Sosem tudhatod mikor van vége!

Bátran sétálok végig a híd szélén. Kemény kőhíd. Az alatta lévő folyómeder, már rég üres. A kövek kiszáradva meredeznek felfelé. Némelyik hegyes, némelyik pedig tompa. KÖzépen állok meg és bámulok a mélybe. Nem olyan mély, de ahhoz elég, hogy a kövek agyon zúzzanak. Eszembe jut miért állok itt. Nem tudok már sírni és ez folytogat: Nem érzem, hogy méltó lennék bármit is tovább vinni. A fálydalom ami magamnak okoztam már elviselhetetlen. Teherként hull a vállamra és a bélyegét nyomja egész életemre, a tetteimre. MIndenkinek jobb nélkülem, ez tény és való. Lendítem a lábam, de visszateszem. Búcsú nélkül? Azt már nem. Annyit érdemelnek, hogy tudják, mit, miért teszek. Újra sétának indítom a lábaimat és csak megyek. Hazafelé megyek. A könnyeim amire azt hittem, már régóta nincsenek is, újra folynak, a fájdalom pedig tovább folytogat. Két kézzel, nagyon szorosan.
Az asztalom fölött görnyedek. Papír, toll és az égő éjjeli lámpa társaságában. Fogalmazok. Írni tudtam. valaha legalábbis. Köszönhetek neki embereket. Elgondolkodok hány levelet írjak. MIndenkinek külön? VAgy egyet? Végül döntök.

DRága szeretteim!
Ha valaki azt kérdezné, van e életemnek értelme, nem biztos, hogy meg tudnám mondani. A ragaszkodásom, karomként mélyül belétek, amitől szenvedtek és attól, hogy fájdalmat okozok, szenvedek én. Újra és újra fáj amit teszek. Sokszor gondolkodok el azon, kellek-e még majd másnap is, vagy éppen azon, hogy másnap mi lesz amit elrontok. Előbb utóbb ellökök mindenkit, pusztán azért, mert szeretlek titeket és mert annyira meg akarlak tartani titeket. Látni, hogy ez igaz, még ha én rosszul látom is, fájdalmas. Hiányoznak az ölelések, a szeretlek szavak, és nagyon sok más is. Azt hiszem, mindenkinek könnyebb lesz nélkülem, de ne felejtsétek, hogy mindig mindenkire vigyázni fogok. Figyelni fogom az életét és részt venni benne, még ha nem is veszitek észre. Szeretlek titeket és ISten kezébe bízom magam. Ő eldönti érdemlek-e további szeretetet. Ha nem, hát ISten veletek!
A levelet otthagyo én magam pedig a fürdőbe megyek. A szekrényben kutatok és amit csak találok, viszem magammal. Fél korttyal nyelek le mindent amit tudok. Gyáva vagyok, hogy ezt teszem. Nem kéne megfutamodni, küzdeni kell. Mindig küzdeni, ahhoz, hogy elérjük amit szeretnénk. Az élet erről szól. De fáj. Magamhoz szorítom a plüsst, ami sokat lenet nekem és már érzem a hatást. Érzem, hogy a testem rángani kezd, hab és még más valami ömlik a számból. A levegőm akadozik, érzem, hogy a szívem gyorsul, aztán egy hatalmas dobbanás, és nem ver. Már kívülről látom magam. Szánalmas vagyok. Azt hiszem nem vagyok ott ahol voltam. A papírfelé megyek és meglepődök, hogy a ceruzát meg tudom fogni még. Aláírom a papírt.

Szeretek mindekit! Örökké!Christine Castle

 

VÉGE!

 

Kedves olvasók!
IGen jól látjátok, egy castlet találtam a másvilágra jutattni: ez tükrözi jelenlegi állapotom, lelki nyugtalanságomat. Ne tegyetek úgy, mint a lány a történetben. Ha túlságosan ragaszkodtok, az démonokat szülhet és ellöktök magatoktól mindenkit aki fontos, még ha nem is akarjátok.
Sajnos én is ebbe a hibába estem. Túlságosan is szeretek és lehet h épp ma veszítettem el azt akit nagyon szeretek és akire szükségem lenne. NEm tudom mit döntök, de ha vége írói pályafutásomnak, ez méltó zárása az oldalnak. HA nincs vége, azt azért köszönhetem, mert a Jó Isten megbocsát. Visszakapom akit szeretek, ti pedig kaptok tovvábi írásokat. Rá bízom magam, én aljutottam odáig, hogy látom mi a hibám, sajnos percekkel/órákkal később. 

 

Hát, egyenlőre Viszont látásra mindenitől! Majd értesítelek titeket:

Krisz 

 

Ui.: A jelenlegit végigrakom, ha estelge befejezem. Ha pár napon belűl ez eltűnik, van még remény, 

Testvéri kapocs - 26. rész

Raina:

- Jó reggelt! – egy idegesítő, rikácsoló hang ébreszt. Ki lehet az? Nem bírom kinyitni a szemem. Olyan érzésem van, mintha öt perce aludtam volna el. Feltornázom a szemöldököm, és az órára nézek. Nem hallucinálok. Tényleg öt perce aludtam el. A kislámpa felkapcsolójához nyúlok és feloltom a villanyt.
- Veronika? Mi a frászt keresel itt? Mit akarsz? – förmedek rá a szobában álló szőkeségre. El sem tudom képzelni, hogy mit akarhat. Amúgy is okozott már rengeteg fájdalmat. Mit akarhat még?
- Megölted a férjem te kurva. Nem hitted, hogy annyiban hagyom. Ugye?
Szerettem őt. Ő volt a mindenem…
- Meg akarta erőszakolni a testvéremet – mit képzel ez magáról? Nyugodj meg Raina. Nem szabad felidegesítened magad. Sem őt. Ebben az állapotban nem vagyok igazán képes arra, h megvédjem magam.
- Az lényegtelen, és egyszeri botlás volt. Ezért nem érdemelt halált – a picsába igaza van, de abban a helyzetben nem ezen gondolkodtam, hanem azon, hogy megmentsem Christ.
- Mit akar? – teszem fel félve a kérdést, mert elképzelni sem tudom, hogy mit tart megfelelő bosszúnak. Ha valaki bántaná Luke-ot, azt valószínűleg megölném.
- A gyermekeidet!
- Tessék?
- Jól hallottad. A lányaidat akarom – ezt nem hiszem el. A torkom kiszáradt és megfagyott bennem a vér.
- Azt nem. Soha nem kapja meg őket.
- Ugyan. Én nem kérem. Hanem elveszem. Ahogy te is elvetted tőlem a férjemet. Nem ma… Lehet, nem is holnap… De egyszer eljövök és elviszem őket… Addig pedig félni fogsz… Minden egyes nap, félni fogsz, hogy vajon mikor jön el a pillanat, amikor a rendőrök kopogtatnak az ajtón és azt mondják, hogy a lányaid eltűntek – bénultan pislogok. Te jó ég most mit tegyek? Ez a valóság egyáltalán? Mert ha ez egy álom, akkor mielőbb fel kell ébrednem. Veronika az infúziós csövemhez sétál. Beleszűr valamit és én máris elájulok. Sötét van. Mi volt ez az egész? Tényleg megtörtént?
- ÁÁÁ – sikoltozva ébredek és érzem, hogy Luke karjai fonnak körül.
- Semmi baj kicsim minden rendben. Nincs semmi baj – mellém fekszik és átölel. Már világos van. Mi a fene történt? Annyira valóságos volt, de nincs rá bizonyítékom, hogy az volt. Talán az elmém játszik velem. De miért ennyi idő után? Miért most? A könnyeim hullani kezdenek és Luke szorosabban ölel. Nem érti, hogy mi a baj. Csak egy álom volt és kész. Nem fogom ilyesmivel megijeszteni. Chrisnek viszont elmondom. Újra elbóbiskolok.
Mikor reggel magamhoz térek, a szobám üres. Senki sincs mellettem. Ez egy picit elszomorít.
Látni akarom a lányaimat. Megpróbálok feltápászkodni az ágyból, de még mindig túlságosan gyenge vagyok. Muszáj erőt vennem magamon és megnéznem, h minden rendben van-e velük. Felülök az ágyon és a gurulós infúziós csövet magam elé gurítom. Azon meg tudok majd támaszkodni. Lassan eresztem le magam a padlóra, erősen markolva a hosszú fémcsövet. Három lépés után a lábaim elgyengülnek és hatalmas puffanással érek földet. Csak annyit érzek, hogy valami ragacsos folyik végig a fejemen, aztán elnyel a mély és hívogató sötétség. 

Egy hosszú sikátoron sétálok végig. Az utca lámpái épphogy megvilágítják az épületek falai mellett lévő szemetes konténereket. Egy korházi hálóköntös van rajtam. A szél könnyedén ki-be jár rajta. Fázom. A talpam alatt érzem a hideg, nedves köveket. Félek. Ezt a környéket ismerem. Nem tudom, hogy hol vagyok, de már jártam itt. A lábaim megindulnak, és csak sétálok előre. Az egyik ház ajtajánál állok meg és bemegyek. A lépcsőn felfelé tartok. Az egyik kezemet nehezebbnek érzem. Felemelem és elkerekedett szemekkel látom, hogy egy Glock 34-est szorongatok a kezemben. Már tudom, hogy hol vagyok. Itt kezdődött minden. Innen indult ez az egész őrület. Hirtelen berontok egy ajtón és elsütöm a fegyvert. A férfi holtan terül el a földön, és mindent beterít a vér. Egyenruhások rontanak be a szobába és megpróbálnak elvinni. A kezemen kattan a bilincs. Kapálózok, rúgok, csípek, harapok, de mind hatástalan.

Felsikoltok és hirtelen, lendülettel ülök fel az ágyon. Valaki karjába vet a lendület, de csak kapálózni tudok.

Chris:

- Raina. Raina Chris vagyok nyugi. Semmi baj – próbálom finoman lefogni, nehogy valamelyikünkben kárt tegyen.
- Neee! – visít, és nem tudok mit tenni, csak hírtelen magamhoz ölelem, hogy hallja, vagy legalább érezze a szívverésemet. Lassan ugyan, de érzem, hogy megnyugszik.
- Christine – zihálja rémülten.
- Én vagyok, semmi baj. Csak álmodtad – simítom meg az arcát.
- Kezemben volt a fegyver, lelőttem. Elvittek a rendőrök, börtönbe csuktak – szinte hadar, de pillanatok alatt fogom fel mi is az, amiről beszél. A különbség az, hogy akkor nem voltak ott rendőrök.
- Semmi baj. Nincs többé, már vége mindennek. Nyugodj meg – suttogom neki és óvatosan ringatom. Hallom, hogy a légzése is visszaáll az eredetibe és le is lassul neki. Elaludt. Visszafektetem az ágyba. Tudom, hogy az éjjel is volt egy rémálma, amiből sikítva ébredt. Luke elmondta. Amint megnyugszik, kiszedem belőle mi a baj. Abban a reményben jöttem be, hogy ébren találom és beszélgethetünk. Ismét túl vagyok egy olyan teszten, ami megint csak negatív lett. Lassan képtelen leszek tovább küzdeni. Félek, hogy a kapcsolatom is rámehet Logannel. Egyre többet veszekszünk és ha ágybabújokvele egyre csak az jár a fejembe hátha most esek majd teherbe. Képtelen vagyok 100%osan ott lenni és csak a pillanatra figyelni, csak kettőnkre és nem arra gondolni, hogy azért fekszünk le egymással, hogy legyen egy újabb gyerekünk, hanem mert szeretjük és kívánjuk egymást. Megrázom a fejem, hogy kiűzzem a gondolataimat. Most nem én, hanem Raina a fontos. Finom, nehogy felébresszem, a fejét simogatom. Tudom, hogy ezek azok a mozdulatok, amikkel meg tudom nyugtatni. Talán egyenlőre nyugodtan tud aludni reggelig. Nem akarnám itt hagyni, de muszáj mennem. Logan és Clarissa lassan hazaérnek az úszásról és vacsorát kell főznöm. Egy papírt kotrok elő a táskámból és ráfirkantok pár sort a húgomnak.
„Ne haragudj, de mennem kell. Holnap megint jövök és beszélünk. Mindent megbeszélünk. Szeretlek Raina.
          Chris”
Leteszem az éjjeliszekrényre, ott észre fogja venni. Kifelé menet még bekukkantok a nagy ablakon és egyenesen rálátok az elsőszülött unokahúgomra. Gyönyörű kislány. Akárcsak a húga. Sietősre szedem a lépteimet. Már beülök a kocsiba és indítok, mikor látom Luke kocsiját bekanyarodni a parkolóba. Megnyugszom, hogy a tesóm nem lesz egyedül éjjel.
- Alszik mint a bunda, jól kifáradt – úgy dőlök be az ágyba mint egy krumplis zsák. Miután hazaértem gyorsan főztem egy kis vacsorát. Mire megjöttek a többiek készen is lettem. ÉS végre Clarissával sem kellett harcot vívni az elalvás miatt. A víz kellőképpen kiszívta az erejét. Lezuhanyoztam, még egy utolsó pillantás a tökmagra és már nem vágyom másra csak az alvásra. Háttal fekszem lOgannek. Érzem, hogy közelebb jön és belecsókol a nyakamba. A borzongás végigfut rajtam, ahogy eltalálja azt a bizonyos pontot, de most képtelen vagyok bármire is. Lehet, hogy idő kell. Mindenhez.
- Ne haragudj. Fáradt vagyok – fordulok a hátamra.
- Rendben van - átkarol és magához húz. Nem kell sokat várnunk és utolér minket az álom.
Reggel arra ébredek, hogy iszonyatos nagy hányingerem van. A mosdóba rohanok, de képtelen vagyok megszabadulni a gyomrom tartalmától, csak öklendezve hajolok a WC fölé.
- MI az? – lép be az ajtón a férjem.
- Rosszul vagyok – nyögöm, és úgy érzem erőm sincs, pedig hányni sem hánytam -  magamra hagynál? – kérem és ő bólint, majd kimegy. Kirántom a fiókot két dobozkát kapok elő és már szükségem sincs a használati utasításra. Pillanatok alatt csinálom meg mind a két tesztet és már csak az eredményre várok. Fél perc. Egy perc. Másfél perc. Letelt az idő. Idegesen pillantok rájuk és ismét csak negatívot látok rajta. Mind a kettőn. Könny szökik a szemembe. Azt hittem azért lettem rosszul, mert… Felöltözöm és gépiesen teszem a teendőmet a konyhában. Összeszedem Clarissa cuccát. MA Rick vigyáz rá. Be akarok menni a kórházba a húgomhoz. Logan-hez szinte még semmit sem szóltam.

- Chris várj! – hallom a hangját a kórház folyosóján. Utánam jött. Már Raina kórterme előtt vagyok. – Elmondanád, mi bajod van? – hangja nagyon ingerült.
- bajom? Miért ne lenne bajom? A francba Logan ma reggel megint két negatív teszttel néztem szembe – én is ideges leszek, de nem kiabálok. Egyelőre. De érzem, hogy közel állok hozzá.
- Össze fog jönni. Meglátod.
- A francba Logan, lassan csak azért fekszünk le egymással, hogy összehozzuk a gyereket! ÉN is kellek neked vagy csak a gyerek? Lassan úgy érzem, hogy két lábon járó inkubátor vagyok, gyerek nélkül! – már ordítok, ahogy kifér a torkomon. Egy nővér jön közelebb és csendre int minket.
- Chris – halkít a hangján és hozzám ér.
- Ne. Kérlek szépen – érzem, hogy remeg a hangom. Sarkon fordulok, kinyitom a szobaajtót, belépek, becsukom magam és képtelen vagyok tovább tartani. Térdre rogyok és megállíthatatlanul tör elő belőlem a zokogás. Nem tudom abbahagyni. Hónapok alatt felgyülemlett feszültség most távozni óhajt. Érzem, hogy a szobában tartózkodók engem néznek, de nem tudok odafigyelni. Egyszerűen csak zokogok. Most végtelenül egyedül érzem magam. Szükségem van arra, aki meg tud nyugtatni, de képtelen vagyok felállni és pár lépéssel odamenni hozzá. A könnyeim szünet nélkül folynak és már nem is akarom megállítani őket.