Változó élet - 1 rész

Hát kedves olvasóim, íme itt egy újabb történet tőlem. Remélem mindenkinek tetszik. NAgy lelkesedéssel és szeretettel írom nektek. Üdv: Krisz

Lépek a sötétben. Tudom, hogy itt van valahol az üvegasztal, de vajon egy kicsit jobbra vagy pont előttem? Bizonytalanul csúsztatom a lábamat előre, de semmi. Akkor jobbra van. Határozottan lépek és éles, kemény fájdalom hasít a lábamba, én meg már borulok is.
- ÁÁÁ!!! – kiáltok fel dühösen. És Rick már mellettem is van.
- Minden oké? Gyere, segítek! Miért nem szóltál? – belém karol és talpra állít, mintha én béna lennék. A vérnyomásom ezerrel száguldozik a magasba.
- Hagyjál már! Miért kell mindig körülöttem lebzselni? Nem vagyok csecsemő! Meg tudom oldani a problémáimat egyedül is! – dühöngök és lökök rajta egyet. Megfordulok és bebotorkálok a szobába.
- Hová mész? – hallom a gyengéd hangot. még mindig gyengéden beszél hozzám, pedig milyen kemény szavakat vágtam a fejéhez.
- Mivel a lakásba vagyok zárva csak a szobába! – még mindig dühösen csapom be az ajtót mögöttem és nagy nehezen megtalálom az ágyat és most már sírva fekszem el rajta. Álmok keverednek az emlékekkel.

 

- Hogy van a menyasszonyom? – hallom magam körül a halk suttogó hangot. Rick az. Utánam jött. Valaki értesítette. Kinyitom a szemem, de sötétség vesz körül. A kezemmel odanyúlok. Le vann kötve. Tehát ezért nem látok. MI történt? Az emlékeimben kutatok és eszembe jut. A könnyek most égetnek, de a hangokra figyelek.
- Sajnálom Mr. Castle, de a menyasszonya retinahártyája súlyos mértékben károsodott.
- Mennyire súlyosan? – Rick hangja halkabb lett, és aggódóbb.
- Előfordulhat, hogy elvesztette a látását. Azt, hogy műteni lehet-e, csak később fogom tudni megmondani. Az irodámban megtalál – az ajtó nyílik és csukódik. Nem tudatom, hogy magamnál vagyok. Érzem, hogy óvatosan megfogja a kezem és homlokon csókol.
- Akkor is szeretni foglak, ha soha nem fogsz látni – suttogja alig hallhatóan. Magának morogja. Nem tudja, hogy ébren vagyok. Megvakultam. Képtelen vagyok elhinni. Dühöngeni tudnék, de valahogy nem megy. A nyugtatóknak köszönhetően az álom újra utolér.

 

Gyengéd simogatásra térek magamhoz.
- Sajnálom – suttogom és érzem, hogy könny buggyan ki a szememből. Érzem a parfümjét. Tudom, hogy ő az. Megkeresem az arcát és végigsimítok rajta. Óvatosan, hogy azért a szemét ne nyomjam ki. Mosolyog.
- Szeretlek, és csak segíteni akarok. A menyasszonyom vagy és bár nem tettük még meg az esküt, de jóban, rosszban.
Csak bólintok. Nem tudom, mennyi idő lehet. Még az időt sem tudom megnézni. Semmit nem tudok egyedül. Négy hete vagyok kint a kórházból és lassan szokom meg, mit merre t6alálok, pedig már egy ideje ismerem Rick lakását. Mennyire furcsa, hogy amíg az ember lát, addig eszébe sem jut, hogy mondjuk a vízcsapon ballra, vagy jobbra van-e a meleg víz. Hogy a dohányzóasztal körülbelül hány lépésre van a szoba ajtajától, hogy melyik távirányítónak milyen alakja van, ha esetleg az ember zenét szeretne hallgatni. Nem tudok írni, nem tudok olvasni, nem tudok egyedül még sétálni sem menni. Olyan mintha egy székhez lennék kötözve és nem tudnék mozdulni. Általában valaki mindig van velem itthon. Csak néha van az, hogy egyedül maradok, de Martha vagy Rick mindig meggyőződik róla, hogy megtalálom a kaját vagy az italt. A mindennapi életben annyira hozzá vagyunk szokva, hogy mindent látunk, hogy eszünkbe sem jut, úgy megnézni valamit, hogy ha becsukjuk a szemünket is lássuk a tárgyakat. Rick telefonja zümmög és a következő pillanatban már csörög is. Az X-Akták jellegzetes főcímdala szólal meg.
- Hi Ryan – szól bele. Tehát odabentről hívják. Nem voltunk bent, mióta kiengedtek. Felesleges bemennem. Gates megkeresett még a kórházban.

 

- Ki az! – szólók hangosabban és a kórtermem ajtaja már nyílik is. Magas sarkú cipők kopognak. Nem tudok rájönni ki lehet az.
- Beckett nyomozó, Gates kapitány vagyok – hallom főnököm hangját.
- Megismerem a hangját asszonyom – figyelmeztetem, hogy vak lettem, nem pedig hülye. A szemem még mindig le van ragasztva és még mindig nyugtatót kapok.
- Mi járatban asszonyom? – oldani próbálom a feszültséget.
- Nézze nyomozó. Maga nagyon jó, bár nem tudom felfogni mi a francért jött vissza Washingtonból, de nem tudom szabadon hagyni a helyét.
- Kirúg asszonyom? – lepődök meg és ha nem lenne bennem nyugtató, biztosan dühöngenék.
- Nem nyomozó. Viszont az orvos nem tudja megmondani az állapota végleges-e, vagy hogy meddig tart. Muszáj, vagyok felvenni valakit a helyére, de természetesen ha újra lát és készen áll, a visszatérésének nincs akadálya – csend telepedik közénk. Nem tudom mit is mondhatnék.
- Értem asszonyom – nyögöm.

Testvéri kapocs - 32. rész

Raina:

Az autóban ülök és egy hídon hajtok át. Tök üres. Egy lélek sincs itt rajtam kívül. Lelassítok és kiszállok a kocsiból. A híd széléhez sétálok és valami okból kifolyólag, felállok a szélére. Nem tudom, mit akarok. Nem tudom, hogy miért élek még mindig. Már kismillió alkalom lett volna, hogy visszaadjam lelkem a teremtőnek, de még mindig itt vagyok. Nem látok kiutat ebből az egészből. Ismét öltem. Megöltem Veronikát. Nem tudom, hogy mi lesz ezután. Nem akarok újra menekülni. Nem tehetem ezt már senkivel. Chrisnek családja van, és Luke-ot sem rángathatom már magammal.
- Te sem akarod ezt tenni – egy férfihang szólal meg a hátam mögül. Elfordítom a fejem és Luke-ot látom magam mögött. A kezét nyújtja felém.
- Így jobb lesz! – a könnyeim folyni kezdenek. Előrébb csúsztatom a lábam, és elengedem a korlátot. Széttárom a kezem és ugrani készülök. Elrugaszkodom, és már nem félek. Egy kéz ragadja meg a kezem és a híd oldalának csapódom.
- Szeretlek és nem hagyom, hogy hülyeséget csinálj. Tartalak! Meg fogjuk oldani, rendben? – belenézek a szempárba és világossá válik, hogy hülyeséget akartam tenni. A lányaim, a férjem. Mindenkiről lemondtam volna, csak azért, hogy ne fájjon? A fájdalom az élet része és én megbirkózom vele. A híd szélén lógva kellett rájönnöm, hogy az élet kegyetlen, de van megoldás. Mindig lesznek, akik szeretnek és bíznak bennem.

VÉGE!

 

 

***

Bizony eljött a vége, sokan voltatok akiknek tetszett és voltak oylanok, akiknek nem. De köszönjük azoknak akik olvastak minket és végig követték a történet alakulását.

 

***

Drága Raina,
nem tudom lesz-e még alkalmunk közöst írni, de minden esetre köszönöm. Nélküled nem jött volna létre. Köszönök mindent, köszönöm, hogy a sok rossz ellenére elviselsz, hogy helyrepofozol és köszönöm minden mást is. A jót is és a rosszat is, mert azok meg helyre ráztak. Megígérem, megbecsülöm az utolsó esélyem, mert azokért akik fontosak neki, az ember bármire képes. És az utolsó pár sor amit a befejező részbe írtál nagyon találó:
"A fájdalom az élet része és én megbirkózom vele. A híd szélén lógva kellett rájönnöm, hogy az élet kegyetlen, de van megoldás. Mindig lesznek, akik szeretnek és bíznak bennem. "
Történjék bármi, egy életre szóló csodaszép emléket kaptam és soha nem foglak elfelejteni. MIndig szeretni foglak.
Always
<3

Testvéri kapocs - 31. rész

Raina:

Christine mellé rohanok és térden csúszva, a fegyveremet elhajítva érkezem meg a nővérem mellé.
- Annyira hülye vagy! – szidom a könnyeim között. Fejét az ölembe veszem.
- Szeretlek – suttogja.
- Van rajtam mellény. Hogy tehetted? – már a zokogás határán állok – Chris kérlek, maradj velem. Nem mehetsz el. Kellesz nekem. Hívjatok mentőt az Istenért, kérlek – csak most veszem észre, hogy rendőrautók vesznek körül minket. Remegek a félelemtől. A hasára teszem a kezem. Mire ő feljajdul. Széttépem a felsőjét, hogy a sebet keressem. Meglátom a rajta a mellényt és zokogni kezdek.
- Köszönöm… köszönöm… - suttogom, és csak zokogni tudok. Úgy ölelem, ahogy talán még soha. 
- Itt vannak a mentők. Raina állj fel – Kate felhúz a földről, Christ pedig felteszik a hordágyra.
- Volt rajta mellény. Nincs baj – mondom, és a mentősök elviszik. Kate-re nézek, akinek a tekintete a kicsivel odább heverő Veronikán állapodott meg.  Odarohanok és leguggolok mellé. Két ujjamat a nyakához érintem, de már nem érzem a lüktetést. Kezeimet a mellkasára teszem és elkezdem az újraélesztést. Nem adom fel, nem hagyhatom meghalni.
- Raina hagyd! Ő már…
- NEM! Nem hagyhatom meghalni. Őt nem - úgy találtam el, hogy esélye sincs a túlélésre. A kezem már tiszta vér. Nem tudom abbahagyni. Muszáj őt visszahoznom. Kate megragadja a karjaimat, majd elrángat a holttest közeléből. Leguggol mellém és átölel.
- Újra megtettem – suttogom a nyakába. Lehunyom a szemeimet és hagyom, hogy a könnyeim utat találjanak. Kezemet a szám elé kapom és némán zokogok. Pár perc múlva felállunk.
- Menjünk a mentő után – mondja Kate és a kocsihoz kísér.
- Várj a kocsim ott áll.
- Nem gondolod, hogy hagylak vezetni…
- De a kocsim…
- Espo! Megtennéd, hogy hazaviszed Raina autóját? – nem tudom eldönteni, hogy Kate dühös és haragszik, vagy csak aggódik. De van egy olyan sejtésem, hogy szörnyen dühös rám.  Beülök a kocsiba és úgy érzem, sokkos állapotban vagyok. Kate gyorsan a kórházba hajt. Csak arra eszmélek fel, hogy már a kórház parkolójába kanyarodunk be. Kipattanok a kocsiból és máris az épületbe megyek. A recepciónál állok meg.
- A nővéremet nem rég hozták be. Christine Jones.
- Egy pillanat… Igen, negyed órája hozták be. A harmadik emeleten van, a 34-es kórteremben –a lifthez megyek és gyorsan a harmadikra megyek. Végigszáguldok a folyosón és a 34-es ajtó előtt állok meg. Éppen egy orvos lép ki az ajtón.
- Doktor úr, hogy van a nővérem? – rögtön letámadom az orvost.
- Nyugodjon meg, a nővére hamar helyre jön – nagy levegőt véve bólogatok.
- Tudja a nővérem nagyon beteg és…
- Ez már nem tarthat kilenc hónapnál tovább.
- Kilenc hónap? Akkor több ideje van? Nem igazán értem, hogy mi folyik itt.
- Hát már én sem. Maga miről beszél?
- A nővérem rákos. Hat hónapja van hátra – az orvos nagyra nyílt szemekkel mered rám.
- A nővére terhes!
- Micsoda? – elképedve bámulom az orvost. Hogy lehetnek ennyire figyelmetlenek. Mi a fene történik? Olyan egyszerűséggel jelentette ki, mintha mindennapos lenne az ilyen tévedés. Ez felháborító.
- Összecseréltük két beteg papírjait. Sajnálom.
- Maga ostoba fajankó. Az elmúlt egy hét, maga volt a kénköves pokol. Tudja magam mit tett velünk? Marhára boldog lehet, hogy nem varrok a nyakába egy pert. Mert úgyis elvenné csomó időmet, és ha meg is ítélik nekem, maga úgy sem fizetne, szóval csak annyit tehetek, hogy dühöngök, mint egy őrült és lenyelem a békát – egy levegővel hadarom végig az egészet.
- Raina…Raina… Gyere szívem, ne ordíts – Kate arrébb rángat és az ostoba orvost csak ez menti ki a karmaim közül. Megnyugszom és bemegyünk a kórterembe. Chris csukott szemmel fekszik az ágyon. Becsukom az ajtót, olyan halkan, ahogy csak tudom, de ennek ellenére, mégis kinyílik a szeme.
- Chris… - odasietek hozzá, és meg akarom ölelni.
- A kezed! – szól rám rémültem… Látom a szemében, hogy fél. Nem tudja, hogy mit tettem már megint. Ez a bűntudat, sosem fog elmúlni? Nem akarok többé ölni. Nem tudom, hogy teszem magam túl ezen, de a lényeg, hogy a nővérem él, és még sokáig velem lesz. A sok érzelem, ami felgyűlt bennem, erős zokogásban tör ki belőlem. Ez a sok minden, akkor terhet tett a lelkemre, amit könnyek nélkül, nem tudok elviselni.  Felállok és kirohanok a szobából.
- Mi történt? – hallom, hogy Chris és Kate beszélgetnek. Még nem mentem el kezet mosni, csak az ajtó mellett támaszkodom és hallgatom a bentről kiszűrődő beszélgetést.
- Lelőtte Veronikát. Próbálta megmenteni, de…
- Tessék? – hallom, hogy megdöbben. Már megint ránk szabadítottam a bajt. Előhúzom a telefonom a zsebemből, és egy ismerős számot tárcsázom. Türelmesen várok, hogy valaki beleszóljon.
- Jones! – szól bele Logan a telefonba.
- Raina vagyok! Chris kórházban van, gyere ide, a részleteket, majd itt elmondom – leteszem a telefont és a mosdóba megyek. Megállok egy tükör előtt és a kezemre meredek. Csupa vér. Megnyitom a csapot és elkezdem lemosni a vért a kezemről. Mikor végzem, megtörlöm és visszamegyek a kórterembe. Kate Chris ágyán ül, én pedig leülök a kanapéra, és meg sem szólalok. A nővérem elaludt. Nem tudom, mit mondhatnék. Újra, minden elölről kezdődik.  Fogalmam sincs, hogy mit tehetnék még. Lehet, az lenne a legjobb, ha soha többé nem tennék semmit. Érzem, hogy a szemem elnehezül, és a fejem lehajlik. Minden elsötétül, de ettől nem nyugszom meg.

Chris:

Raina után akarok futni, de Kate visszanyom az ágyba. Elmeséli mi történt. Azt, hogy a húgom megölte Veronikát. Furcsa mód megkönnyebbülést érezek. Ezt meg kell, hogy köszönjem neki, de csak miután talpra állt. Ismerem és tudom, hogy most maga alatt van. De akárhogy nézzük, mindannyiunkat mentett meg ezzel. A szemeim megint elnehezednek, fogalmam sincs mit adtak az orvosok, de érzem, hogy elborít az álom.
Mikor legközelebb magamhoz térek, Kate helyett Raina ül az ágyam szélén. A kanapén feltűnik Logan pulcsija, de ő nincs a szobába. Mindkét kezem ölelésre emelem és felé nyújtom. Csak pillanatok kellenek és a testvérem az ölelésemben van. Tudom, hogy nem kell neki más. Csak, az én ölelésem. Kicsi korunktól kezdve, képes voltam arra, hogy az ölelésemmel megnyugtassam. Mindig ő volt az erősebb, de amilyen gyorsan ki tudott borulni én az ölelésemmel olyan gyorsan tudtam mindig is megnyugtatni.
- Köszönöm – suttogtam a fülében miközben éreztem, hogy a sírása lassan alábbhagy – mindannyiunkat mentettél meg. Az egész családunkat. Megmentetted a lányaidat, a férjed, Clarissát, Amandát és nyugodttá tetted az utolsó heteimet, hónapjaimat.
- Nem fogsz meghalni – suttogja a fülembe. Nem most fogok erről vitatkozni, hogy mit mondott az orvos, hogy a leukémia gyógyíthatatlan. Az ajtó nyílik és Logan lép be. Honnan tudja, hogy itt vagy? Hát persze, biztosan a testvéreim voltak. Most el kell mondanom neki, hogy meg fogok halni, és hogy egyedül marad a lányunkkal. Visszanyelek néhány könnycseppet.
- A folyosóra – Raina szigorú rendőr hangja cseng fel, és a férjem nem is ellenkezik. Egyedül maradok a szobában. Haza akarok már menni. fogalmam sincs, miért tartanak még mindig bent. Most éppen jól érzem magam. Vajon a kislányom most mit csinál? Kate-ék vigyáznak rá míg Logan bejött? Vagy apa? Miért van az, hogy mire igazi család alakul ki körülöttem addigra nekem kell elhagynom őket? Az apánkkal végre egész jó a kapcsolatunk, Raina élete helyrejött és boldog lehetne, van egy nővérünk és vele is jól kijövünk. Igazi család vagyunk, és most ismét megbomlik. Apa ismét elveszít, pedig alig, hogy megtalált. Vagyis mi találtuk meg. Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy észre sem veszem, hogy visszajöttek a szobába.
- Chris! Christine! – Raina térít vissza a valóságba.
- Elgondolkoztam – sóhajtottam. Logan mellém ül és megfogja a kezem. Egyikük arca sem árul el semmit. Vagyis a férjem arca olyan meghatározhatatlan, de Raina arca nem mond semmit. Mindkét szemöldökömet felhúzom, mivel csak a testvéreim értenek ahhoz, hogy csak az egyik szemöldökük szökjön a magasba, de olyankor le sem tagadhatják egymást.
- Tudsz róla igaz? – suttogok megtörten. Biztos vagyok benne, hogy tudja már. Nem mond semmit csak megpuszilja a kézfejemet és Raina szólal meg.
- Szívem mikor behoztak… az orvosok megvizsgáltak és… nos, hát… tévedtek – nyögi ki.
- Szóval nincs fél évem igaz? Előbb fogok meghalni – becsukom a szemem hogy a könnyek ne folyanak ki, de így is kifolynak.
- Nem fogsz meghhalni – folytatja gyorsan és mielőtt visszakérdeznék, Logan fejezi be.
- Kisbabánk lesz – döbbenten nyitom ki a szemeimet. Nem hiszem, hogy jól hallottam.
- Mi? – meglepősök azon, hogy több hangom van mint gondoltam.
- Kisbabád lesz – Raina elmosolyodik, de jó látni, hogy mosolyog – a rosszul léteid azért voltak, meg kismama vagy.
- Oh Istenem – képtelen vagyok mást mondani. A könnyeim most már az örömtől folynak. Kezemet a hasamra teszem és próbálom felfogni, hogy van ott bent valaki. A férjem megemel és szorosan fonódnak körém a karjai.
- Sajnálom, a viselkedésemet – suttogja a nyakamba és érzem, hogy nedves lesz a bőröm.
- Semmi baj. Kisbabánk lesz. Clarissának kistestvére lesz – képtelen vagyok a könnyimtől hangosan beszélni, de a mosolyom úgy érzem, még soha nem volt ilyen széles.
- Apa leszek megint – felkapj a fejét és nevet. Hírtelen felpattan és felkapja a húgomat és megpörgeti a levegőben – hallod kis sógornőm! Apa leszek!
- Értem én, hogy a feleséged nem alkalmas az ilyen érzelemkitörésekre, de én sem bánnám, ha letennél – neveti el magát Raina. remélem az előbbi depressziója már el is múlt és nem pedig csak elrejti. Bár azt észrevenném rajta.
- Behoznád Clarissát? – nézek Loganre aki csak bólint és egy hosszú szenvedélyes csók után már ki is viharzik.
- Ebbe még én is belepirultam – mosolyog Raina és visszaül mellém.
- Ugye jól vagy? Nem tettél rosszat – ülök fel és megölelem.
- Erre is csak te vagy képes, most tudtad meg h anya leszel és értem aggódsz – könnyes lesz a szeme, de letörlöm.
- Nincs baj kicsikém. Boldogok leszünk és itt maradunk egymásnak. A jóban a rosszban – gyengéden mosolygok – Engedd el – idézem azt amit ős szokott mondani nekem.
- Engedem. Gratulálok tesó. Boldog vagy?
- Viccelsz? Azt hittem meghalok, erre közlitek, hogy terhes vagyok. Fantasztikus érzés. ÉS ő velem maradhat. Nem kell oda adnom senkinek.
Annyira elbeszélgetünk, hogy észre sem vesszem az idő múlását. Csak mikor az ajtó nyílik.
- Jézusom! Mennem kell az ikrekhez! – pattan fel Raina. Kapok két puszit és ki is szalad. Az én felelősségteljes anyuka húgom. Büszke vagyok rá.  Logan lép be kézen fogva Clarissával.
- Ana! – a kislányom máris az ágyamnál van. Gyorsan emelem fel magam mellé – Baba?
- Igen hercegnőm, anya hasában van a baba. A kistesód – simogatja meg a fejét Logan és mellénk ül. Clarissa a buksiját a még lapos hasamra teszi. Annyira hihetetlen felfogni, hogy kisbabát várok. Raina-val megbeszéltük, hogy még nem mondjuk el, megígérte, hogy tartja a száját. És engedélyt kértem arra, hogy majd a két kislány keresztelőjén jelenthessük be. Igaz, hogy az az ő ünnepük lesz, az a nap róluk fog szólni, de akkor úgyis együtt lesz a család és csak egyszer kéne bejelenteni.

Testvéri kapocs - 30. rész

Raina:

- Mi a francot képzeltél? – már csak ez hiányzik. Kate áll velem szemben és látom, hogy szörnyen dühös rám.
- Nem akarom ezt hallani. Tudod, van egyéb gondom is, annál, hogy most a te fejmosásodat hallgassam. Felnőtt nő vagyok, és a döntéseimért vállalom a következményeket – kiviharzom a dolgozóból és egyenesen a szobába megyek, ahol magam mögött azonnal bezárom az ajtót és lezuhanok az ágyra. Az arcomat a párnába fúrom, és úgy őrjöngök, ahogy talán életemben még soha. A könnyeim patakként árasztják el az arcomat. Mikor alábbhagy a zokogás, a lányaimhoz sétálok, a kiságyak mellé. Csak nézem őket. Annyira gyönyörűek. Meg fogom védeni őket, akár az életem árán is. Most vetek véget ennek az egésznek. Ellenőrzöm, hogy a telefonom a zsebemben van-e, majd a két kis szemem fényének a homlokára és hosszú, szeretetteljes puszit nyomok. Megsimítom a kis buksijukat, majd elindulok kifelé. Elszánt és rendíthetetlen vagyok.
- Hová mész? – kérdezi Kate, mikor leértem a lépcsőn.
- Christine-hez! – jelentem ki, ami persze nem igaz, de így könnyebb eljönnöm. Épp eleget ártottam már neki. Nem a terv szerint fogok cselekedni. Megbeszéltünk valamit Chrissel, de nem tarthatom a szavam. Egyedül kell végrehajtanom. Kate nem szól többet, így folytatom utamat lefelé a kocsimhoz. Beszállok a kocsimba, és tudakozót hívom.
- Tudakozó, miben segíthetek? – egy kedves női hang szól bele a telefonba.
- Jó estét, Veronika Store telefonszámát szeretném megkapni.
- Megnézem, hogy a nyilvános adatok között van-e. Egy kis türelmet kérek.
- Rendben, várok – várakozás közben, beindítom a kocsim. Pár másodperc múlva a fiatal hang, ismét beleszól a telefonba.
- Nyilvános adat. Fel tudja jegyezni? – kérdezi a hölgy és én előkészítem a telefonom, hogy beleírjam a számot.
- Igen –elkezdik diktálni a számot és én elmentem a telefonba.
- Köszönöm – mondom és leteszem a telefont. Rögtön megkeresem az elmentett számot és tárcsázni kezdem.  Kicsöng. Várnom kell, hogy felvegye.
- Store, tessék… - szól bele Veronika.
- Itt Raina Hamill. Tudom, mit akarsz! Itt vagyok, csak mond meg, hogy hol találkozzunk és ott foglak várni – a telefonban csend uralkodik. Nem hallok semmit.
- Rendben. Eljött a bosszú ideje. Készülj fel, a halálra. Meglátogatod a sátánt – a könnyeim folyni kezdenek, de nem engedem, hogy hang is kijöjjön a torkomon.
- Én készen állok! Hol?
- A Sentral Parkban! Fél óra múlva – az autóm órájára nézek, ami fél tízet mutat.
- Ott leszek! – leteszem a telefont és a gázra taposok. Megnyomom a gyorshívó egyes gombját és várom, hogy üzenetrögzítőre kapcsoljon.
- Itt Chris Hamill jelenleg nem vagyok telefonközelben, vagy csak neked nem veszem fel. Próbáld később, vagy hagyj üzenetet a sípszó után.
- Szia Christine! Tudtam, hogy nem fogod felvenni. Semmi baj, megértem, hogy dühös vagy. Nem tudok nélküled élni. Nem tudom elfogadni, hogy fél év, és már nem leszel velem. Nem tudom elfogadni, hogy túléllek téged. Nem tudom, hogy ezt személyesen miért nem tudtam elmondani. Úgy érzem, képtelen vagyok utoljára a szemedbe nézni. Fél óra múlva találkozom Veronikával. Tudom, hogy nem ezt beszéltük meg, de nem rángathatlak ebbe bele. Nem ezt érdemled. Nem lehet. Miattam kezdődött ez az egész és én is fogom lezárni.  Nem búcsúzni akarok, de lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy üzenni tudok neked. Csak azt akarom mondani, hogy nagyon szeretlek, és akármi is történik, tudnod kell, hogy a helyzettől függetlenül, akkor sem hagytam volna, hogy velem gyere. Mindenképpen átvertelek volna és egyedül intéztem volna a dolgot. Tudod, milyen önfejű és makacs vagyok. Nemsokára megérkezem. Nagyon szeretlek és tudom, hogy vigyázol majd a lányaimra, ha arra kerül a sor – a könnyeim ismét folynak és ez a hangomon is meghallatszik. Nem tudok többet mondani. Kinyomom a telefont és tovább hajtok. Húszpercnyire vagyok a parktól. A hátsó ülésre nézek és a barna papírzacskó látványa megnyugtat. A fegyverem a kesztyűtartóban van. Mindenképpen előbb kell odaérnem, mint Veronika. Egy utcával arrébb parkolok le. A hátsó ülésről elveszem a zacskót és kiveszem belőle a golyóálló mellényt. Felveszem és a fegyveremet az farmerem hátuljába rakom. Kiszállok, és bezárom a kocsim. Az órámra nézek, és látom, hogy még 17 perc van, tíz óráig.

Chris:

Nagy nehezen összeszedem magam és a kocsiba ülök. A szemeim már vörösek a sírástól. Mire hazaérek Clarissa már alszik.
- Minden rendben? – kérdezi Logan mikor észreveszi a vörös szemeimet. A nappali kanapén ül én pedig most jöttem ki a kislányom szobájából. A fejemmel nemet intek.
- Gyere ide – megfogja a kezemet és magához húz. Gyengéden ölel. Hiányzott az ölelése: Nem tudom mi történt, de nem most fogom kideríteni. Csak sírni akarok.
- Lefektettem Clarissát és Kate is telefonált. Azt mondta csúnyán összevesztetek Raina-val és aggódik érted.
- Nem akarok róla beszélni – kibontakozok az ölelésből és a konyhába megyek. Most nem indítom el a mosogatógépet, inkább én mosogatok. Talán eltereli a figyelmem egy kicsit. Alig állok neki és máris csörögni kezd a telefonom, amit a pultra tettem. A kijelzőn Raina képe és neve villog. Elgondolkodok azon, hogy felvegyem-e. Csak nézem, hogy csörög. Majd hagy üzenetet. Mindig hagy. Vajon mit akar? Mégis csak jobb lesz, ha lehallgatom, amit hagyott. Megtörlöm a kezem, benyomom a hangpostámat és már hallgatom is az üzenetet.
„Szia Christine! Tudtam, hogy nem fogod felvenni. Semmi baj, megértem, hogy dühös vagy. Nem tudok nélküled élni. Nem tudom elfogadni, hogy fél év, és már nem leszel velem. Nem tudom elfogadni, hogy túléllek téged. Nem tudom, hogy ezt személyesen miért nem tudtam elmondani. Úgy érzem, képtelen vagyok utoljára a szemedbe nézni. Fél óra múlva találkozom Veronikával. Tudom, hogy nem ezt beszéltük meg, de nem rángathatlak ebbe bele. Nem ezt érdemled. Nem lehet. Miattam kezdődött ez az egész és én is fogom lezárni.  Nem búcsúzni akarok, de lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy üzenni tudok neked. Csak azt akarom mondani, hogy nagyon szeretlek, és akármi is történik, tudnod kell, hogy a helyzettől függetlenül, akkor sem hagytam volna, hogy velem gyere.  Mindenképpen átvertelek volna és egyedül intéztem volna a dolgot. Tudod, milyen önfejű és makacs vagyok. Nemsokára megérkezem. Nagyon szeretlek és tudom, hogy vigyázol majd a lányaimra, ha arra kerül a sor”
Érzem, hogy egyre jobban sápadok az üzenet hallatán. Logan lép be a konyhába, de én máris a garázs felé rohanok.
- Hova mész? – kiált utánam.
- Dolgom van. Raina-nak szüksége van rám! – kiáltom és már be is vágódok a kocsiba. Alig bírom kivárni, hogy a garázsajtó kinyíljon és már hajtok is ki, közben pedig a nővérem számát tárcsázom. Az óra szerint van még 20 percem.
- Castle! – szól bele Kate.
- Van két perced, hogy elindulj. Raina bajban van. Már úton vagyok. Central park. 20 percünk van, hogy odaérjünk – hadarom, és közben egyáltalán nem figyelek arra, hogy betartom-e a közlekedési szabályokat.
- Indulok. Ha lehet, ne ölessétek meg magatokat – mondja és már le is teszi a telefont. Hajlandó vagyok bármire a húgom ért. Nekem már úgy is mindegy. Úgy vezetek, mint az őrültek. A gázt padlóig nyomom az idő pedig egyre fogy. Két percem van már csak tízig. Kivágom a kocsi ajtaját és rohanok. Imádkozok, hogy előbb érjek oda, mint Veronika.
- Készen állsz a halálra? – hallom Veronika gonosz kacaját. Fegyvert szegez a húgomra, ami már ki is van biztosítva. Bárcsak lenne egy rohadt fegyverem.
- Neee!!! – torkom szakad tából sikítok.
- Christine! – Raina meglepődik, de tudom, hogy tudta, hogy itt leszek. Azért hagyott üzenetet.
- Látni akarod a hugicád halálát? Hogy a te kurvaságod miatt ölöm meg? – köpködi és már nem vár választ, meghúzza a ravaszt, ami hangosan dörren. Egyetlen másodpercet sem tétovázok. Raina elé ugrok. Érzem, hogy a golyó csapódik és hatalmasat üt rajtam. Érzem, hogy ledönt a lábamról. Raina sikít. És még egy fegyver dörren, de ez nem Veronikáé. A fejem hatalmasat koppan a betonon és már nem érzékelek semmit. Raina és Kate hangját hallom, de nem tudom felfogni, hogy mit mondanak. A sötétség győzött.

Testvéri kapocs - 29. rész

Raina:

A kocsiban teljes csend uralkodik. Nem mondok semmit. Megpróbálom feldolgozni ezt az egészet, de úgy érzem, képtelenség. Ez nem történhet meg. Hány csapás kell még ahhoz, hogy az életünk teljesen rendbe jöjjön. Ha most elvesztem a nővérem, abba belehalok. Sosem tudtam nélküle élni, és ha el kell temetnem, akkor nemsoká megyek utána, ebben biztos vagyok. Most egyszerűbb nem beszélni. Az autó hangja nem hangos, és a csend égeti a lelkemet. Nem tudom, mit is kéne mondanom. Mit mondhatnék neki? Ha megszólalok, az biztos, hogy olyan zokogásba kezdek, amit senki sem tud megállítani.  Megérkezünk a Castle lakáshoz és mind a ketten kiszállunk a kocsiból. Még mindig képtelen vagyok megszólalni. Ez nem történhet. Nem velem. Felmegyünk az emeletre és bemegyünk a lakásba. Luke a nappaliban Rick-el beszélget.
- A múltat nem lehet megváltoztatni. El kell fogadnod – Rick Luke vállára teszi a kezét.
- Tudom, de ha akkor az a férfi nem hal meg, akkor talán nem lennénk ekkora slamasztikában…
- Mi a francért nem mondod ki egyértelműen, hogy az én hibám – kieresztem a hangom és kiabálni kezdek. Már képtelen vagyok magamban tartani. Őrjöngenem kell.
- Kicsim én nem úgy értettem – persze, mentegetőzni a legegyszerűbb.
- Akkor hogy értetted? Ezt nem lehetett másképp érteni. Ha nem ölöm meg azt a szemetet, akkor most nyugodtan élhetnénk. Tudom, hogy minden az én hibám. Érted? Tisztában vagyok vele, hogy tönkretettem az életünket. Azt hiszed én nem szenvedek? Az emeleten várnak a lányaim, akiket mindennél jobban szeretek, és az életemet adnám értük – nagyot nyelek és nem tudom eldönteni, mit tegyek. A kezemben szorongatom a kocsi kulcsot, majd eldöntöm. Sarkon fordulok és elviharzom. Kell egy hely, ahol kellőképpen kitombolhatom az érzéseimet. Beülök az autómba és lőtérre megyek. Ha gondolkodnom kell, azt ott megtehetem. Nagyon gyorsan hajtok. A mutató már majdnem maxon van. Egy piros lámpa kényszerít fékezésre, de éppen csak meg tudok állni. Még szerencse, hogy az övemet bekötöttem.  Pár perc múlva egy mélygarázs bejáratánál állok. Megnyomom a kaputelefont és egy ismerős hang szól bele.
- Ki az? – kérdezi az idős, férfihang.
- Raina vagyok Greg, engedj be.
- Oh, szia Raina, persze, már is nyitom – a hang eltűnik és a sorompó már emelkedik is. Lassan begördülök a parkolóba, majd kiszállok és bezárom a kocsim. A kulcsot zsebre teszem és leindulok befelé.  Egyenesen a térre megyek. Kiválasztom a megszokott fegyvert.
- Megint egyedül? – kérdezi Greg.
- Igen. Nem ez életem legjobb napja. Megtennéd nekem, hogy a legnehezebb szintre állítod?
- Biztos? Akkor mellényt kell felvenned! A legnehezebb szinten már lőnek is.
- Oh, újítottatok? Ez remek, pont erre van szükségem – elveszek egy köpenyt a polcról és kezdőpozícióba állok.
- Mehet? – hallom Greg kiáltását.
- Mehet!
- Figyelmeztetnem kell téged, hogy a rendszer nem tökéletes. Bajod eshet.
- Nyugi Greg, megoldom – szólok vissza és a tér elsötétedik. Csak egy vörös riasztólámpa világít. Figyelek. Minden erőmmel az ellenségre koncentrálok. Mikor az első bábú felbukkan, fejbe lövöm. Pont a szeme között találom el. Igaz, hogy ezek csak bábuk, de én megszemélyesítem őket.  Hol Veronikát, hol a férjét, hogy pedig Chris betegségét látom. Feldördül az első lövés, ami jelzi, hogy vége a bemelegítésnek. A golyók csak úgy röpködnek mellettem, persze én sem tétlenkedem és annyi bábut likvidálok, amennyit csak tudok. Hirtelen, valójában megelevenednek a szemem előtt.
- Elkaplak!!! A lányaidat is elkapom!!! – Veronika teljesen megelevenedett. A képembe röhög. Megdermedtem. Képtelen vagyok mozdulni. Ez biztos, hogy nem valós. Hallucinálok.
- NEM!!!
- Megöltél te ribanc!!! Meghalsz!!! A lányaid is meghalnak!!! – a mély férfihang a hátam mögül jön. Megfordulok és ott is egy „élő” bábu áll. Fegyver van nála.  Vajon csak a fejemben hallom a hangokat?
- NEM!!! – csak kiabálni tudok. Már majdnem ordítok. Az adrenalin szintem az egekben lehet.
- El fogok menni!!! Nem állíthatsz meg!!! El foglak hagyni, és akkor egyedül maradsz, örökre – egy ismerős hangra leszek figyelmes.
- Chris? Itt vagy? Ez nem vicces…- egy újabb bábu jelenik meg, és már nem tudok úgy állni, hogy teljes biztonságban legyek. A fejemet kapkodom a három bábu között, akik csak beszélnek és beszélnek. Nem értem mit mondanak, csak szavakat veszek ki belőlük.
- Meghalsz!
- Egyedül leszel!
- A lányaidnak búcsút mondhatsz!
- Ugyan Raina, ne harcolj!
- Úgy is elveszel, megbolondulsz! –a hangok a fejemben vannak, szóval nyilván igaz. Megkattanok. Nem bírom tovább. Egy lövés dördül és abban a pillanatban elájulok. Minden elsötétül.

Mikor kinyitom a szemem, csak sötétet látok.
- Hogy érzed magad? – kérdezi Greg?
- Mi történt? – kérdezem erőtlenül.
- Lelőtt egy bábu. Én mondtam, hogy vigyázz. Mondtam, hogy nem biztonságos. Csak a karodat találta el, és átment rajta a golyó. Nem vihettelek korházba, mivel…
- Mivel illegálisan vagyok itt… Tudom. Mennyi az idő? Meddig voltam eszméletlen? – kérdezem és a szemem egy órát kutat, de nem látom, mennyi idő telt el, az ideérkezésem óta.
- Este 6 óra van – a francba, már biztosan keresnek. Megőrülnek az aggodalomtól. Most mit tegyek? Ha így állok eléjük, jönnek a kérdések, de ha megvárom az estét, biztos, hogy nagyon ki lesznek akadva. Mit tegyek?

Chris:

Még mindig várom, hogy valaki végre telefonáljon. Már vagy hússzor hívtam Luke-ot, de nem tudott semmi újat. A húgom úgy el tűnt mint szürke szamár a ködben.
- Nem bírok itt várni, odamegyek – szólalok meg. A nappaliban vagyok. Logan a kanapén ül és ő is vár. Igaz nem sokat beszéltünk.
- Ha odamész, sem tudsz többet tenni – lehet, hogy igaza van, de véletlenül sem vallom be neki. Nem tudok itthon várni. Remélem semmi baja nem esett. Előtte azonban a gyerekszobába sietek. Clarissa csendesen játszik a babaháza előtt. Az ajtóból figyelek, de nem szólalok meg. Az én kicsi lányom. Újra eszembe jut, hogy nem láthatom felnőni. Nem láthatom, ahogy az első randira készül. Nem lehetek ott a diploma osztóján, az esküvőn. Logan biztosan talál más nőt, hisz jó képű, de a szívem szakad bele, hogy mindenkit itt kell hagynom. Úgy szeretném magam a férjem karjai között kisírni. Megrázom a fejem és kocsimhoz indulok. Igyekszem nyugodtan vezetni. Biztos csak nem figyeli a mobilját és mire oda érek hozzájuk addigra otthon is lesz.
A liftben viszont már ideges is vagyok. Túl sokáig tart még felérek. Megnyomom a csengőt és azonnal nyílik az ajtó. Kate csüggedten hajtja le a fejét. Nem engem vártak.
- Itthon van? – ez az első kérdésem, de Luke nemlegesen rázza a fejét. Könny szökik a szemembe, de ezúttal nem engedem ki. Ha most sírok, Kate észreveszi, hogy más is van mögötte, mint Raina hírtelen eltűnése. Meg fogják tudni, mikor itt az ideje. az ajtó nyílik és Raina lép be.
- Kicsim hol voltál? – pattanik fel Luke és én is közelebb lépek, de feltűnik a kötés a karján.
- MI történt? – ijedek meg és a többiek csak most veszik észre. Nem akar válaszolni.
- Raina – Kate hangja erősen cseng. Épp, úgy ahogy a kihallgatóban szokott. Sokat figyeltem már őket.
- Semmi – megrántja a vállát, de én szó nélkül lépek oda és elkezdem letekerni a kötést. egy szabályos lyuk van a karján.
- Ez semmi? – pattan fel Rick is a kanapéról – Orvos látott már?
- Nem is fog. Lőtéren voltam.
- Had találgassak. Illegálisan? – Kate hangjában hallatszik a düh, de nem kiabál. Raina arca kemény marad. De nem teszi véka alá, amit tőlem kap az fix. . Visszatekerem a kötést és az ép karját megragadva a sógorom dolgozószobájába rángatom és becsukom az ajtót.
- Mond te magadnál vagy egyáltalán? Meg is hallhattál volna?
- És?  A saját férjem is engem hibáztat a helyzetünkért! – kiabál.
- A francba Raina Hamill senki sem hibáztat semmiért. Így alakult. Luke se és senki se hibáztat! Miért nem tudod felfogni? – a cérna kezd elszakadni és egyre hangosabban kiabálok.
- Ne állíts be egyszerű hülye gyereknek! Tudod mit, azt kívánom, bárcsak az a hülye bábú máshol talál el és meghaltam volna!
- Édes istenem! – a kezemmel a hajamba túrok és kínomban fordulok a tengelyem körül 360°-ot – Van fogalmad arról mit tettél? Alig pár órája közölték velem, hogy fél évem van és meghalok és ahelyett, hogy próbálnál mellettem, lenni, te elmész és lelöveted magad? Normális vagy? Azt kívánni, hogy meghalj! Nem éppen kellemes dolog tudni, hogy nem lehetsz a lányoddal élete legfontosabb napjain, hogy a férfi, akit szeretsz, majd egyszer más nőt talál. Hogy a testvéreidet és az összes többi embert, aki valaha egy kicsit is fontos neked a hátad mögött kell hagynod?!
Nem szólal meg. És a könnyek, amik fojtogatnak, már végig folynak az arcomon. Nem fogtam vissza magam. A düh és a fájdalom előtört belőlem. Dermedten áll és néz rám.
- Szólj ha gondolkodtál – vágom oda alig hallhatóan és kifelé megyek.
- Chris – Kate kapja el a kezem.
- Én már megmostam a fejét. Ti jöttök – suttogom, mert a gombóc a torkomban igen csak nagyon fojtogat, aztán kiviharzok az ajtón. Hagyom, hogy a liftben előtörjön a zokogás. Már nem akarom legyűrni. Más sem hiányzott volna, mint, hogy a húgom meghalljon. KI vigyáz akkor majd a családomra? Csak a kocsimig jutok, de a lábaim már nem engedelmeskednek. A sírás túl erős lesz és térde esek. Szédülök és a jól ismert hányinger ismét kerülget. A húgomat akarom.

Testvéri kapocs - 28. rész

Raina:

Halk nyöszörgésre ébredek. Elképzelésem sincs, hogy mi lehet az. Kinyitom a szemem és a csodálattól egy könnycsepp csúszik a szemembe. Luke mindkét lányommal a kanapén ül és dajkálja őket. Hihetetlenül megható a látvány. Annyira csodálatosak.
- Hé! Nem akartunk felébreszteni – Feláll a kanapéról és az ágy szélére ül. Átveszem az egyik lányomat, név szerint Christine-t. Annyira gyönyörűek. Csodálatosak.
- Boldog vagy? – véletlen csúszik ki a számon a kérdés. Luke meglepődik.
- Hogy kérdezhetsz ilyet? A világon én vagyok a legboldogabb és egyben a legszerencsésebb ember is – közelebb hajol és megcsókol.
- Én is nagyon boldog vagyok – lassan dajkálom a kislányomat. Az ajtó nyílik és Kate lép be. Mielőtt becsukná az ajtót, még megpillantom az őröket, akik odakint vannak.
- Ez nem történhet meg… Szóval nem álmodtam? Istenem – nagyon megijedek. A veszély eddig nem volt valós, de most nagyon is az lett. Kopognak az ajtón és mindannyian odakapjuk a tekintetünket.
- Jó napot – köszön az orvos.
- Jó napot – köszönök és én is, de a többiek csak bólintanak.
- Hogy érzi magát?
- Jól. Már nagyon jól – az orvos elmosolyodik és megnézi a kórlapomat.
- Rendben, akkor megcsinálom a zárójelentést és még ma hazaengedem, a kislányokkal együtt. Ahhoz viszont, most el kell vinnem, őket – bólintok és Átadom a kisbabámat, majd Luke is odaadja Johanna-t. Az orvos elviszi őket. A nap további része csendben zajlott. Délután megkaptam a jelentést és egy gyors pakolás után, már haza is megyünk. Vagyis Kate-ékhez. Nem akarok sokáig a terhükre lenni. Nekik is ott van Amanda, nem hiszem, hogy elférnénk ennyien. Gyorsan megérkezünk a Castle lakásba.  A telefonom csörögni kezd. Chris neve áll a kijelzőn.
- Szia – köszönök bele a telefonba.
- Szia Raina, beszélnünk kell.
- Hú de vészjósló a hangod. Mi a baj? – a telefonon eluralkodik a csend. Tudom, hogy baj van.
- Chris megijesztesz, mond már, hogy mi a baj.
- Kate-ék bizonyítékot találtak rá, hogy Veronika tényleg ott járt nálad – az arcom elsápad. Ez nem lehet igaz, akkor nem álom volt.  Ez képtelenség. Miért nem lehet nyugodt életünk végre? Miért kell még mindig szenvednem? Nem fogom hagyni, hogy az a nő a lányaim közelébe menjen. 
- Most mi lesz? – kérdezem kétségbeesetten.
- Rick-éknél vagytok? Oda megyek.
- Rendben. Vigyázz magadra. Szeretlek. Szia.
- Én is szeretlek. Szia – megszakadt a vonal és én teljesen tanácstalanul maradtam. Most mi legyen? Mit tegyek, hogy az a nőszemély még véletlenül se kerüljön a lányaim közelébe? Nem nevelhetem fel őket burokban.
- Hé! Minden rendben? – Luke lép be a szobába, ami négyünknek, már igencsak kicsi. Keresnünk kéne egy új lakást.
- Veronika. Tényleg ott volt – látom a rémületet a szemében. A könnyeim folyni kezdenek és az arcomat a vállába fúrom.  Szorosan ölel magához.
- És most mit csinálunk? Tennünk kell valamit.
- Chris mindjárt itt lesz – szorosabban ölelem, majd a lányaimra nézek, akik az ágyon fekszenek. Egy másodpercre sem akarom levenni róluk a szemem. Pár perc múlva csengetnek. Mire leérek a lépcsőn, Rick már be is engedte Christ. A nővérem szó nélkül Rick dolgozójába rángat és becsukja az ajtót. Nem engedi, hogy más is bejöjjön.
- Ülj le! – nagyon parancsoló a hangja.
- Segítened kell. Nem veszíthetem el őket.
- Nyugodj meg. Nem hagyom, hogy bárki bántsa az unokahúgaimat – megölelem Christ és úgy érzem, most szerepet cseréltünk. Eddig én voltam a kemény és erős, de most annyira tehetetlennek és gyengének érzem magam. Annyira jó, hogy ő itt van nekem.
- Mit tegyünk? Csak mond, hogy mit kell tennem és én szó nélkül megteszem.
- Nyugodj meg, van egy tervem – Chris az asztalnak támaszkodik és megosztja velem, a nagy tervet. Figyelmesen hallgatok, hogy tökéletesen megértsem a részleteket.
- Ha ezt eltitkoljuk és bajunk lesz, abból szörnyű nagy botrány lesz. Ha ezt egyedül csináljuk, akkor a legrosszabbra is fel kell készülnünk – komolyan bólint. Megértette a következmények súlyosságát.
- Tudom, de bármit vállalnék Johannaért és Christineért, ahogy ezt te is megtennéd Clarissáért.
- Ez természetes. Csak mi ketten vagyunk. Csak egymásra számíthatunk – kopogás kényszerít minket témaváltásra.
- Nyugodj meg szívem, minden rendben lesz – mondja Chris, miközben Kate benyit a dolgozószobába.
- Minden rendben? – kérdezi úgy, ahogy még sosem hallottam. A hangja teljes együttérzés és törődés. Lehet, hogy be kéne vonnunk őt is, hiszen ő a nővérünk. Jót tenne a családi köteléknek. Sőt, az is pozitív érv, hogy Veronika őt nem ismeri.
- Igen, persze! – kimegyünk a dolgozóból és Chris elbúcsúzik. Sajnálom, hogy ilyen hamar mennie kell, Jó lenne egy kicsit többet időt együtt tölteni. Tudom, hogy valami nincs rendben nála. A házasságával, de legfőképpen a lelkével. Elbúcsúzok tőle, és felmegyek az emeletre.

Chris:

Az autóban hazafelé a tervünkön jár az eszem. Ha nem vagyunk elég aprólékosak, mind a ketten rámehetünk. Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy észre sem veszem, hogy hazaértem. Jó lenne ha Raina és Luke a közelben találnának lakást. Amint megállítom a kocsit eszembe jut valami. Elfelejtettem szólni a húgomnak. Illetve megkérni. A mobilomat előkotrom a zsebemből és az egyes gyorshívóra nyomok.
- Tessék Raymonds – szól bele a húgom.
- Szia Chris vagyok – kezdem, de egy pillanatra elszorul a torkom.
- Minden rendben? Még csak körülbelül most értél haza.
- Meg akartalak kérni valamire, de elfelejtettem – ismét szünetet tartok, de csak egy levegővételnyit. Raina azonban gyorsabb nálam. Már közbe is szól.
- Mondjad csak. Ugye nincs baj? – kérdezi. Nincs baj? Ez felettébb jó kérdés. Elég nagy bajban vagyunk már így is.
- Én… Az utóbbi időben sokszor voltam rosszul. Szükségem van valakire, aki elkísér egy orvoshoz. Logan-nel nem vagyunk abban a kapcsolatban, hogy szóljak neki – elhallgatok és várom, a reakciót.
- Csináltál tesztet?
- Negatív lett – csüggedten hajtom le a fejem. Hallom, hogy Raina sóhajt egyet. De ez nem a muszáj sóhaja.
- Persze, hogy elmegyek veled. Mikorra menjek?
- Majd inkább én megyek oda hozzátok. 8-ra ott leszek.
- Rendben. Szeretlek.
- Én is szeretlek. Szia.
- Szia – azzal letettem a telefont. Nem kérdezett rá miért nem szólok Logan-nek. Nagy levegőt veszek és bemegyek a házunkban. Clarissa vidáman játszik. Logan pedig a dolgozószobájában van és jelentést ír. Legalábbis gondolom, hogy azt ír.
- Megjöttem! – kiálltom el magam, de csak a lányom jön oda mint a szélvész, jelezvén, hogy hiányoztam neki. A konyhába megyek és vacsorát csinálok hármunknak. A vacsora csendben telik és az este sem más, mint az előző. Ismét Clarissánál aludtam. Mire reggel felébredtünk a férjem már elment. Csak egy üzenet várt a hűtőn, hogy dolgozni ment. Gyorsan reggelit adtam a lányomnak és már úton is voltunk.
- Figyelj mini manó, itt maradsz Luke bácsival és a babákkal amíg a mami és Raina néni elmennek valahova. Legyél jó kislány oké? – guggolok Clarissa elé és ő csak bólogat és máris a szobába szalad Amandához és az ikrekhez.
- MI a baj? – kérdezi Raina a kocsiban: Már úton vagyunk a kórházhoz.
- Azért megyünk, hogy kiderüljön – igyekszek hárítani, de nem hiszem, hogy összejön. Felhúzott szemöldökkel csendben figyel. Sóhajtok és megadom magam – Logan-nel külön alszunk. Már két napja. Azt hiszem a házasságom felőrlődött.
Nem beszélünk többet. Az orvos előbb vérvételre küld, aztán pedig idegesen ülök a folyosón. A húgom kezét szorongatom. Remélem azért épségben maradnak a csontjai. Az orvos kiszól és ezúttal egyedül megyek be.
- Doktor úr mi a bajom? – kérdezem idegesen.
- Sajnálom. Jones, de rossz hírt kell közölnöm. Maga leukémiás – a hír lesokkol. Teljesen.
- Mennyi időm van hátra? – szinte suttogok.
- Körülbelül fél év. Sajnálom – nem válaszolok csak felállok és kimegyek. Még a leleteimet sem veszem el az asztalról. Raina idegesen ugrik fel.
- Mi az? – nem válaszolok egyszerűen csak elindulok kifelé – Christine!
- Jól vagyok – a hangom szigorúan csengett. Elkapta a kezemet és megállított – mondtam, hogy jól vagyok, engedj már el!
- Persze én meg a mesemaci vagyok! Azért jöttem el hogy veled legyek!
- Haldoklom – hajtom le a fejem és néhány könnycsepp buggyan ki.
- Mi csoda? – döbben le Raina.
- Leukémiás vagyok. Fél évem van – ennyi. Eddig bírtam. Zokogva omlok a karjaiba – ne mond el nekik kérlek.
Nem mond semmit, egyszerűen csak velem van. Nincs is szükségem okoskodó beszédekre és ezt ő is tudja. Csak a húgomra.