Az ügy ami összeköt - 15. rész

Köszönöm Raina <3 :D

Alexis hallotta, hogy valaki az üzenetrögzítőre beszél, de mire leért az emeletről, az illető már letette. Megnyomta a villogó piros gombot és meghallgatta az üzenetet.

„Castle Olivia elájult, a mentő épp a kórház felé viszi. A lányod nagyon rosszul van. Bár nem vagyok benne biztos, hogy a lányodnak tekinted. Mindegy, azt akartam, hogy tudd.˝

Alexis nem hitt a fülének. Ki az az Olivia? Kate azt mondta, hogy lányod? Nem tekinti lányának? Mi a franc folyik itt? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak az összezavarodott lányban. Nem tudott jobbmegoldást, felkapta a táskáját, taxit fogott és már meg is adta a sofőrnek az úti célját. Hála egy rövidebb útnak, hamarabb odaértek. A logika azt diktálta, ha most vitték kórházba azt a bizonyos Oliviát, akkor biztos a sürgősségin van, így arrafelé vetet az irányt. Gondolatai helyesek voltak, Kate a folyosón járkált fel alá. Látta rajta, hogy ideges, legalábbis egy kicsit biztosan.

- Kate. Mi a fene folyik itt? – lépett oda a nyomozónőhöz Alexis. Hangja nyugodt volt, nem kiabált, de látszott rajta a zavarodottság.

 

Szóval nem Rick, hanem Alexis volt otthon. Vonom le a következtetést mikor Lexi megjelenik előttem a folyosón. Tudom, mire gondol, pedig nem konkrétan kérdez rá. Intek neki, hogy üljön le. Kénytelen vagyok én elmondani, ha már az apja nem képes rá, hogy tudassa vele, van egy nővére. Leülünk egy székre, aztán belekezdek.

- Pár napja egy szakadt ruhás lány jelent meg az őrsön és pénzt kért apádtól. Vitatkoztak és a lány elrohant. Apáddal utána mentünk a lakására és már mentőt kellett hívnunk. Apád nem adott neki pénzt, mert azt hitte drogra kell neki, a kórházban azonban kiderült, nagyon beteg és drága gyógyszerre kellet volna neki. Nem értettem apád viselkedését aztán elmondta, Olivia a lánya. Három évvel idősebb, mint te, és 9 éves korától árva. 16 éves volt, mikor apád megtudta, hogy ő létezik, de addigra Olivia már drogos volt, és kétszer is volt elvonón, most pedig már gyilkossági nyomozó. Apád valamiért, fogalmam sincs miért úgy döntött, hogy nem mondja el senkinek a titkát.

- Hogyan? Van egy nővérem? Egész eddig nem tudtam róla? – kérdezi hitetlenkedve. Én csak bólintok, aztán folytatom.

- Igen. Nálam lakik és beteg. Borzalmas élete volt. Árvaház és az utca nevelte. Tudnod kell még valamit, illetve két valamit. Apáddal szakítottam, miután kiderült a dolog. Hazudott mindenkinek, és én nem akarom azt átélni, mint Oliva. Hét hetes terhes vagyok Alexis. Rick részt vehet a kicsi életében, és szeretném, ha te is része lennél az életének.

- Ennél több minden nem is jöhetne. Kiderül, hogy apa hazudott és van egy nővérem. És lesz egy kistesóm, aminek örülök, de szegény épp olyan csonka családban nő fel, mint én – néz zavarodva maga elé. Arra számítottam, hogy kiborul, de nem, inkább próbálja megfejteni magában, hogy mit miért tett az apja. Az orvos lép ki Liv szobájából. Én felpattanok és megkérdezem mi baj, hogy jól van-e. Még az sem érdekel, hogy az orvos az anyjának néz, pedig nem vagyok olyan öreg. Hála isten jól van. Felizgatta magát és attól lett rosszul. Kell neki az a gyógyszer, és tenni fogok róla, hogy Castle kifizesse. Az orvos szerint, ha Liv szedi a gyógyszert, akkor a rohamok, ha meg nem is szűnnek, de kordában tudják tartani vele. Csendben bemegyek hozzá, de alszik. Leülök az ágya mellé és csak nézem őt. Nagyon hasonlít az apjára.

 

Alexis az arcát a tenyerébe temetve ül a folyosón. Gondolkodik. Fogalma sincs mit kéne csinálnia. Észre sem vette, hogy Kate eltűnt onnan, csak azt vette észre, hogy Rick megszólítja.

- Alexis.

- Mindent tudok apa. Miért nem mondtad el, hogy van egy nővérem? Meddig titkoltad volna? A hülye titkolózásoddal tönkretettél jó pár életet. Megérte? Szakítottál Katetel, hétvégi apa leszel. És az ő élete? – mutatott a szoba felé. Nem kiabált, halkan, kimérten beszélt.

- Te ezt nem érted. Meg kellett, hogy védjelek tőle.

- Megvédeni? Az istenért apa, szüksége lett volna ránk, a családjára. Csalódtam benned – jelentette ki és elsétált a folyosóról. Most nem volt képes találkozni a nővérével.

 

Látom, hogy nyílik az ajtó. Castle lép be rajta, de már vissza is fordítom a tekintetem az alvó lányra. Az orvos szerint, ha minden rendben lesz, estére haza vihetem.

- Hogy van? – kérdezi meg, de kisebb dühöt látok a szemében.

- Szüksége van a gyógyszerre, vagy a rohamok megölik. És te ki is fogod fizetni – jelentem ki vitát nem tűrő hangon, de halkan beszélek, hogy Livet ne keltsem fel.

- Milyen jogon szóltál Alexisnek? – most már felemeli a hangját.

- Valakinek el kellet mondani neki, nem gondolod? Különben is, ha felvennéd a mobilod, nem kéne üzenetet hagyni a vezetékes telefonon. Mi az talán nem tetszik, ahogyan Alexis reagált? Bele gondoltál, már hogy mit tettél a hülye titkolózásoddal? Mennyi ember életét tetted tönkre. Három gyereked van, és mind a háromét és még sok más emberét is - most már én is megemelem a hangom. Látom, hogy vissza akar vágni, de egy gyenge hang megállított minket.

- Ne veszekedjetek. Kérlek. Legalább a baba miatt – suttogta Liv erőtlenül. Azonnal az ágya mellett termettem és egy apró puszit nyomtam a homlokára és mosolyogva megsimogattam az arcát. Fél szemmel láttam, ahogy Rick dermedten nézi a jelenete, aztán elrohan. Most először nem tudom megmondani milyen érzelmet láttam az arcán, de nem is érdekel. Csak Livre és a babára kell koncentrálnom. Nem veszíthetem el egyiküket sem. Mind a ketten nagyon fontosak a számomra. Viszont nem hagyhatom annyiban a dolgot Castle-el sem.
- Menj utána. – meglepődök a kijelentésen, és nem is nagyon tudok megszólalni. – Látom, hogy aggaszt a dolog. Nem idegeskedhetsz a baba miatt. Menj utána, és rendezd le vele a dolgot. De ha felizgatod magad, akkor esküszöm, hogy nagyon fogok haragudni. – Látom rajta, hogy komolyan gondolja, de elereszt egy halvány mosolyt. Felállok az ágy mellől, és Rick után megyek. Nagy lendülettel lépek ki az ajtón, de hirtelen megtorpanok. Rick ott ül a kórterem előtt széken. Arca a kezébe temetve, és látom, hogy nagyon el van mélyedve a gondolataiban.
- Rick! – szólok hozzá teljesen higgadt hangon. Sem magamat, sem a babát nem akarom veszélybe sodorni. És nem szeretném, ha Liv még ennél is rosszabbul lenne. – Beszélnünk kell. - Muszáj volt elmondanom Alexisnek, megtalálta az üzenetet – sóhajtok, mert nem tudom, mit is mondjak.

- Tudom. Nekem kellett volna.

- Richard Olivia tényleg nagyon beteg. Ha nem szedi azt a gyógyszert, a rohamok megölik. Itt az ideje, hogy vele is törődj. Csak gondolkodj el egy kicsit, mihez vezetett a hazugságod. Olivia gyűlöl, az anyád még nem is tudja és valószínűleg nem fog megdicsérni érte. Alexis csalódott benned. Én nem tudom, képes vagyok e még megbízni benned. a gyerekünk pedig csonka családban nő fel.

- Mindent elrontottam – döbbent meg halkan. Mióta kiderült az igazság, most először beszéltünk higgadt ember módjára.

- Igen. De talán van, amit helyrehozhatsz, vagy ha helyre nem is, de javíthatsz a helyzeten. Olivia nálam lakik, ha beszélni akarsz vele. De ne ugorj a közepébe. Rettentően gyűlöl – mondtam, aztán visszaindultam a szobába, ő pedig kifelé az ajtón.

- Nem hallottam kiabálást – jegyezte meg Olivia.

- Nem is kiabáltunk. Holnap megkapod a gyógyszered. De meg kell ígérned, hogy mindig be fogod venni – nézek rá komolyan – de van még valami, amit tudnod kell. Alexis, a húgod most már tud mindenről. Már nincs itt, de ahogy én ismerem, ha mindent helyre tett magában, akkor lehet, hogy jelentkezni fog.

- Jó. Menjünk haza – nem mond mást. Megkeresem az orvosát és elkérem a papírjait, aztán

hazafelé vesszük az irányt. Mikor belépünk a lakásba, rögtön ágyba parancsolom. Ő ellenkezik velem, de aztán rájön, hogy semmi esélye. Bemegyek a szobába utána, és leülök mellé az ágyra.
- Mi történt? – kérdezem tőle finoman. Nem akarok olyasmibe belemászni, amihez semmi közöm, de aggódok érte.
- Jeremy hívott. – furcsálltam, hogy ilyen könnyen elmondta. Talán már ennyire megbízik bennem?
- És ki az a Jeremy? – kérdezem még mindig óvatosan.
- Ő…Ő volt a szerelmem. De, mint mindenki másnak, neki is csak arra kellettem. – ezt úgy mondja, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- És most miért hívott? – érdeklődök.
- Pénz kell neki, de én megmondtam, hogy nekem nincs pénzem. Megfenyegetett, hogy ha nem jut anyaghoz, akkor rossz dolgok fognak történni.
- És ezt még csak most mondod? – kicsit fel vagyok háborodva. Nem értem, hogy hogyan lehet ennyire nyugodt, mikor megfenyegették.
- Nyugi Kate, higgadj le. Nem fog semmi történni. Jeremy nem komoly. Nem fog ő semmit sem tenni. – mondja nyugodtan, és megsimítja a kezem, amit viszonzok.
- Kérdezhetek valamit? – néz rám komolyan. Érzem, hogy valami nagyon komolyat akar kérdezni. – Milyen Rick, és Alexis? Úgy értem, hogy te sokáig voltál velük. Milyennek ismered őket? – most először érdeklődik az apjáról. Mit kéne mondanom? És Lexről? Hogy mondjam el úgy, hogy ne fájjon neki?
- Mind a ketten jó emberek. – nyögök oda valami ostoba választ.

- Tudod, hogy nem így értettem. – rám nézett, és elmosolyodott.
- Apádat négy éve ismertem meg. Először nagyon idegesítőnek találtam, de aztán bekellett látnom, hogy nem tudok neki ellenállni. Nagyszerű könyveket ír, és be kell vallanom, hogy örülök annak, hogy az egyik könyve főhőse lehettem.  Alexis, pedig egy csodálatos lány. Most egyetemista, és kitűnő tanuló. Még sosem tett rosszat. Laine-nél volt gyakorlaton, de elkezdődött az iskola. – annyira belefeledkeztem az áradozásba, hogy észre sem vettem, hogy Liv-nek egy könnycsepp gördül végig az arcán. Mikor megláttam, azt az apró, magányos könnycseppet, hirtelen elhallgattam.
- Mi a baj? – kérdezem tőle értetlenkedve. Látom, hogy mondani akar valamit, de nagyon nehezen tud megszólalni.
- Annyira… Tökéletesek. Én nem illek ide. Ott van neki a tökéletes lánya, aki mindenben jó, és szép, akkor miért pont én kellenék neki? – a szívem összefacsarodik. Nem akartam neki fájdalmat okozni, de be kell látnom, hogy most nagyon fáj neki, amit mondtam. Közelebb húzódok hozzá, és én is felfekszem az ágyra.
- Tudod, hogy kellesz nekik. És nekem is szükségem van rád. Nem is tudom, hogy mit csinálnék nélküled. Már nem kell attól félned, hogy nincs családod, hiszen én és az öcséd, vagy húgod itt vagyunk neked. – próbálok a legkedvesebb hangon szólni hozzá. Rápillantok, és észreveszem, hogy már alszik is. Pár pillanat múlva én is álomba merülök.

Az ügy ami összeköt - 14. rész

Bocs a késői frissért, de sajnos sok dolgunk volt.
Always Raina :D

- Ssss ne sírj. Nem a te hibád volt. Nem tehettél volna semmit. Ha beleavatkozol, akkor meg is haltál volna. Most viszont élsz, és csak ez számít. – próbálom nyugtatni, de nem sok sikerrel. Még mindig zokog, és megszakad a szívem, hogy nem tudok segíteni.
- Minden nap. Már 13 éve. Ezt a napot álmodom újra, és újra. Nem bírok szabadulni ennek az éjszakának az emlékétől. Minden nap úgy kelek fel, és úgy fekszem le, hogy újra látni fogom. – Olivia suttog, és már az én szememből is kicsordul a könny. Azonnal letörlöm, mert erős kell, hogy maradjak. Érte.
- Miért teszed ezt? Miért vagy velem ilyen kedves? Nem vagy a családtagom, nem kötelező ezt tenned. – úgy érzem, mintha a hangjában lenne elutasítás, és kérdőre vonás. Mégis úgy érzem, szüksége van rám.
Felhúzom a földről, és az autóm felé megyünk. Beülünk, és haza megyünk. Mikor belépünk a lakásba, nem csinálunk mást, csak lefekszünk az ágyra. Még mindig javítják a szomszéd szobát, szóval egy ideig még az én ágyamban alszik. Felvesszük a pizsamát, és ágyba bújunk. Pár pillanat múlva, már észre veszem, hogy alszik. Hátat fordítok, és én is becsukom a szemem. Érzem, hogy egy kéz a hasamra csúszik.
- Köszönöm. – suttogja a fülembe. – Szerencsés az öcsikém, hogy ilyen mamája van. – el sem hiszem, amit hallok. Először nevezi a kisbabámat az öccsének. Nem tudom, mit feleljek. Inkább csak megfogom a kezét, és közelebb húzom magamhoz.

Másnap reggel korán felkelek. Liv már nincs mellettem. Kimegyek a konyhába, és meglátom, ahogy a Olivia a konyhában sürög forog.
- Szia. – köszönök rá. Hirtelen felkapja a fejét, és rám néz.
- Jó reggelt. – a kedve, mintha jobb lenne. Talán még ez mosolyt is látni fogok. Nem vagyok telhetetlen, de nagyon szeretném boldognak látni.
- Ülj csak le. Vigyáznod kell magadra. Majd én, mindent megcsinálok.
- Örülök, hogy itt vagy nekem. – hirtelen az arca komolyra váltott. Valami rosszat mondtam? Nem tudom.
- Köszönöm. – mondta halkan, és amit utána láttam az megmelengette a szívemet. Olivia arcán akkora mosoly terült el, hogy ilyen szép mosolyt rég nem láttam. Visszamosolyogtam, és megettem a reggelit. Felöltöztünk, és az őrsre mentünk. Az autóban sokat beszélgettünk. Meglepően a babáról is szó esett. Viszont Rick-ről, egy szót sem ejtettünk. Beértünk az őrsre, és a fiúk kétségbeesetten jöttek oda hozzánk.
- Van egy jó, és egy rossz hírünk. Melyikkel kezdjük? – kérdezi viccesen Esposito.

- Kezdjétek a jóval. – szólal meg Liv gyorsabban, és a fiúk már bele is kezdenek.
- Új fejlemény van a Goldberg ügyben. – nyelek egy nagyot, és eszembe jut, hogy Liv semmit sem tud erről.
- Oké. És mi a rossz? – szállok be a beszélgetésbe.
- Találtunk egy számítógépet, de nem tudjuk feltörni. Még a legjobb technikusunk sem képes rá. – mondja Ryan, és rám néz. Nem tudok mit mondani.
- Megpróbálhatom? – kérdezi Liv, amin mindenki meglepődik.
- Persze…- jön a válasz Ryan-től, de érzem a hangjában a kételkedés. Pár perc múlva a számítástechnikai laborból, felhozzák a gépet, és Liv elé rakják. Olivia felnyitja a laptop-ot, és bekapcsolja.
- Négy tűzfal, két biztonsági kód, és egy kém program is van rajta. – mindenki feszülten, és leesett állal figyel. Nem tudtuk, hogy ennyire ért hozzá. Most már mind körül ültük a Liv-et, és csak feszülten figyelünk. Tíz percnyi néma csend után, Liv megszólal.

- Bent vagyok. – olyan természetesen mondja, mintha ez olyan egyszerű lenne.

Ebben a pillanatban megszólal Liv telefonja.
- Bocsánat. – a lány feláll az asztaltól, és arrébb megy.
- Cavanaugh. – szól bele a telefonba. Először senki sem szól bele. De aztán…
- Szia Baby. – szól bele egy mély férfi hang.
- Jeremy? Te vagy az? – Olivia nem hisz a fülének. Olivia, egyre gyorsabban veszi a levegőt. A lány szíve, egyre gyorsabban vert.

- Oké srácok. Szedjetek le mindent. Majd tájékoztassatok, ha találtatok valamit. – szóltam a fiúknak, és arrébb akartam gurulni a székemmel, mikor kiabálást hallottam.
- Nincs pénzem nem érted? – Liv kiabált, és már a sírás határán állt. Látom, ahogy remeg a keze. Látom, ahogy fal fehér lesz az arca. Látom, hogy a levegő vétel is egyre nehezebben megy neki. Tudom, hogy mi fog történni. Felpattanok a székből, és elkezdek felé sétálni. Alig teszek két lépést, hallom, ahogy a telefon kizuhan a kezéből. Futni kezdek. Éppen, hogy odaérek, és elkapom, mielőtt beverné a fejét a padlóba. Elájult. Mentőért kiáltok, és csak tartom a két karom közt az ájult lányt… Elmormolok egy halk imát és fejét simogatom. Csak pár perc kell és már itt is vannak a mentők. Félretolnak és ő kap egy lélegeztető maszkot, infúziót, aztán már viszik is el, de nem engedik, hogy velük menjek. Fogalmam sincs miért. Egy kezet érzek a vállamon. Megfordulok és Esposito áll mögöttem.

- Gyere, beviszlek utána a kórházba. Jobb, ha most nem vezetsz – csak bólintani tudok, és kollégám után indulok és beszállunk az autójába. Vajon mibe keveredett Olivia? Ki telefonált, aki miatt megint rosszul lett.

- Ő tényleg Castle lánya? – néz rám kíváncsian Espo.

- Igen az – rövid válaszom érezteti vele, hogy ne kérdezzen többet. Közben előkeresem a telefonom, de hiába hívom Ricket, ő nem veszi fel. Mégiscsak tudnia kell róla, hogy a lányát épp a kórházba viszik, még ha nem is tartja a lányának. Hiába hívom folyamatosan, nem veszi fel. Hívom a vezetékes telefonjukat, de az üzenetrögzítő kapcsol, hát üzenetet hagyok. „Castle Olivia elájult, a mentő épp a kórház felé viszi. A lányod nagyon rosszul van. Bár nem vagyok benne biztos, hogy a lányodnak tekinted. Mindegy, azt akartam, hogy tudd.˝

Csendben autóztunk tovább, amíg a kórházba nem értünk.

Már itthonról

Raina-val :D

Egyformában, hisz ennyire jól éreztük magunkat az együtt töltött idő alatt.

Legalábbis én így gondolom, remélem ő is.

Egy fantasztikus barátnővel lettem gazdagabb, és felejthetetlen 9 napot töltöttünk el.

Köszönöm Raina <3

Ja, majd elfelejtettem, ALWAYS

<3
"Egyik legfőbb gyönyörűsége az életnek a barátság; s egyik legfőbb gyönyörűsége a barátságnak, hogy van oly emberünk, kire valami titkot rábízhatunk."



Az ügy ami összeköt - 13. rész

Sziasztok, még mindig Rainától :D Jó olvasást!

- Engedd el! Neki nagyobb joga van itt lenni, mint neked – Kate még egyáltalán nem kiabált és a hangját sem emelte fel, de rettentő dühös volt a férfira. Nem érdekelte, hogy lassan mindenki őket nézi. – Olivia gyilkossági nyomozóként van itt.

- Gyilkossági nyomozó??? És te? Neked pihenned kéne, mi a frászkarikát keresel itt?

- Talán süket vagy? Dolgozom, veled ellentétben nekem nincsenek milliók a számlámon. Különben meg semmi beleszólásod ahhoz, hogy Liv vagy én hol vagyunk.

- Még jó, hogy van közöm, elfelejtetted, hogy az én gyerekemmel vagy terhes? – kiabálta Rick és már Katenek is elszakadt az a bizonyos cérna és kiabálni kezdett.

- Közöd? A francba Castle ezt már elszúrtad akkor mikor közölted, hogy van egy lányod, akit egész életedben eldobtál! Tudod te mit élt ő át? Egyáltalán Anyád és Alexis tudja, hogy évek óta hazudsz nekik? Örülj annak, hogy engedem, hogy részt vegyél a kicsi életében, de akár meg is gondolhatom magam! Takarodj innen Richard Castle! És jobb, ha tudod, a gyógyszert amire Livnek szüksége van, biztos, hogy te állod, és ebből nem engedek! – kiabálta magából kikelve.

Castle nem válaszolt, csak hátat fordított és elviharzott. Pár percig a nézőközönség dermedten állt és a hallottakat próbálták feldolgozni, de amint Esposito intett mindenki visszatért a munkájához, kivéve Katet és Oliviát. Kate nagyot fújva, az asztalra támaszkodva próbált megnyugodni, még mielőtt veszélybe sodorná a baba életét. Most rajta volt a sor, hogy kiboruljon, és ezt Olivia érezte is. Odalépett a nő mellé és tenyerét a hátára tette és simogatni kezdte.

- Ne haragudj- suttogta Kate lehajtott fejel és egy könnycsepp gördült ki a szeméből.

- Semmi baj. Jobb, ha megnyugszol. Gyere – Olivia megfogta a nyomozónő kezét és a női részleg felé kezdte húzni, és finoman átkarolta a már reszkető nőt. A fiatal lány tudta, sok volt ez a terhes nőnek. Kicsit bűntudata volt, hogy miatta robbant ki ez a nagy veszekedés, de tudta, Katenek most szüksége van rá, épp, úgy ahogy neki szüksége volt az elmúlt éjjel Kate ölelő és nyugtató karjaira.

Fogalmam sincs, hogy kerültem megint az ágyamba, de már este van. Felülök és fülelek, hangokat hallok a nappali felől. Ruhástól fekszek az ágyon. Eszembe jut a tegnapi incidens a kapitányságon. Hogy lehet valaki ennyire hülye. Soha életemben nem csalódtam még ekkorát  Rickben. A nappali felé indulok és meglepődve látom, hogy Olivia helyett Lanie áll a konyhámban.

- Hogy kerültem haza? És hol van Liv? – nézek rá barátnőmre és leroskadok a konyhaasztal egyik székére.

- A műsor után, ami délelőtt volt, rettentően kiborultál. Olivia kétségbeesetten hívta Espositot, mert te megint rosszul lettél, hazahoztunk és hívtunk orvost. Kaptál egy enyhe nyugtatót és az óta aludtál. Olivia pedig vásárolni ment el. Egyél – tett elém egy tányér lazagnet.

- Mit mondott az orvos? – néztem fel és nekiálltam a kajának, amit elém tettek, közben pedig észre sem vettem, hogy már nyílt az ajtó és Liv is hazaért.

- Azt, hogy még egy két ilyen roham és elveszíted őt – suttogta a konyhaajtóból Olivia.

- Hogyan? – nézek fel ijedten.

- Jól hallottad kislány. Ha nem figyelsz, és hagyod magad felizgatni, akkor elveszíted a babát – magyarázta újra Lanie. Csak nézek magam elé, feldolgozom azt, amit hallottam. Közben hallom, ahogy Lanie elköszön, és még szól Livnek, hogy vigyázzon rám, aztán elment.

Olivia gyorsan összedobott egy gyors, de mégis egészséges vacsorát. A két nő asztalhoz ült, és nekiláttak a vacsorának.
- Nem is tudtam, hogy ilyen jól főzöl. – mondta Kate, és újra egy falat ennivalót rakott a szájába.
- Hát igen. Ha valaki 9 évesen tök egyedül marad, akkor előbb utóbb meg kell tanulnia gondoskodni magáról. – Liv is bekap egy falatot, majd a tányér szélére teszi a villáját. Megvárta, amíg Kate is befejezi a vacsorázást, majd elpakolt.
- Köszönöm. – Kate egy hálás mosolyt küldött a lány felé, majd a hálóba ment. Olivia elmosogatott, majd elpakolta az edényeket.

Leültem az ágyra, és bekapcsoltam a tv-t. Lefeküdtem az ágyra, és megpróbáltam teljesen ellazulni. Lehajtom a fejem a párnára, és elkezdem nézni a műsort, ami tv-ben megy. Pár perc múlva, érzem, hogy a szemem lecsukódik. Egy gyönyörű álomban találom magam, ahol minden rendben van, és a problémák tovatűnnek. A gyönyörű álmot, egy hangos sikítás szakítja félbe, amire felijedek. Kipattanok az ágyból, és a nappaliba sietek. Meglátom, ahogy Liv a kanapén alszik, és újra rémálmok gyötrik. Odamegyek, és leülök mellé. Felrázom Liv-et, aki hirtelen felül az ágyon, és nagyon gyorsan lélegzik. Attól félek, hogy rosszul lesz.
Átölelem, és simogatni kezdem.
- Jól van semmi baj. – próbálom nyugtatni, de még mindig nagyon zaklatott. – Nincs semmi baj, csak egy álom volt. – A légzése lassul. Nagy, mély levegőket vesz. Ölelem még mindig, de pár pillanat múlva, kitör az ölelésemből, és az ajtó felé szalad. Kinyitja, és azzal a mozdulattal, be is csapja maga mögött.

Olivia kirohant a házból, és az utcára futott. Úgy gondolta, így jobban ki tudja szellőztetni a fejét.  Pár perccel később leintett egy taxit.
- Jó estét. – köszönt kicsit kifáradva a lány.
- Jó estét. Hova vihetem? – kérdezte udvariasan a sofőr.
- A Chealse és a Clinton sarkára kérem. – mondta Olivia, és becsatolta a biztonsági övet. Az út nem volt hosszú, nagyjából fél óra lehetett. Mikor az autó megállt, a lány kiszállt, és kifizette a sofőrt. A taxis biccentett, és elhagyta a helyszínt. Olivia átsétált az út másik oldalára, és megállt a hatalmas vaskapu előtt. A kapun egy fából faragott tábla állt. New York-i Temető. Ez a felirat állt a már kissé elkorhadt fatáblán. Liv benyitott a vaskapun, bement, majd maga mögött lassan becsukta a rozsdától nyikorgó kaput. A lány elkezdett sétálni. A sorok hosszúak voltak, és rengeteg kőtábla állt a sorok szélén. Mielőtt beállt a maffiához, nagyon sokat járt ide. Viszont, hogy le ne leplezze magát, ezt a szokását is meg kellett szüntetnie. Az idő későre járt. Már elég sötét volt. Oliva viszont, nem félt a sötétben. Régen is mindig naplemente után jött ki ide. Úgy gondolta, hogy sötétben nem látszanak a könnyei.
”25…26…27…28… Ez az.” – gondolta magában a lány. A 28.sorba befordult, és a közepe felé kezdett sétálni. Ment pár métert, majd megállt egy kis sírkő előtt. A sírkőn az állt, hogy: Diana Cavanaugh. A lány letérdel, és a kezével végig simít a jéghideg kövön.
- Szia anya. Ne haragudj, hogy ilyen későn jövök, de mostanában nem igazán tudtam jönni. Sajnálom, hogy ilyen sokáig magadra hagytalak, de el kellett intéznem pár dolgot. Képzeld korházban is voltam, de már semmi bajom. Apa is felbukkant. Ne aggódj nem beszélek vele. Csúnyán eldobott minket, és én ezt sosem bocsátom meg neki. Nem vagy itt igaz? Már egy jobb helyen vagy. Szeretném hinni, hogy figyelsz, de néha úgy érzem ez lehetetlen. El kéne fogadnom, hogy halott vagy, hogy nem jössz vissza. De annyira hiányzol. – az utolsó mondatnál, Liv sírni kezdett. A könnyei megállíthatatlanul folyni kezdtek. A lány térdelt a sír előtt. A lábai és a kezei már csupa sár volt. Az eső ugyan most nem esett, de pár nappal ezelőtt, nagy vihar volt, és még nem száradt fel a föld.
- Miért hagytál itt? – Olivia már kiabált. – Miért tetted ezt velem? Hogy hagyhattál egyedül? – A lány könnyei nem szűntek, és csak zokogott. Lehajtotta a fejét, és becsukta a szemét. Hallotta, hogy pár méterrel arrébb, valaki megmozdult. A lány fel sem emelte a feéj, még csak a szemét sem nyitotta ki.
- Mióta állsz itt? – jött a kérdés, és a mögötte álldogáló személy összerezzent. Nem hitte, hogy a lány meghallotta a halk mozdulatot.
- Éppen eleget. – jött a halk válasz. Kate letérdelt a lány mellé, és nem szólalt meg. A csendet Olivia törte meg.

- Egyik este, anya bekísért a szobámba. Lefektetett, és betakart. Kezembe adta bogyót, a kis macimat, amit még tőle kaptam születésnapomra. Adott egy jó éjt puszit, és kifelé indult a szobámból. Hirtelen megragadtam a kezét, és visszahúzta. Azt mondtam neki, hogy félek, és hogy maradjon velem. Ő azt mondta, hogy mindig velem marad, és hogy soha nem hagy el. Én elhittem, és megnyugodtam. Elaludtam, és azt álmodtam, hogy boldog vagyok. Nem sokkal később, anya berontott a szobámba, és kirángatott az ágyból. Azt mondta, hogy mennünk kell mert jönnek a rossz emberek, akik bántani akarnak. Menekülni kezdtünk. Az éjszaka kellős közepén, autóba ültünk, és elindultunk. Semmit sem vittünk magunkkal. Az autó lerobbant, és mi egy motel szobában szálltunk meg. Reggel felébredtünk, és mintha semmi gond sem lenne. Egy csodálatos napot töltöttünk együtt. Elmentünk a vidámparkba, és moziba. Nagyon jól mulattunk. Aztán este, még sétáltunk a parkban egy nagyot. Anya folyton hátra nézett, és elég paranoiássá vált. Akkor még nem tudtam, hogy mit is jelent ez. Valaki követni kezdett, és egy sikátor felé mentünk, hogy lerázzuk. Egyre többen jöttek, és már nem tudtunk hova menni. Anya elbújtatott az egyik szemetes konténer mögé, és azt mondta, hogy még a levegőt is tartsam vissza. Én megtettem. Én mindent megtettem, és ez lett a vége. Segíthettem volna, de túl gyáva voltam. Tehettem volna valamit. – Olivia már nem kiabált, csak suttogott, de mégis annyi fájdalom volt a hangjában, hogy Kate nem tudta megállni, hogy átölelje. Nagyon sajnálta a lányt. 

Az ügy ami összeköt - 12. rész

Sziasztok, még mindig Rainától jelentkezünk :D Jó olvasást!

Kate felült az ágyban, de mire az ágya mellett lévő kislámpát felkapcsolta, Olivia már kiabált és sikítozott álmában.

- Nee! Ne bántsd anyut! Segíts anyu! – kiabálja, és közben eszeveszetten vagdalózik az ágyban, aztán egy hangos és keserves sikításkor, Kate úgy döntött most van az a pillanat, amikor jobb, ha felkelti a lányt.

- Liv, ébredj – rázza meg a most már síró, de még mindig kiabáló lányt – Liv!

Olivia hírtelen ült fel, először nem tudta hol van és rettentő rémülten nézett a mellette zavarodott tekintettel ülő nőre.

- Semmi baj, csak álom – suttogta Kate és magához ölelte a zokogó lányt. Liv legalább tíz percig sírt annyira keservesen, hogy néha úgy tűnt, még levegőt sem vesz, aztán megszólalt.

- Nem Kate, nem álom volt érted? Ott voltam, és nem tudtam segíteni anyunak – zokogta – Megtámadott engem is, majdnem meghaltam! Meg kellett volna halnom! Miért maradtam életben, ha senkinek sem kellettem?

- Ne mondj ilyet – szorította magához Kate a még mindig zokogó lányt. Megfogta Olivia kezét és a még lapos hasára tette – Neki szüksége van rád. Nekem is – suttogta a nyomozónő, közben pedig a lány hátát simogatta, egészen addig, amíg az vissza nem aludt.

Édes Istenem, Fogalmam sem volt arról, mit kellett átélnie. Végre visszaaludt a sok sírástól. Most nyugodtan alszik. Óvatosan visszafekszem, de már nem tudok nyugodtan aludni, inkább csak forgolódok. Zaklatott vagyok, nem tudom felfogni, hogy mi történt szegény lánnyal. És miért nem volt bent az aktákban? Vajon ebben is benne van Montgomery keze? Észre sem veszem, hogy a sok gondolat, ami a fejemben kavarok, szinte elaltat. Legközelebb már a telefonom ébresztőjére kelek, de akkor már Olivia nem volt mellettem. Lassan a konyhába indulok és valami fura szag csapja meg az orromat.

- Mi ez a borzalmas szag? – szólalok meg köszönés helyett.

- Reggelt! Kamillatea, a szekrényben találtam.

- Mindjárt hányok tőle – ülök le az asztalhoz álmosan és próbálok mély levegőt venni. Nem gondoltam, hogy a reggeli rosszullétek ilyen hamar törnek rám. Eddig csak max szédültem egy kicsit, most meg már ez a borzalmas hányinger. – Adok neked egy kosztümöt, aztán bemegyünk a kapitányságra. Szerzünk neked melót és nekem is van papírmunkám.

- Kate ez már túl sok – néz rám lehajtott fejjel, miközben elém rak pár szelet pirítóst.

- Nincs vita – nem vagyok szigorú, csak határozott. Neki most arra van szüksége, hogy valaki törődjön vele és felkarolja. Nem nekem kéne, hanem az apjának. De már most közel áll hozzám ez a lány. Szüksége van rám. Megesszük a reggelit és a gyomrom is helyre jön. Rendbe szedjük magunkat és a kapitányság felé vesszük az irányt. Nem beszélünk szinte semmit. Ő kifelé bámul, én pedig azon gondolkodom, milyen munkát is kaphat az őrsön. Talán hivatalos tanácsadó, mivel rendőr így lehetne, és így még fizetést is kapna. De az Rick helye… elhessegetem a gondolatot. Nem érdekel, hogy az az ő helye, neki van pénze és éljen meg az írásból. A dugót sikeresen kikerültem, így időben be tudtunk érni a kapitányságra. Kiszálltunk és elindultunk felfelé.

- Ideges vagy? – kérdezem tőle, mert látom, hogy a kezét tördeli a liftben.

- Nem – felel szigorúan és már le is teszi a kezét maga mellé. Eszembe jut fiatal önmagam, én sem vallottam volna be, hogy félek és ideges vagyok.

- Sziasztok – köszönök, mikor a fiúk mellé érek – Ő itt Olivia Cavanaugh.

- Üdv – intett nekik, én pedig azonnal magam után húzom, és már a kapitány ajtaján kopogtatok. Megvárjuk a tessék felkiáltást és már be is megyünk.

- Jó napot Asszonyom!

- Jó napot Beckett! Miben segíthetek? – néz bizonytalanul a mellettem álló Oliviára.

- A nevem Olivia Cavanaugh, gyilkossági nyomozó. Szükségem lenne munkára – lépett közelebb Gateshez és kezet fogtak.

- Viktoria Gates. Van valami köze Castlehez? Láttam a pár napja történteket – a vaslady kérdésére Liv megszólalni sem tudott, mellé léptem és finoman megérintettem a kezét, ő pedig szigorúan válaszolt.

- Igen, de az a magánügyem.

- Rendben van hölgyem. Egyelőre hivatalos tanácsadóként tudom felvenni, aztán meglátjuk mi sül ki belőle, ha jól tud együtt dolgozni Beckettel és a többiekkel, akkor talán felvehetem nyomozóként is. Így legalább megszabadulhatunk Castletől.

Nem tartott sokáig és Liv papírjai is el lettek intézve. Számítottam rá, hogy nem mondja, el mi köze van Rickhez, azt meg még jó, hogy nem mondta el, hogy az ő anyjának halála összefügg az én anyám halálával. Akkor nem biztos, hogy felvette volna.

- Srácok, Olivia mától fogva hivatalos tanácsadóként lesz a munkatársunk. Castle helyett – teszem hozzá halkan, és látom Esponak feltűnik a Castle megnevezés a mostanában használt Rick helyett. – Ő ott Javier Esposito, Ő pedig Kevin Ryan. Lanievel majd később találkozhatsz.

- Hogy-hogy Castle helyett? – kérdezte Ryan értetlenül.

- Olivia gyilkossági nyomozó, és munkahely kell neki, Castle pedig az írásból is meg tud élni – válaszolom szigorú szemekkel Ryanre és már be is húzza fülét farkát.

- Fogd be Ryan! Üdvözlünk közöttünk Olivia – sétál hozzánk Javier és kezet ráz Livvel. Azt hiszem, kezd már egy kicsit feloldódni, de nem tudom pontosan, nehéz kiismerni. Esposito és Olivia beszélgetni kezdtek, én pedig neki álltam a papírmunkámnak. Talán egy fél órával később Liv leült mellém, ugyan abba a székbe, mint ahova Castle szokott. Megmutattam neki, amit tudtam, hogy mi hogy szoktuk. Épp teáért sétálok át a pihenőbe. Még meg sem telt a poharam a forró itallal, mikor nyílik a lift ajtaja és lám ki sétál ki belőle? Hát persze, hogy Castle. Nem moccanok, csak figyelem mi történik.

Rick dühösen lépett ki a liftből. Alig fél órával azelőtt egy telefont kapott Gates kapitánytól, hogy ki van rúgva. Van helyette valaki más, aki hivatalosan is ott van már. Autóba ült és az első dolga az volt, hogy a kapitányságra hajtott. Ám amint lépett párat, nem várt személyt látott meg, ráadásul az ő székében ül és Kate asztalán olvas valami aktát. A dühe még magasabbra csapott és már szinte futott a lány elé.

- Mit keresel már megint itt? – förmedt rá, de még nem kiabált.

- Dolgozom – felelte Olivia közömbösen és már fel is állt, hogy arrébb sétáljon, de Castle elkapta a kezét és visszafordította maga elé.

- Nem elég, hogy elszakítod tőlem Katet? Még a munkámat is elveszed? Kinek képzeled magad mégis? – kiabálta most már az író és Kate ezt a pillanatot választotta, hogy közbelépjen.

Az ügy ami összeköt - 11. rész

Sziasztok, ez az első rész amit Raina-tól rakunk fel, itt ül mellettem. Jó olvasást :D
Always Raina :D

Megmondtam a sofőrnek a címet, és már indultunk is a lakásom felé. Az út csendes. Csak egyszer kétszer szólaltunk meg. Nem utaztunk sokáig, talán fél órát. Mikor megérkeztünk, kipakoltam a kocsiból, és elindultunk felfelé…- Az utóbbi időben nem sokat voltam itt, de érezd magad otthon – nyitottam kicsi lakásom ajtaját és engedtem előre Oliviát. Nem szólt csak csendben körülnézett – Sajnos egyelőre nem lakható a vendégszoba, a szomszédban történt csőtörés miatt, de rendbe hozatom.

- Jó lesz a kanapé, köszi. Én… Használhatom a fürdőt? – néz rám bátortalanul. Megmutatom, neki merre tud letusolni, adok neki törölközőt is. A szobába sietek, és néhány ruhát szedek elő neki. Nem lehet mindig ugyan abba. Holnap pedig beszélek Vasladyvel, hogy adjon Livnek valami munkát, így a lakbér rá eső részét fogja tudni fizetni, de nem fogom engedni, hogy a gyógyszerét, ami méregdrága, ő fizesse. Rick fogja állni. Ez olyan biztos, mint hogy itt állok. Ha már magára hagyta a gyerekét, legalább a gyógyszerét fizesse ki. Persze tudom, nem lesz egyszerű menet, Liv valószínűleg ellenkezni fog majd.

Liv belép a fürdőbe, és leveszi a ruháit. Megnyitja a csapot, és elkezdi engedni a vizet. Párr  pillanat múlva, feleszmél, hogy ez nem az ő lakása, és nem annyi vízben fürdik amennyiben akar. Gyorsan a zuhany alá ugrik, és megmosakszik. Pár percig lazít, majd kiszáll, és a ruháját keresi. Magára teker egy törölközőt, és kikukkant a nappaliba. Látja, hogy Kate nincs ott, ezért kioson. Bemegy a szobába, és meglátja a saját ruháit. A törölközőt lentebb csúsztatja, és magára veszi a fehérneműjét. Ekkor toppan be a hálószobába Kate.
- Oh ne haragudj, nem tudtam, hogy itt vagy. – szabadkozik Kate.
- Semmi baj. A lopakodás az erősségem. Sajnálom szólnom kellett volna. – mondja Olivia. Liv testén, csak a fehérnemű van. Kate megpillant egy sebhelyet a lány hátán, a bordái alatt.
- Ne, várj készítettem neked ruhát. Az én méretem neked is jó lesz.
- Nem, ezt már tényleg nem fogadhatom el. – Liv ellenkezik, de Kate meggyőzi, hogy ő szeretné odaadni a ruhát.
- Mi történt a hátaddal? – kérdezi visszahúzódóan, és óvatosan Kate.
- Mikor 9 éves voltam, leestem egy fáról. Nem voltam valami ügyes. – mondja a lány és felkapja magára Kate felsőjét.

Kisétáltam a konyhába, és egy kávét tettem fel. Pár perc múlva a kávé már a kis üvegben van.  Éppen Liv lép ki az ajtón, és felém közeledik.
- Mit csinálsz? – kérdezi tőlem, de az arcán még mindig nincs semmiféle érzelem.
- Kávét főztem. – adom az egyszerű választ. Liv közel megy a kávéfőzőmhöz, megfogja a kis üveget, és a benne lévő fekete italt, mind leönti a mosogatóba.
- Nem ihatsz ilyet a baba miatt. – mondja komolyan. A szemembe néz, és már-már egy kis törődést vélek felfedezni a tekintetében.
- Te pedig nem ihatsz a szíved miatt. Sajnálom erre nem is gondoltam. – a hangom halkabb lett, és bűnbánóbb. Felemelem a tekintetem, és látom, hogy tétovázik. Mintha elkezdett volna érezni valamit.
- Én nem vagyok fontos, tudok magamra vigyázni. A baba viszont nem. Érte még te vagy felelős… Főzök teát. – Olivia nagyon jól tud témát váltan. Csak bólintok, és leülök a kanapéra, majd bekapcsolom a tv-t. Néhány perc múlva felállok.
- Elmegyek fürdeni. – jelentem ki egyszerűen. A fürdő felé veszem az irányt, és bemegyek az ajtón. Mielőtt becsukom, még hallom, ahogy Liv elhelyezkedik a kanapén. Megnyitom a csapot, és leveszem a ruhámat. Megállok az egész alakos tükör előtt, és a hasamra szegeződik a tekintetem. Semmi különös nem látszik még rajta, de én tudom, hogy ott van. Rick gyermekét hordom a szívem alatt, és Rick gyermeke fekszik a kanapémon is. Még mindig nem bírom felfogni, hogy mit tett Rick szegény lánnyal. Megfordulok, és belépek a zuhanyzóba, és a meleg víz megcsapja a testem. Néhány percig mozdulatlanul állok a szinte forró víz alatt, és nem gondolok semmire. Megmosom a hajam, és utána kilépek a zuhany alól. Megtörölközök, és felveszek egy lenge pólót, és egy nadrágot. Megfésültem a hajam, és kiléptem a nappaliba. A látvány, megfacsarta a szívemet. Már láttam egyszer aludni Oliviát, de ez most más volt. Most az én kanapémon alszik, és úgy látszik, mintha nyugodtabb lenne. A kanapé szélére ülök, és a fejét kezdem simogatni.
Egy két simítás az arcán, és már fel is ébredt. Zavarodottan nézett rám.

- A kanapé kényelmetlen. Gyere, elég széles az ágyam, aludj velem – még mindig zavarodottan nézett rám.

- De nekem ez pont jó – mutatott a kanapéra, de nem kerülte el a figyelmem, hogy már most el van gémberedve. Tudom, hogy nem tudna egész éjjel ott aludni.

- Nincs de, gyerünk a szobába. Nem vagy éhes?

- Nem, neked viszont enned kell. Miatta – mutatott a még lapos hasamra.

- Nem vagyok éhes. Mi lenne, ha lefeküdnénk, holnap be kell mennünk az őrsre – közben pedig a szoba felé sétáltunk és mind a ketten befeküdtünk az ágyba. Nem kell sok és már mind a ketten alszunk. Jó végre egy kényelmes ágyban aludni, de még jobb lenne, ha Ő aludna mellettem. körülbelül hajnali kettőig aludtam nyugodtan, aztán a mellettem alvó lány hánykolódására ébredtem.

Az ügy ami összeköt - 10. rész

Még mindig always Raina :D

Olivia végig sétál a folyosón, és a büfé felé veszi az irányt. Még pár lépcsőfok van hátra. Befordul a folyosó végén, és leül egy asztalhoz.
-Áhh Ms.Cavanaugh. – lép közelebb az orvos. Egy papírt tart a kezében.
- Jó reggelt doktor úr. – köszön illedelmesen a lány.
- Van egy jó hírem. Pár óra múlva haza is mehet. Még aláírok pár papírt, és már pakolhat is. – mondta kedvesen az orvos. Átnyújtotta a záró jelentés másolatát, majd hátat fordított, és elment. Olivia csak ült a papír felett. Gondolkodni kezdett.

Lesétálok a lépcsőn, és a büfé felé megyek. Belépek, és látom, hogy Olivia már az egyik asztalnál ül. Közelebb lépek, és megérintem a vállát. Véletlen nagyon megijesztettem, mire ő a kezét a mellkasához szorítja. Azonnal leguggolok mellé, és szorosan átölelem.
- Jól vagy Olivia? – kérdezem tőle, de még mindig ölelem. Ő a másik kezével a kezemet, a szívéhez szorítja, és én érzem, ahogy ver. Pár másodpercig mozdulatlanok vagyunk, de aztán végül ő ellök magától. Nem tudom mi történt. Egyszer csak ellökte a kezemet. Értetlen tekintettel nézek rá, majd leülök mellé.
- Mi történt? – kérdezem tőle, és megpróbálom megfogni a kezét, de ő elhúzza a sajátja. A szeméből süt a keménység. Látom a tekintetében azt a falat, amit én is oly sokszor használtam.
- Haza mehetek. – böki ki egyszerűen.
- És miért nem örülsz ennek? Ez nagyszerű hír. – szólok hozzá lágyan, és egy mosolyt is elengedek, de semmi reakciót nem látok az arcán.
- Nekem nincs hova haza mennem. – suttogja alig hallhatóan. Nem hiszek a fülemnek.
- Akkor hol laktál idáig? – teszem fel a kérdést, ami egyre jobban érdekel.
- Az hosszú történet. – válaszol egyszerűen, de nekem ez nem elég. A fenébe is. Nyomozó vagyok, és több száz kihallgatást vezettem már le. Miért nem tudok úgy viselkedni vele, mint egy másik emberrel? Nem tudom őt vallatni. Nem a kihallgatóban ülünk.  
- Bennem bízhatsz. Ha nem akarod elmondani, akkor nem kényszerítelek. – mondtam neki, és bíztam abban, hogy erre meg fog nyílni, de nem várt választ kaptam.
- Hidd el én tudom, hogy mi a kényszerítés, és te nem azt teszed.
- Ezt hogy érted? – nézek rá értetlenül, és minden erőmmel rá koncentrálok.
- Hát az elmúlt négy évben, beépültem a maffiába. Anyám ügye után nyomoztam, és az információért olyat is meg kellett tennem, amit nem akartam. Ezért nincs hová mennem. Hogy ne legyek gyanús, felmondtam a lakásomat, az autómat, még az össze hitelkártyámat is. A „szolgáltatásaimból” fedeztem a gyógyszeremet, de egy idő után egyre kevesebb lett a pénz. Mire ráeszméltem a dologra, egy koszos, egy napra bérelt motelszobában feküdtem félholtan. – csak meredten bámultam az arcát. Nem akartam elhinni, amit mond. Mennyit szenvedhetett. Valamit tennem kell.
- Költözz hozzám. – bököm ki a végén, és látom, hogy nagyon meglepődik. Kikerekedett szemekkel néz rám.
- Azt nem lehet. – meglepődve nézek rá. Vajon mi tartja vissza? Hiszen majdnem család tagok vagyunk. – Nem költözhetek hozzád, azt nem lehet. Nincs pénzem, nincs munkám, a lakbért sem tudnám fizetni. Egyenlőre azt sem tudom, hogy a gyógyszerre hogyan szedem össze a pénzt.
- Ezek miatt ne aggódj. Én segítek. Segítek, hogy kapj munkát az őrsön, ahol dolgozom. – ajánlottam fel neki.
- És akkor mi lesz anyám ügyével. Vissza kell mennem. Nem adhatom fel. Ez az ügy az életem, ha elvesztem, akkor nem tudom, hogy ki vagyok. – ez a mondat megütötte a szívemet.
- Én is így voltam vele amíg… meg nem ismertem apádat. – a szemében valamennyi düh csillant fel így azonnal témát is váltottam. – Szóval. Megvárom, amíg elkészülsz, és hívok magunknak egy taxit.
- Miért teszed ezt? Miért vagy velem ennyire kedves? – kérdezi tőlem, és látom rajta, hogy komoly választ vár.
- Mert nagyon hasonlítasz…rám. És én tudom, hogy mit érzel. Én megértem, hogy min mész keresztül. Csak segíteni szeretnék. – a szemében újra látom, azt a meghatározhatatlan valamit. Mintha a bizalom apró csillanásai lennének. Nem kiabálom el. Végül a komolyságot, felváltja egy apró mosoly. Nagyon halvány, mintha évek óta nem mosolygott volna. Elváltunk egymástól, és ő elment pakolni, én pedig a szobámba mentem a cuccomért. Levittem mindent az aulába, és ott vártam rá. Nem sokat kellett várnom, talán tíz percet. Nem volt nála más, csak egy fekete bőrkabát.
- Hol van a többi cuccod? – kérdezem tőle, és ő az ajtó felé kezd indulni.
- Csak ennyim van. – megemelte a kezén lévő kabátot, és kilépett az ajtón. Én fogtam a táskámat, amiben a holmim volt, és utána mentem. A taxi már várt ránt. Együtt léptünk

közelebb, és szálltunk be az autóba.

Az ügy ami összeköt - 9. rész

Always Raina :D

Visszafekszem az ágyba és egyre csak az iméntibeszélgetésen jár az agyam. Sajnálom Oliviát, egy kicsit hasonlít az életünk, mindketten elvesztettük az anyánkat, mindketten jártunk a pokolban, persze másféle értelemben. A különbség, hogy senkire nem támaszkodhatott. De ha mélyebben belegondolok, én sem tudtam kire támaszkodni, de vissza kellett hoznom apámat az „életbe˝. Annyira gondolkodok, hogy egyre álmosabb vagyok. Úgy érzem, napokat tudnék aludni. Nem is tudtam, hogy ennyire fáradt vagyok. Elnyom az álom és legközelebb mikor magamhoz térek, sötét van. Ránézek az órámra, látom, hogy hajnali 3 óra. Kimegyek a mosdóba, aztán megpróbálom magam visszaringatni az álomba.

Lassan ébredezni kezdek. Kinyitom a szemem, és látom, hogy Olivia az ágyam mellett ül, és a szemei csukva vannak. Megmozdulok, az ágyon mire ő azonnal felébred.
- Mit keresel itt? - kérdezem tőle.
- Én...én csak...csak...- megfogja a kilincset, és elrohan...

Megpróbálok, nagyon gyorsan magamhoz térni. Felveszem a köntösöm, és arra felé veszem az irányt, ahol Olivia szobája van. Kopogok, de semmi válasz, így benyitok. A szoba üres, a büfébe indulok, szükségem van egy kávéra. Elindulok lefelé, aztán eszembe jut, a kávét most mellőznöm kell, a manó kedvéért. Akkor viszont egy teára van szükségem. Leérek a lifttel és újra elfog a szédülés, nem érzékelem ki az, aki megfog, csak akkor mikor a fejem már rendeződik, és újra mindenből egyet látok. Meglepődve látom, hogy Olivia volt az, aki segített.

- Minden rendben? – kérdezte tőlem.

- Reggeli rosszullét.

- Kérsz valamit? – néz rám és egy pillanatra aggódást látok az arcán, aztán újra az a kemény Olivia áll előttem. Vajon én is ennyire meg voltam keményedve, anyám halálától?

- Köszi, egy tea jól esne.

Leültem az egyik asztalhoz, ő pedig pár perc múlva egy csésze teával tért vissza.

- Szóval? Miért rohantál úgy el? – nézek rá érdeklődve. Lehajtja a fejét és csak suttogja.

- Én… Beszélgetni szerettem volna Rickről és az állítólagos húgomról, de te még aludtál, aztán leültem, néztelek és gondolkodtam, de aztán én is elaludtam.

- Semmi baj. Mit szeretnél tudni? – kérdezem tőle és közben úgy érzem, már most közel kerültünk egymáshoz.

- Tényleg van egy húgom?

- Igen Alexisnek hívják, 19 éves. Ha megtudja, hogy van egy testvére, akit az apja eltitkolt előle, azt hiszem egy darabig haragudni fog rá, bár ő végtelenül jó lelkű és egy cseppet naiv is.

Még egy jó ideig beszélgettünk Oliviával. Mesélt nekem a gyerek koráról, a drogos időkről. Az iskoláról, mikor Rick először meglátogatta. Aztán én is meséltem neki, az apjáról, bá úgy tűnt, akár hányszor szóba jön Rick, bezárkózik egy kicsit. Elmeséltem az én életem, kérdezett a babáról, de egyszer sem hozta szóba, hogy közte és a baba között vérségi kapocs van, bár nem éreztette velem, hogy utána, amiatt mert attól vagyok terhes, aki neki is az apja, bár ő nem tekinti annak. Már jócskán elmúlt dél, mire mindketten visszamentünk a szobába. Az ebédem már ott várt a kis szekrényen. Borzasztó látvány volt, de becsuktam a szemem és inkább valahogy megettem. Nem élhetek sütin addig, amíg itt vagyok, azzal talán ártok a babának. Nem csináltam mást egész délelőtt csak beszélgettem Oliviával, mégis elfáradtam és el is szundítottam. Remélem, nem fogom az egész terhességet átaludni. Este van mikor megébredek és egy papírt találok mellettem a kisszekrényen.

„Szia, kislány, itt jártunk Javierrel és Ryannel, de aludtál, nem akartunk felkelteni. A fiúk elmondták mi történt, hogy elájultál, aztán megtudtam Castletől is hogy szakítottatok. Mi történt Kate?  Pihenj és vigyázz magadra és a babára. Puszi: Lanie˝

Ismerem a barátnőmet, valószínűleg többet tud már, mint amit a papíron leírt. Talán nincs még későn, felkapom a köntösöm és Olivia szobája felé sétálok. Útközben elhaladok az újszülöttek előtt és én is megállok egy pillanatra. Sok ifjú pár áll az üveg előtt és mindegyik gyönyörködik a gyerekükben. Egy pillanatra összefacsarodik a szívem, kezem a hasamra csúszik. Egy biztos, mindent meg fogok tenni, hogy a gyerekem ne érezze magát hétvégi gyereknek. Tovább indulok célom felé, halkan nyitok be a szobába, de sajnálatomra Olivia már alszik. Odalépek mellé, megigazítom a lecsúszott takaróját, és megsimítom az arcát, amin most nem látszik, hogy mennyire kegyetlen volt vele az élet. Pusztán csak angyalinak és ártatlannak látszik.

- Anyu, még korán van – mormogja, mikor hozzáérek az arcához, de ő alszik tovább. Álmodik, valószínűleg. Visszafelé indulok a szobámba és közben eszembe jut az alvó lány apja. Ő is hasonlókat szokott mormogni a reggeli ébredésekkor. Mióta itt vagyok az első estém, hogy gondolkodás nélkül alszok el egy kismama újság felett, amit Lanie hagyott itt, legalábbis szerintem.

 Egy ajtócsukódásra ébredek fel. Először azt hiszem, hogy Liv jött be, de látom, hogy csak az orvos az.
- Jó reggelt, Ms. Beckett. - köszön nekem, és felír valamit a papírra, ami a kezében van.
- Kérem, szólítson Beckett nyomozónak. - kérem az orvostól.
- Rendben. Beckett nyomozó. Még pár óra, hogy megírjam a zárójelentést, és utána haza is mehet.

Az orvos, még mielőtt megköszönhetném már ki is ment a szobából. Haza mehetek. De hova is? Már nem Castlehez. Olyan érdekes tud lenni, hogy mennyire gyorsan hozzá tudunk szokni ahhoz, hogy valakivel együtt legyünk. A régi lakásomba kell visszamennem. Megkeresem a ruháimat és fel is öltözök és a cuccaimat a táskába pakolom. Annyira el vagyok gondolkodva, hogy észre sem veszem, hogy nyílik a szobám ajtaja.

- Már mész is? - lép be a szobámba Liv.
- Igen kiengednek. - mondom neki mosolyogva. - És te? Mikor mész haza?
- Én sosem megyek haza. - a válaszon nagyon meglepődök.
- Miért? - teszem fel a kérdést.
- Mert nekem nincs hova haza mennem… - a választól összefacsarodik a szívem. Most mit mondhatnék neki? – Lemegyek a büfébe, ha kész vagy nincs kedved még utoljára megenni egy sütit? – ránézzek, és a szemében még mindig látom a keménységet, de a szavai, másról árulkodnak. A hangja telivan reménnyel. A szemébe nézek, és egy mosoly kíséretében bólintok. Ő kimegy a szobából, és én folytatom a pakolást.

Egy családi este

Üdv. Samantha Castle-Ryan vagyok. Napra pontosan ma 26 éve, hogy szüleim harmadik gyermekükként megláttam a napvilágot. Illetve, anyának harmadik, apámnak negyedik gyermeke vagyok. A lényeg az, hogy én vagyok a legkisebb, és még mindig engem féltenek a legjobban, pedig már saját családom van. 26 éve Lanie nénikém és Javier bácsikám karácsonyi partiján jeleztem, hogy bizony nem szeretnék, biztonságos búvóhelyemen maradni. A testvéreim persze, vérig voltak sértődve – legalábbis az egyik nővérem és a bátyám, hisz Alexis már megértette – hogy anyu nem lesz otthon karácsonykor. Engem azonnal vissza is vitettek volna a kórházba, mikor végre hazavittek. Azt hiszem nagy meglepetés volt mikor megszülettem. Apu mindenáron fiút akart, mikor kiderült, hogy anya terhes, pedig engem már nem terveztek, csak jöttem. Pár hónap múlva az ultrahang fiút mutatott. Apa mindenáron Samuelnek akarta elnevezni második fiát, aztán sajnos keresztülhúztam a számításait. Lány lettem. Így lettem Samantha. Már korán reggel fent voltam és a nagy családi vacsorára készültem. Minden évben máshol tartjuk meg. A négy testvér közül ezen az évben rám került a sor, hogy megrendezzem. De nem bánom. Anyám és Alexis is felajánlották, hogy átjönnek segíteni, de visszautasítottam, boldogulok egyedül is és Thomas, a férjem is segít. Már amennyit egy férfi segíteni tud. Az is bőven elég, ha örökmozgó négy éves fiunkat lefoglalja. A karácsonyfát csak akkor díszítjük, ha a nagyszülők elviszik a srácokat sétálni. Jól megszokott menetrendünk van, amit minden évben betartunk. Úgy is mondhatjuk, hogy íratlan szabályok. Szabályok. Na igen, anyám mindig is ragaszkodott a szabályokhoz. Sokan leszünk este és szerencse, hogy nagy, kertes házunk van Staten-islandon.

A nagy étkezőben két külön asztalt helyeztünk el. Egy nagyot nekünk felnőtteknek és egy kisebbet a gyerekeknek. Így nekik is meglesz a külön kis világuk és a helytakarékosság szempontjából jobban el is férünk. A nagy asztalt 16, a kicsit pedig csak 4 főre terítettük. Lassan érkezni fognak a vendégek is. A vacsora már majdnem teljesen kész. A sütemények megsültek, a díszítés félig kész. A karácsonyfa a talpába állítva a garázs egy eldugott pontján várja, hogy végre ünnepi pompába öltöztessék. Csengetnek, és én ijedten néztem a konyha falán lévő órára. Még csak délután három óra, ki az, aki ennyire korán jött?

- Tom, nyisd, ki kérlek! – kiáltok ki a konyhából és már hallom, hogy férjem lefelé száguld a lépcsőn, aztán rövidesen utána apró mezítelen lábakat hallok, szintén lefelé száguldani a lépcsőn.

- Boby ne szaladj! És vedd fel a papucsod! – szidom meg a kisfiam és egy, jaj, anyát hallok, aztán visszasétált az emeletre. Kiléptem a nagy konyhaajtón és meglepődve láttam, hogy legidősebb nővérem áll az előszobában, apuval és a fiával.

- Alexis – szaladok oda hozzá és megölelem. Már nagyon hiányzott. Alexis miután férjhez ment, Los Angelesbe költözött és az óta is ott él két gyermekével, a 21 éves Mary-vel és a 17 éves Damian-nal. A férje sajnos 5 éve maghalt. Furcsa, hogy a köztünk lévő 23 év korkülönbség ellenére, mégis sokkal közelebb állok hozzá, mint a másik nővéremhez Doroty-hoz. 5 éves voltam mikor Alexis férjhez ment és emlékszem nagyon utáltam az egész világot, mert messzire költözött tőlünk.

- Hogy hogy ilyen korán? És hol van Mary? – kérdezem, miközben két puszival illetem testvérem és magamhoz ölelem a keresztfiam. Már akkora, mint én, pedig még csak 17 éves. Szép szál ember lesz belőle.

- Az előbbi géppel jöttünk, hogy tudjunk segíteni. Annyira örülök, hogy látlak – ölel újra magához és kibújik a kabátjából – Mary úgy néz ki nem ér haza csak 3 nap múlva. Lekéste az afrikai gépet.

Egy kicsit elszomorodtam. Unokahúgom az egyetem segítségével az afrikai árváknál töltött egy hónapot és most lekéste a repülőgépet. 

- Mit segítsünk? – kérdezte meg Damian, és én addigra már tudtam, mi a neki való feladat. Lefoglalni a fiamat.

- Mi lenne, ha lefoglalnád Bobyt? Vagy valami felnőttesebb feladatot szeretnél? – nézek rá mosolyogva.

- Ez jó lesz.

Már el is tűnt az emelet felé és már csak Boby üdvrivalgását hallottam.

- Jól vagy kicsim? – lépett be apukám a konyhába miután megnézte a drága férjemet – talán jobb lett volna, ha engeded anyádnak ezt az évi partit.

- Apa! Terhes vagyok és nem beteg! Meg tudom csinálni – néztem egy kicsit morcosan. Nem elég, hogy Tom állandóan a nyomomban van, hogy ne erőltesd meg magad, kicsim ne emelgess. Kezd a hócipőm tele lenni a terhességgel.

- Mintha anyádat hallanám.

- Apa mi lenne, ha inkább hazamennél anyához készülődni, és hagynál minket dolgozni? – tuszkolta Lexi aput az ajtó felé.

- Jól van, jól van. Este jövünk – azzal már ki is lépett a házunkból.

Néha kiborítóak tudnak lenni. Apa nem bírja felfogni, hogy már felnőttem. Az idő úgy rohant, mint még soha. Tom átvállalta a takarítást az alsó szinten és felhúzta a két vendégszobában lévő ágyneműt. Ma éjjel anyuék alszanak az egyik szobában, Alexis a másikban, Damian pedig John bátyámnál, aki csak pár házzal lakik arrébb, mint mi. A többiek pedig hazamennek. Alexis és Tom gyorsan megterítettek, amíg én megfürdettem Bobyt, ami elég nehéz menet volt. Felöltöztettem, rábíztam a többiekre aztán én is rendbe szedtem magam. Már csak az utolsó igazítások vannak. Vacsorát a sütőbe tenni, meg ilyesmik. Csengettek és én máris az ajtónál termek. Az első vendégek szokás szerint anyuék. Szépen felöltözve, mint mindig.

- Szia, kicsim – ölel meg anyu és már beljebb is sétálnak. Tom itallal kínálja őket és beszélgetni kezdünk. Apámon már azért jól látszik az idő múlása, haja majdnem teljesen ősz, arcát kedves ráncok tarkítják, de humora és stílusa anyu szerint még most is olyan, mint egy kétéves kisfiúé, aki beszabadult egy édességboltba. Ez az a mondat, amin ők mindig nevetnek és mi sosem tudtuk kiszedni belőlük, hogy ez mit is jelent. Apuval ellentétben anyun szinte semmi nem látszik. Persze arcán néhány ráncot hagyott már az idő, haját pedig ősz hajszálak tarkítják, de még mindig olyan szép, mint mikor kicsi voltam. Azt hiszem, ő a legszebb nő a világon. Lassan a többiek is megérkeznek. A nővérem Dorothy a férjével, Raullal és a három gyerekükkel, a 6 éves Michaellal, a 3 éves Annikával és az 1 éves Amandával. Velük egyszerre érkeztek Raul szülei, Lanie nénikém és Javier bácsikám. Vér szerint nem a nénikém meg bácsikám, de világ életünkben így neveztük őket. Még Thya (Dorothy) is pedig mindig tudtuk, hogy ők ketten biztosan összeházasodnak majd. Michael és Boby pillanatok alatt csatateret csináltak a nappaliba. Rendőröset játszottak, mint mindig, és Annika volt az áldozat, min mindig. Éppen az édesen gügyögő Amandát vetkőztettem le, mikor a bátyám is megérkezett a feleségével Elizabetel és a2 éves lányukkal, Corinaval. És már csak az anyósomékra vártunk, akik hála Ryan bácsinak, mindig késnek. ÉS itt kezdetét vette a megszokott terv. Felöltöztettük az összes gyereket, kivéve persze Damiant, mert ő már nagy. Mire végeztünk velük, addigra befutott Jenni néni és Ryan bácsi. Számtalanszor kérték, hogy tegezzem őket, ha már a fiúk felesége vagyok, de nekem nem ment. Maradt a bácsi és néni. A nagyszülők feladata volt, hogy elvigyék a kicsiket sétálni. Könnyű dolguk volt, hiszen havazott is és egy kevés hó is volt. Így csak mi fiatalok maradtunk a házban. Nagyon gyorsan álltunk neki a fadíszítésnek, ami a férfiak részéről kimerült abban, hogy a fát becipelték a garázsból. Hála isten mi nők voltunk annyian, hogy 20 perc alatt már készen is voltunk. Hívtam anyáékat, hogy jöhetnek hazafelé, mielőtt a lurkók tiszta vizesek lesznek. Szerencsére Amandán kívül, mindenki megúszta szárazon. Szép lassan asztalhoz ültünk és nekiláttunk a vacsorának. Közben beszélgettünk és nem maradt el a sok ugratás és nevetés sem.

- Hogy vagy Sam? Jobban viseled, mint Bobyval? – utalt a sógorom Raul a terhességemre.

- Egész jól. A kiscsaj nem nyúz annyira – eresztettem meg egy mosolyt. Ők még nem tudták, hogy kislányunk lesz.

- Végre egy lányunoka – kiáltott fel örömében az anyósom, amit meg is értettem. Neki is fia van és ugye az első unoka, Boby is fiú lett.

- Még egy lány? – csattant fel mókásan drága apukám, de tudtam, hogy örül neki. Tény és való, hogy többségben vannak a családban a lányok, mint a fiúk. 

- Már nekem is lesz egy hercegnőm – mosolygott nagyot a férjem, erre a lökött bátyám szólalt meg.

- Figyelitek Samgolyót már nem is nevezi a hercegnőjének.

- John ne hívj Samgolyónak – szólok rá és én magam is érzem, hogy szinte szórom a villámokat. Mindig is utáltam, ha így hívott.

- John hagyd a húgod – szólt rá a bátyámra anyu.

- Inkább mond, el nekünk meddig akarsz szülési szabadságon maradni – fordult felé Lanie nénikém, hogy más felé terelje a témát. Annak idején, éppen csak végeztem a rendőrtisztivel – hát igen anyja lánya – mikor kiderült, hogy terhes vagyok a fiammal. Tommal eszünkbe nem jutott, hogy ne tartsuk meg, pusztán azért, mert még semmit sem dolgoztam. Akkor a fiam születése után fél évvel már munkába is álltam. Nem máshol, mint a 12 őrsön.

- Az az igazság, hogy Tommal úgy beszéltük, addig maradok itthon a kicsivel, amíg akarok. Bobynak is jót fog tenni és tudom, hogy mennyire nehéz volt úgy dolgozni, hogy kisgyerekem itthon volt.

Hát igen a családból John és én lettünk rendőrök. Alexis korboncnok lett, Dorothy pedig lakberendező. A férjem FBI-os, a sógorom pedig ugyanott rendőr, mint én.

Lassan végeztünk a vacsorával és a desszerttel is. A kávét már a nappaliban ittuk meg, mivel már nem igen bírtunk a sok gyerekkel. Mindenképpel tudni akarták, mit is hozott a mikulás.

- Anya nézd egy autó – szaladt felém a kisfiam kezében a legújabb szerzeményével,a mit Jenni nagyitól és Ryan nagypapitól kapott. Megdicsértem az autóját és nem is törődve mással, már futott is játszani. Pillanatok alatt tele lett a fa környéke játékkal. Rongy és műanyag babák, játék katonák, autók, játék babakocsik. Minden, amivel egy nagyszülő és a nagynénik elkényeztetetik a gyerekeket. Mi felnőttek már okosabban ajándékoztunk. Én például egy csodaszép ezüst nyakláncot kaptam egy szív medállal, amin már rajta volt Boby neve, és már rajta volt a kislányunk neve is. MI már tudtuk, de a többiek még nem. És még volt rajta hely bőven.  Ajándékozás után a kényelembe helyeztük magunkat és beszélgettünk. A gyerekeink körülöttünk játszottak egy ideig, aztán Michael és Boby megjelentek egy nagy fényképalbummal. Egy ugyanilyen fényképalbum van a testvéreimnél is. Anya mindegyikünknek összeállította. Anyáék életével kezdődik, az első képeikkel, az eljegyzésükkel és az esküvővel, aztán sorban rólunk képek, a gyerekkorunkról egészen mindegyikünk esküvőjéig. Vaskos album, de majdnem mindig megnézzük, ha együtt a család.  

- Nagyi, nézzük meg – szólal meg az én kismanóm és már be is fészkelődik anyám ölébe. A többi unoka is köréjük gyűlik, mi meg csak csendben figyeljük, ahogy nagy szemekkel nézik a fényképet.

- Ő ki – kérdezi meg Annika, és anya arcáról már tudom is, ki van a képen. Mindannyian ismerjük anya történetét, amibe egy idő után már apa is beleszivárgott. Bár azt hiszem, én több mindent tudok, mint a testvéreim. Megnéztem a hozzávaló aktát és nagyon sok mindent tudtam meg.

- Ő a dédnagymamátok, az én anyukám – mosolygott egyet anya, apu pedig magához húzta és egy apró puszit adott a homlokára. Fantasztikus nézni, ahogy még mindig süt róluk a szerelem. Soha egyetlen egyszer sem hallottam őket vitatkozni.

- Az ott Sam néni – lepődött meg Damian az egyik fénykép láttán. Fogalmam sincs melyiken.

- Emlékszem, Thomas bácsikád 7 szülinapján volt.

- Jaj, csak azt ne – eszembe jutott, hogy mi történt akkor. Tommal égész életünkben öltük egymást, mígnem rá nem jöttünk, hogy szerelmesek vagyunk.

- Miért van olyan bot Sam néni kezében? – az unokahúgom ártatlansága mindig mosolyt varázsol az arcomra.

- Fájt a lába – jelentette ki Dorothy a lányának – mi lenne, ha játszanátok?

Hálás voltam a testvéremnek, hogy nem kellett valami nevetséges magyarázatot kitalálni, miért vagyok azon a képen mankós. Tom közelebb ült hozzám én pedig hozzábújtam és fejemet a mellkasára fektettem. Már nem is figyeltem a beszélgetésre elmerültem a keserű emlékekben.

Nem sokkal a 12 születésnapom után történt. Egy bűnöző megszökött a börtönből és bosszút akart állni anyámon. Tisztán emlékszem a nevére, Maddoxnak hívták. Bezárt egy szobába és egyre csak azt hajtogatta, hogy elteszi anyut láb alól, amit már rég meg kellett volna tennie. Hallottam mikor telefonált anyunak emlékszem, hogy azt mondta neki vagy hajlandó idejönni és feláldozni magát vagy engem öl meg. Természetesen anyu megjelent, a férfi valami olyasmit jegyzett meg neki, hogy mennyire ellágyult, mert gyereke van. Sírtam, anya is sírt, emlékszem mikor az a Maddox felemelte a fegyvert, hogy lelője anyut. Én felsikítottam és anyu elé futottam, de addigra már a fegyver eldörrent. A golyó a gerincem mellett állt meg. Deréktól lefelé lebénultam. Az orvosok azt mondták 10 % esélyem van arra, hogy újra járjak, de nem adtam fel. Mindenki támogatott, és sikerült. Olyannyira hogy az akadémián én lettem a leggyorsabb futó.  

- Hé Samantha jól vagy? – szólalt meg az apósom mikor látta, hogy nem is figyelek a beszélgetésre.

Tom egy kicsit eltolt magától, hogy lássa az arcom.

- Persze, minden rendben – jeleztem egy fél mosollyal.

- Erről a mosolyról anyád jut eszembe.

Egy biztos, mindenki szerint én hasonlítok a legjobban anyura. És én erre büszke vagyok. Dorothy inkább Martha nagyira hasonlít, John pedig egy az egyben apura.

- Inkább azt mond meg nekünk, választottatok e nevet a kicsi lánynak? – nézett rám kíváncsian Lanie nénikém. Hátra döntöttem a fejem egy kicsit és kérdőn néztem a férjemre. Ő csak bólintott, hogy elmondhatjuk és pedig mosolyogva néztem a vendégseregre, de elsősorban anyukámra.

- Választottunk és mind a hármunknak nagyon tetszik.

- El is mondod? – vágott a szavamba az apósom izgatottan. Lemerném fogadni, hogy anya már sejt valamit, hisz szinte egész végig őt néztem.

- A kislányunk neve Johanna Ryan lesz – mosolyogtam el és szinte levegő nélkül vártam a családom reakcióját. Anyu elsírta magát és már ott is volt mellettem és megölelt.

- Szeretlek Samantha.

- Én is szeretlek anya.

Órákon keresztül beszélgettünk. Felidéztük a múlt eseményeit. A gyerekek már fáradtan pihentek a kanapé mellett és érdeklődve hallgatták a meséket. Az én kis szöszkém is befészkelődött közénk és a hasamra hajtotta a fejét. Így hallgattuk az éppen aktuális történetet, ami arról szólt, hogy már a nővérem születése után, Raul kijelentette, ő lesz Dorothy férje.

- Ott állok a kórház folyosóján, kezemben a fél órás lányommal, erre a 3 éves Raul szilárdan kijelentette, hogy ő bizony csak Kate néni lányát hajlandó feleségül venni. Hát lefagytam menten. Még annak örültem, hogy megszületett, erre már gondolkodhattam azon, hogy tartom távol tőle a fiúkat – apa meséjére mindenki nevetni kezdett. Aztán pedig jöttek a szokásos mesék. A gyerekek születéséről, vagyis a mi születésünkről. Imádom az ilyen összeülős családi dolgokat. Imádom hallgatni a régi meséket. Legjobban azokat szeretem amik anyuékról szólnak. Boby már elaludt az ölemben, mikor Dorothyék és Javier bácsiék indulni készültek. Óvatosan kimásztam a fiam alól és segítettem a már majdnem alvó gyerekeket felöltöztetni.

- Vigyázz magadra, és majd reggel takaríts, ne most – ölelt meg a nővérem.

- Már megint elfelejtetted, hogy felnőttem? – kérdeztem mosolyogva közben pedig kabátba bújtam, hogy kikísérjem őket.

- Persze, ne haragudj, tudod, hogy te maradsz a kicsi Samy.

Mire elköszöntem és visszamentem addigra anyósomék is szedték a sátorfájukat.

- Vigyázz ám az unokámra – jegyzi meg mókásan Ryan bácsi és már el is mennek. Már csak a bátyámék maradtak, hisz a többiek itt alszanak.

- Segítünk összepakolni – állt fel a bátyám felesége, és Johnnal már neki is láttak leszedni a koszos tányérokat és a sok poharat az asztalokról.

- Felviszed Bobyt? – kérdeztem Tomot és egy édes csók után felemelte kisfiunkat és az emelet felé indult. Még anyáék is találtak maguknak takarítani valót, így nekem csak annyi dolgom maradt, hogy a koszos edényeket a mosogatógépbe pakoljam, és a konyhát összerakjam. Még beszélgettünk egy kicsit, miután végeztünk a takarítással. Reggelre már csak a felmosás meg az ilyenek maradtak. Ez már másmilyen beszélgetés volt. Bensőségesebb. Már kevesebben voltunk. Annyira elbeszélgettünk, hogy már a mosogatógép is lejárt, így be tudtam pakolni a második adag mosatlant, de az már reggelre marad. Johnék is elköszöntek és Damiannal együtt hazaindultak. Anyáék is eltűntek már a vendégszobába és még Tom zuhanyozott én megnéztem a kisfiamat. Békésen aludt az ágyikójában, szinte nyakig betakarózva csak a kis szőke buksija látszott ki a takaró alól. Megpusziltam a buksiját és kifelé indultam. Mire végeztem a zuhanyozással, Tom már aludt. Elmosolyodtam, mert majdnem ugyanúgy aludt, mint a fia. Befészkelődtem mellé, nagy nehezen megtaláltam a nagy hasamtól a kényelmes helyet is, azonban álom nem jött a szememre. Belebújtam a köntösömbe és lesétáltam a nappaliba. Ölembe tettem a laptopomat és megnyitottam azt a mappát, aminek a címe. Egy család története, és már csak az utómunkálatok vannak hátra. Az utolsó oldalra tekerem ahol már a köszönetnyilvánítás van és megpróbálom befejezni, amit félbehagytam.

Szóval, fogalmam sincs, mit kéne írnom a köszönetnyilvánításba. Valószínűleg úgy illene, ha felsorolnám az összes nevet fel kéne sorolnom, akinek mindent köszönhetek, de az túl hosszú lenne.

A nővérem szavai jutnak az eszembe, amit a ballagásán mondott. Bár én akkor még meg sem születtem, de titokban mindig belógtam a szobájába és sokszor olvastam el. Sok igazság van benne, és remélem, nem fogja bánni, hogy ennyi idő után én most ide beleírom, köszönete mondva vele minden kedves embernek az életemben. „Lesznek emberek, akik részesei maradnak az életünknek, akármi is történjen. Ők a mi biztos talajunk... A sarkcsillagaink, és az apró tiszta hangok a szívünkben, amelyek velünk lesznek... mindörökké.˝ És a szó, amely a családunkban sosem fog kihunyni: MINDIG.

                                                                                                                     Samantha Castle-Ryan

Az ügy ami összeköt - 8. rész

Always Raina és köszönöm :D

Fogalmam sincs mennyit aludtam, de mikor magamhoz térek, érzékelem, hogy sötét van már, de a szobában ég egy apró olvasólámpa, Rick pedig mellettem ül egy székbe. Nincs kedvem vele beszélni. Kezem a hasamra csúszik. Remélem nincs baja a babának. Az utolsó emlékem, hogy a padlóra zuhanok, és még emlékszem, ahogy a fiúknak szólok a babáról, aztán se kép-se hang.

- Kate – hangja szinte suttogó.

- Ugye jól van a baba? – meglepődök, hogy a hangom szinte teljesen erőtlen.

- Az orvos azt mondta minden rendben, valószínű felidegesített magad. Kaptál egy enyhe nyugtatót, ami nem árt a kicsinek. Pár napig bent kell maradnod. Ne haragudj, nem kellett volna titkolóznom.

- Hála isten – sóhajtok egy hatalmasat és még mindig nyugodt vagyok, talán a nyugtató még mindig hat, hisz amúgy is ritkán szedek pirulákat. – Nem kellett volna. Nagyon régóta tudsz róla igaz? Tudtad ki az a Diana Cavanaugh.

- Felismertem őt igen, de akkor még nem tudtam, hogy az árván maradt kislánya az én lányom is. Aztán mikor megtudtam Olivia már 16 éves volt, és akkor már a második elvonóra készült. Adtam neki pénzt, hogy talpra álljon, de aztán újra és újra visszasüllyedt. Nem akartam, hogy Alexis ismerje, mert féltem, hogy őt is magával rántja, és Olivia sem akart látni engem, csak a pénz kellett neki, hogy drogokra költse. Legalább két éve nem beszéltem vele. El kellett volna mondanom, de féltem, hogy elutasítasz. Bocsáss meg nekem kérlek. Engedd, hogy része legyek a gyerekünk életének, nem követhetem el még egyszer ugyanazt a hibát.

- Már az elején tudnom kellett volna Rick. Rendben, részt vehetsz az életében, de nincs többé mi. Már csak a közös gyerek köt minket össze. Kérlek, menj el, pihenni szeretnék – fordítok hátat neki, hallom, hogy egy sóhaj hagyja el a száját, feláll és kisétál az ajtón. Nincs kedvem mással is beszélgetni, pedig hallom, hogy valaki bejön még. A szememet csukva tartom, és inkább úgy teszek, mint aki alszik. Az életem újra romokban van. Már csak a baba maradt nekem. Nem tudom, valaha fogok-e újra bízni benne. Egy biztos, a lehető legjobb életet fogom megteremteni a gyerekemnek, hogy ne érezze, ő csak egy hétvégi gyerek az apjának. Annyit gondolkodok, hogy elnyom az álom. Álomországban minden rendben van, Rick és én együtt vagyunk és boldogan neveljük a gyerekünket.  Nincs eltitkolt lány, nincs lezáratlan gyilkosság, ami felbolygatná az életünket.

Hírtelen ülök fel, olyan mintha csak öt percet aludtam volna, pedig látom, hogy reggel van. Jönnek az orvosok, ellenőriznek engem is, és a babát is. Minden rendben vele és csak ez számít. A reggeli, amit kaptam pocsék. Körülnézek és meglepetten látom, hogy az ágyam végében ott pihen a fehér köntösöm. Belenézek a mellettem lévő szekrényben és ott is vannak cuccaim. Hálóingek, papucsok, minden, ami egy kórházba kell. Felveszem a köntösöm, most nem érdekel ki hozta be őket, és a büfé felé veszem az irányt.

Olivia, a kórháztól kapott köntösében sétált a büfé felé. A reggeli neki sem ízlett, épp, úgy ahogy több másik betegnek sem. Beállt a sorban és a süteményeket vizslatta. És csak akkor vette észre, ki is áll előtte, mikor a nő leejtette a pénztárcáját. Illedelmesen lehajolt, hogy megelőzze a nőt és mikor odaadta neki, meglepődve látta, hogy apja barátnője áll előtte.

- Köszönöm. Meghívhatlak egy sütire? – kérdezte Kate.

- Köszönöm – Olivia nem felelt többet. Mindketten választottak egy szelet süteményt és egy asztalhoz ültek le.

- Jobban vagy? – kérdezte Kate, mivel a lány nem szólalt meg magától, úgy gondolta, a kezébe veszi a beszélgetés fonalát. Pedig a lány csak épp azon gondolkodott, vajon a nő miért is van kórházban.

- Jobban. Miért vagy kórházban? – érzelem nem sok volt a hangjában, de kíváncsi volt.

- Terhes vagyok. Szakítottunk apáddal én pedig majdnem elvesztettem a babát.

- Ő nem az apám – csattant fel hírtelen és fel is akart ugrani az asztaltól, de Kate gyorsabban reagált és elkapta Olivia kezét.

- Miért haragszol így rá? Mármint, most már én is haragszom, vagyis inkább nem értem őt… - zavarodott össze a nyomozó pillanatok alatt. Olivia visszaült, nem tudta, mit mondjon a nőnek. Próbál nem közel kerülni hozzá, tartani a távolságot, de őt még mindig érdekli. Már nem gondolkozik, csak belekezd a mondandójába.

- Kilenc éves voltam mikor megölték anyámat, nem voltam sokkal idősebb mikor megtudtam, apám lelépése után kezdett nyomozni anya abban az ügyben, ami miatt meghalt. Rendőr lettem, de az árvaházi élet és az utca gyorsan a mélybe húzott és többször is voltam elvonón, mígnem meg nem tudtam, hogy szívbeteg vagyok. Az ő hibája anyám halála és ezt sosem bocsájtom meg.

- Rendőr vagy? De hol? – nézett a nyomozónő meglepetten az előtte ülő lányra.

- Sehol. Így nincsenek szabályok.

- Mit tudsz anyád ügyéről?

- Nem sok mindent, abban az időben három embert öltek meg anyámmal együtt, azóta meg több embert, magát majdnem megölték.

- Honnan tudod? – lepődött meg Kate.

- Rendőr vagyok. Azt is tudom, hogy a másik nő a maga anyja.

- Ne magázz. Hívj Katenek.
- Rendben. – a lány a tányéron megmaradt sütire pillantott, majd a tekintete visszavándorolt Kate-re. – Maga…vagyis te, mit tudsz az ügyről?
- Hát valamivel többet mind te. Tudom, hogy kik vannak benne, és tudom, hogy ki ölte meg anyámat. De én csak anyám ügyével foglalkoztam. Diana-ról semmit sem tudok. – Kate a lány szemébe nézett, és utána felállt az asztaltól. – Azt hiszem, még találkozunk. – mosolygott Kate, és visszasétált a kórtermébe.