembe és bármennyire is nem akarom kiengedni, már végig is folyik az arcomon.
- Semmi baj Katherine ez mindenkivel előfordul – nyugtat Martha én pedig sírva rogyok a székbe.
- Kate – húz fel Ric és az ölébe ültet.
- Nem vagyok már jó semmire – motyogom, miközben a nyakához dugom könnytől nedves arcom.
- Ne mondj iylet. Ez nem így van – vígasztal és egy apró szerelmes csókot is kapok.
- Van kedved egy öreg emberrel hancúrozni? – suttogja a fülembe és ennyi elég hozzá, hogy elmosolyodjak.
- Engedem, hogy bebizonyítsd, nem vagy öreg – ugyanúgy suttogok, és már érzem, hogy keze a fenekemre csúszik.
- Még szép, hogy megengeded – csíp a hátsómba és nevetve ugrok meg.   
Most már vidám civódásunkat Rick telefonja szakítja félbe. A kijelzőn Espo neve villog.
- Helló pajti, mi a helyzet?... aha… hangosítalak – motyogja a készülékbe és már ki is hangosítja.
- Szia, köszönök én is.
- Mondanunk kell valamit. Bejöttök? Vagy mi menjünk oda? Viszont most.
- Történt valami? – kérdezem meg óvatosan, mert a kollégám hangja elég aggódó?
- Találtunk valamit… a veled történtekkel kapcsolatban…



Változó élet - 10. rész

Sziasztok :)
Ez a rész rövidebb lett mint terveztem, de azért elkészült.
Azt hiszem az életem lassan belesodródik egy mederbe, ami kéynelmes, bár van mi hiányozzon belőle. Lassan megnyugszom. megtanulom elfogani, hogy a dolgok amik történnek, okkal történnek. MIndennek van miértje, de lehet hogy csak később tudjuk meglátni mi is az. A kérdés az valyon későn látjuk-e meg?

 

Félretéve a mélázást, remélem tetszik ez a rész is. ÉS had gratuláljak ezúton is Raina-nak az első helyért.

...

Kézen fogva sétálunk be az óvodába. Mióta nem látok ritkán mozdulok ki otthonról. De nem akarom, hogy Ariella túlságosan is érzékelje a változást. Rettentő ijesztő, hogy az oly természetes New York-i forgalomból, most csak a hangok vannak. A baleset előtt sokszor jöttem el a lányomért. Ha kellett egy-egy ügyből is kiszakítottam magam egy órácskára. Ha több időm volt, elmentünk sétálni, a kedvenc cukrászdánkba. És Ariella igazi nőként, imádott az üzletek között sétálgatni és a ruhákat nézni. Fogalmam sincs kitől örökölte, mert tőlem nem az biztos. Sokszor Lanie-nek kellett elcipelnie egy-egy bevásárló körútra. Ahogy a csoportba lépünk hatalmas gyerek zsivaj van, de szinte azonnal hallom, ahogy a mi kis csöppünk felkiált, és felénk trappol. Milyen furcsa, hogy szinte ezernyi gyerek közül felismerem pont az én lányom cipőjének a hangját. Mindig azt hittem a hatodik érzék mese csak hungbug, de nem. Létezik, és viszonylag gyorsan kifejlődik.
- Anucsi! – visítja, és olyan erővel csapódik a lábamnak, hogy hátra kell lépnem, nehogy elessek. Rick óvó keze tartja meg a hátam.
- Szia, pindurom – fel is emelem. Pici kezeivel a nyakam öleli és két cuppanós puszit kapok – úd szejetjet.
- Én is szeretlek kiscicám – puszilom meg és visszateszem a földre.
- Szia hercegnőm, mehetünk haza? Apu felöltöztet, jó?
- Aha – vágja rá – apucsi! Téded is szejetjet.
Olyan hangon mondja, mint aki menten elolvad. Hallom a puszi csattanását. Úgy szeretném látni. Imádom az édes apa lánya jeleneteket.

- Apucsitám! Apucsitám! – Ariella már akkor az ajtóban toporog mikor Rick még csak valószínűleg épp a liftben van. Mióta a délutáni alvásból felébredt az ablakban ücsörgött és pisze nóziját az üvegnek nyomva leste az utcát, mikor száll ki az apja a taxiból. Hiába találkoztunk vele egy hétvégét Hamptonsba, azért a 3 hét nélküle hosszú volt a kicsi lánynak. A zárban már fordul a kulcs én türelmesen állok a konyha ajtóban, a jelenetet figyelve. Ahogy nyílik az ajtó, Rick éppen csak le tudja tenni a csomagokat és a kisebbik lánya máris csimpaszkodik rajta.
- Apucsitám! – visítja örömében, ő pedig könnyedén kapja fel és dobja a levegőbe a lurkót. Elhiszem, hogy másfél évesen még könnyű és biztos, hogy nem ejti el, azért ilyenkor mindig kihagy a szívem egy ütemet, viszont a következő pillanatban, olvadt fagyiként folyok szét. A szeretet, amivel apa és lánya ölelik egymást, szinte vágható a levegőben. A vacsora alatt képtelen vagyok a saját kis etetőszékébe ültetni a lányomat. Csak az apja öléből hajlandó enni. A fürdetést is ő csinálja, én pedig csendesen meghúzódok és hagyom, hogy Ariella kiélvezze az apukája jelenlétét.
- És boldogan éltek, míg meg nem haltak – ér véget a mese. A kép édes. Rick bent fekszik Ariella ágyában a kicsi pedig az oldalához bújva aludt el a mesén. Óvatosan mászik ki mellőle, takarja be és puszilja homlokon.
- Már rég elaludt a mesén – suttogok a szájába mikor az ajtóban megcsókol.
- Tudom, de olyan jó volt, ahogy szuszogott. Hiányoztatok.
- Imádom az elolvadt apukát – csókolom meg és becsukjuk a gyerekszoba ajtaját.

 

- Tapot szütitét isz? – térek vissza Ariella könyörgő hangjára és mielőtt válaszolhatnék, hogy majd otthon sütizünk, Rick már válaszol is.
- Hát persze hercegnőm.
Nem változtatom meg amit Rick ígért neki, hisz azzal aláásnám az apja tekintélyét. Bár jobban örültem volna, ha egyből hazamehetünk. A cukrászda nincs messze, így gyalog megyünk. Ariella közöttünk sétál, és mindkettőnk kezét fogja. Megállás nélkül csacsog, annyi mesélni valója van, mintha nem is egy napot lett volna az óvodában. Nagy dumás és Martha szerint biztosan író lesz belőle, mint az apja. Amíg nem rendőr lesz belőle, addig semmi gondom. Azt hiszem lassan felfogom, milyen érzés lehet apámnak. Belépve a cukrászdába finom illatok fogadnak minket. A nyál a számban összefut és máris egy csokis torta szelet után áhítozok. Vagy inkább valami savanyút ennék? Máris kezdenek előjönni a terhesség velejárói. Mégis egy csokis szelet mellett döntök és a lányom máris hangsúlyozza, hogy ő bizony olyat kér, mint az anyukája. nevetve esszük a sütinket. Felszabadultan érzem magam és egy vidám pillanatban észreveszem, hogy a kezem a hasamra tévedt. Lehet, hogy nem terveztük őt, de itt van. Ő kettőnk babája, épp úgy ahogy nagyobbik babánk is akinek éppen megint be sem áll a szája. Talán okkal van itt. Szent ég! Mikor kezdtem el úgy gondolkodni, mint Rick? – Minden rendben? – kérdezi Rick gyengéden.
- Minden a legnagyobb rendben. Nem vagyok egyedül – mosolygok rá, és tudom, mennyi jelentése van ennek a mondatnak, de mindegyik igaz.

Változó élet - 9. rész

Nehezen jött össze ez a rész, de itt van. Egy különleges napon. Egy olyan napon, mikor azokra a szeretteinkre gondolunk, akiket elveszítettünk és már odafentről figyelik lépéseinket. Ezen a napon más ott állni a hideg márvány előtt, mint egy átlagos napon.
Én is ott álltam. Ismét. Elvesztett szeretteimre emlékezve. DE ezúttal nem volt senki, aki lelki támaszt nyújthatott volna. Egy évvel ezelőtt ugyan ezen a napon a havas temetőben nem egyedül ácsorogtam. Támogatóan szorongatta valaki a kezem, aki mindig ott fog lapulni a szívembe, de idővel máshogy.

http://www.youtube.com/watch?v=j0C-7hZSgMA 
Szóljon azokért, akik már nem lehetnek velünk

 

 

Rick szinte úgy állít fel a fotelból. Kábán köszönök el és hagyom, hogy kivezessen a folyosóra.
- Kate… Kate mondj már valamit – megrázza a vállam és hallom a hangján, hogy aggódik.
- Nem kéne terhesnek lennem. Nem akarom – nyöszörgök és sírni kezdek. Magához ölel, és a hátamat simogatja egészen addig, amíg a sírásom alább nem hagy – haza akarok menni – szipogom. Átkarol, és a kocsihoz visz. Az úton egyikünk sem szólal meg. Az agyam szinte zsibbadt és már gondolkodni sem gondolkodok semmin. Azt sem érzékelem, hogy az autó megáll, csak mikor nyílik az ajtó és Rick megfogja a vállam.
- Itthon vagyunk – segít kiszállni és befelé megyünk. Még mindig nem beszélünk. Egyenesen a szobába megyek és elfekszek az ágyon. Terhes vagyok, pedig nem akartam. Nem vakon. Akaratlanul kúszik a kép az agyamba mikor megtudtam, hogy Ariella úton van.  

 

- Castle kérlek, hagyd egy kicsit Alexist. Te is ismered a lányodat, ha megbékélt, akkor hívni fog. Egyébként Pi nem is olyan rossz ember – magyarázok, miközben a kék kesztyűt húzom a kezeimre. Rick nem képes elfogadni, hogy Alexis már felnőtt. Nem akarja elfogadni Pi-t és ez a lánynak fáj. Érthető. De ha belegondolok, az én apám épp így nem fogadta el és csak az lett belőle, hogy jobban lázadtam. El kell, hogy beszélgessek Rickkel, vagy elveszíti a lányát.
- Elvette a lányomat – szinte duzzog, ahogy belépünk, a sikátorba ahol a többiek vannak. A hulla mellől éppen Lanie áll fel. Azt hiszem durva a helyzet, a halottunk egy lepedővel van letakarva. megemelem a takarót és a látvány sokkol. A férfi torka el van vágva, a hasa felvágva és a zsigerei kifordítva. Undorító látvány és érzem, hogy a gyomrom kiadni készül a reggelit, amit megettem. Eldobom a lepedőt és egy távolabbi kukához rohanok és hányok.
- Mi van veled kislány? Nem szoktál a helyszíneken hányni, bármilyen undorító – jegyzi meg Lanie, nekem pedig a döbbenettől magara szöknek a szemöldökeim és tágra nyílnak a szemeim. Lanie egy félmosoly kíséretében úgy csinál mintha nem vette volna észre a dolgokat. Miután elvégezzük a dolgokat a helyszínen az autóhoz megyünk. Mielőtt Rick beülhetne, megállítom, ő pedig értetlenül néz rám.
- Castle, hánytam – jelentem be suttogva és ijedten.
- Elhiszem, undorító volt – rántja meg a vállát és ülne be az autóba, de én megállítom.
- Castle azt hiszem terhes vagyok – kicsit hangosabban jegyzem meg, de mire körülnézek már senki sincs itt a csapatból.
- Biztos vagy benne?
- Lanienek igaza van, sosem hánytam helyszínen. Ha látom a csíkot elhiszem – egyikünk sem mer örülni. csak beülünk az autóba és hazafelé vesszük az irányt, útba ejtve egy drogériát. Nem terveztünk még babát, de ha jön, nem bánom. Szeretem Ricket.
Gőzerővel csinálom meg odabent a tesztet és mikor meglátom a két csíkot, elsírom magam. Megemelem az apró tesztet és kilépek az ajtón.
- pozitív – suttogom, mert a könnyeimtől nem tudok megszólalni. A karjaiba kap és megpröget. Hangosan kiabálja az „apa leszek” mondatot egészen addig amíg le nem tetetem magam, mert elszédültem.

 

Most is úgy kéne örülnünk. Miért nem tudunk? Mert vak vagyok. És terhes vagyok.
- Miért kell vakon végigcsinálnom – suttogom magam elé, miközben letörlöm a könnyeimet.
- Nem egyedül kell végigcsinálnod, utána pedig megműtenek, látni fogod őt is és Ariellát is – halkan és kedvesen suttog, miközben mellém fekszik és magához húz. Olyan szorosan bújok hozzá, amilyen szorosan csak lehet.
- nem örülsz a babának? – kérdezi meg és nekem csak most fut át az agyamon, hogy minek is nem örülök? A babának nem? Vagy a helyzetnek nem? Hisz nem a baba tehet róla.
- Azt hiszem, a helyzetnek nem örülök. Nem akarok úgy szülni, hogy nem látom őt, nem látom, ahogy nő a hasam és nem látok egyetlen ultrahang felvételt sem.
- Minden képünk meg lesz. Az orvos azt mondta a baba után megműthetnek. Ugyan úgy lesz képünk erről a terhességedről, mint az előzőről. Ugyan Kate, ez csak egy újabb akadály. Ő épp úgy szerelmünk gyümölcse, mint Ariella. Nem vagy egyedül. Együtt menni fog – kezét az arcomra simítja és lágyan, szerelmesen csókol – ami engem illet, örülök, hogy újra apa leszek.
Csak elfekszem a karjaiban és próbálom tisztába tenni a dolgokat. Tisztán látni a helyzetet. Terhes vagyok. ÉS ahelyett, hogy örülnék, gyászosan siránkozok. Rick tenyere a hasamra csúszik. Megemelem a kezem, aztán visszateszem. Habozva ugyan, de Rick kézfejére simítom a tenyerem. Van ott bent valaki. Felelősséggel tartozom érte. A szerelmünk gyümölcse. Akkor is, ha vak vagyok. De láthatom. A gondolatok, csak úgy kavarognak a fejembe a fáradtság pedig az elmémbe kúszik, míg végül megadom magam és elalszom.

 

- Kate… Kate, kicsim ébresztő – Rick a vállamat rázza, én pedig ásítva ülök fel.
- Azt hiszem elaludtam – nyöszörgöm és eszembe is jutnak az elmúlt óra eseményei.
- Elmegyek Arielláért – kapok egy puszit a homlokomra és indulna, de megállítom.
- Én is megyek – lemászom az ágyról és a fürdő felé botorkálok, hogy azért álomtól kócos tincseimet kifésüljem.
- Biztos? Miért nem pihensz?
- Semmi baj. Megígértem Ariellának, hogy ketten megyünk. A gyerekeimet nem hagyom cserben – akaratlanul jött a többes szám, de nem javítok, hisz már ketten vannak.