Az ügy ami összeköt - 2. rész

Itt is a következő!

 Raina imádok veled dolgozni!

 Jó olvasást mindenkinek!

- Minden rendben? – kérdezi ijedten, de suttogva, tartva magát az egyezségünkhöz.

- Persze. Az asztalomnál találkozunk – simítok végig az arcán és a mosdó felé veszem az irányt, hogy kicsit megmossam az arcom. Fogalmam sincs segít-e, de talán, és ahogy jött olyan gyorsan ment is a falak hullámzása. Elgondolkodok, a tükör előtt miközben az arcomat törlöm szárazra. „Talán lépcsőre kéne váltanom? Áh, ki van zárva! Nem tart sokáig!˝ és már le is zárom magammal a beszélgetést és inkább visszasétálok a többiekhez, akik már a fehér táblát rendezik.

- Talán! – emeli fel íróm az úját és tudom ebből megint egy marhaság fog kijönni.

- Ki ne mond! – figyelmeztetem.

- Olyanok vagytok, mint akik ezer éve házasok – jegyzi meg Ryan.

- Ez van, ha az ember barátnője egy nyomozó.

Rick utolsó megjegyzésére már kap is egy halvány taslit a tarkójára, és mosolyogva leülök az asztalomhoz. Észreveszem, hogy éppen lehuppan a barna foteljébe. Kérdezni akar valamit, de meggondolja magát. Közelebb hajol, de látom rajta, hogy elbizonytalanodik.
- Adhatok egy csókot? – kérdezi kisfiús sármját is bevetve. Tudom, hogy nemet kellene mondanom, de nem tudok ellenállni az érzésnek. Mostanában túl sokszor nem tudok ellenállni. Nem, ezt nem engedhetem. Most már muszáj nemet mondanom. Már csak egy jó indok kell hozzá.
- Rick! Ez a munkahelyünk. Kérlek. – szólok rá, és majd mag szakad a szívem, mikor látom, ahogy a szemével értetlenül néz rám. Meg kell próbálnom javítani a helyzeten. Közelebb hajolok, és a fülébe suttogok.
- Ne félj, majd este kárpótollak. – suttogom, és megnyugtat az, hogy látom visszatérni a szemébe, azt a különleges csillogást. Visszamerülök az aktába. Pár perc múlva, nyílik a kapitány ajtaja, és a nevemet kiáltja. Felállok az asztaltól, és az iroda felé kezdek sétálni. Még fél szemmel látom, ahogy Rick utánam bámul. Nem igazán tudom eldönteni, hogy a hátam közepét, vagy a fenekemet bámulja, de az utóbbinak nagyobb az esélye. Belépek az irodába.
- jó napot Asszonyom. – köszönök, és Gates felnéz az aktájából.
- Jó napot Beckett nyomozó. Hallani szeretném, hogy mi újság van az új üggyel. – a kapitány kíváncsian karba fonta a kezét, és hátradőlt a széken. Nagy levegőt vettem, és elkezdtem mondani, amit tudunk.
- Az áldozatunk David Goldberg. Több szúrt seb a hasán. Van egy szemtanú, aki igaz, hogy kissé ittas volt, de egész jó leírást adott, arról a furgonról, ami a helyszínen volt a gyilkosság időpontjában. Egy sötétkék furgon behajtott a helyszínre, és két férfi, egy holttestet gurított ki az autóból, majd visszaültek és elhajtottak. Laine a halál idejét, hajnali négy, és hat óra közé tette.
- Rendben tudunk még valamit? – néz rám a kapitány azzal a méregető tekintetével.
- Igen. A furgon oldalán egyértelműen, egy sas volt. – ezt most úgy mondtam, mintha tudnám mit jelent, pedig nem. A kapitány bólint, ezzel jelzi, hogy végeztünk. Sarkon fordulok, és elhagyom az irodát. Egy mély levegő kíséretében, a fehér táblánkhoz megyek. A táblán nem sok adat van. Egy idő egyenes, egy fénykép az áldozatról, és néhány adat. Ugyanaz az érzés fog el, mint reggel. Egy kéz a derekamon át, a hasamon pihen meg. Megfordulok, és ismét nem szívesen, de egy csúnya pillantást küldök szerelmem felé, aki megadóan a kezét levéve rólam a magasba emeli azt. Látom, hogy fáj neki, mikor visszautasítom. Remélem tudja, hogy nem azért teszem, hogy bántsam, hanem, hogy megvédjem. Elgondolkodok azon, hogy lehet, hogy ezt nem tudja? Majd otthon elmagyarázom neki. Észre sem veszem, hogy feltűnően elmosolyodtam…

Egyszer csak Ryan robog oda hozzánk kezében a noteszével.

- Találtál valamit? – kérdezem és gyorsan letörlöm a vigyort a képemről. Azt majd otthon, ez a munkahelyem, ahogy azt már előbb kifejtettem Ricknek. Rick. Még mindig nem tudom megszokni, hogy így hívom a megszokott Castle helyett. Észrevétlenül megrázom a fejem és figyelek arra amit Ryan mond.

- Megtaláltam mit jelent a sas logó – magyarázza izgatottan

- És?

- Egy futárcég, a neve Szálló sas. Stílusos. Itt a cím – nyújtja felém a papírt kollégám és izgatottan már ki is kapom a kezéből.

- jössz már Rick? – kiáltok, párom után miközben már a lift felé robogok izgatottan.

Az ügy ami összeköt - 1. rész

Rainaval ketten gyártottunk nektek egy új ficet, reméljük minden kedves olvasónak tetszeni fog!

Ez csiklandoz. A takaró alá nézek, és észreveszem, hogy egy kéz éppen átcsúszik a derekamon, és a hasamon pihen meg. Összekulcsolom a kezünket, és visszahajtom a fejemet a párnára. Visszaaludtam. Éppen öt perce kezdtem bele egy csodálatos álomba, életem szerelméről. Majd hirtelen kinyílik a szemem, és a telefonomért nyúlok.
- Beckett. - szólok bele álomittasan.
- Szia. Lanie vagyok. Felébresztettelek? - kérdezi Lanie, mire megforgatom a szemem, és érzem, hogy a szerelmem a fülembe szuszog. Éppen mondani akar valamit, és összeszedi minden energiáját, hogy az álmosságtól megtudjon szólalni.
- Áhh dehogy Lanie, mindig pont jókor hívsz. -  dörmögte a telefonomba, és hallottam, ahogy Lanie egy cseppet megdöbben, és az arcomra egy fáradt mosoly szalad.
- Új ügyünk van? - kérdezem a barátnőmet egy ásítás kíséretében.
- Igen, a Lexington, és a 42. utcai sikátorban. - mondta Lanie, és azzal a mozdulattal le is tette a telefont. Visszahajtottam a fejem a párnára, magcsókoltam szerelmemet, és elindultam öltözni. Magamra kaptam a szokásos öltözékemet, egy szolid felsőt, és egy farmernadrágot. Amikor felöltöztem, visszamentem a hálószobába, és láttam, hogy Rick már nincs ott. Biztos a konyhába ment. Lemegyek a lépcsőn, és megpillantom szerelmemet, egy szál boxerben, amit a tűzhely mellett áll, és reggelit készít. Közelebb mentem hozzá, és átkaroltam a derekát. Ő megfordult az ölelésemben, és egy csókot nyomott a homlokomra.
- Kérsz reggelit? – kérdezte tőlem. Nemet kellene mondanom, de nem tudok ellenállni neki.
- Igen, de gyors legyen. – közlöm vele, és már elém is rakta a rántottát. Sosem értettem, hogy hogyan csinál meg, egy rántottát öt perc alatt. Ameddig én eszem, addig ő is felöltözik. A helyére teszem a tányért, és a kocsi kulcsomért nyúlok. Pár perc múlva már az autóban ülünk, és a helyszín felé tartunk. A kocsiban, megfogja a kezem. Az érintésébe még mindig beleborzongok. Hat hete vagyunk együtt. Megérkezünk a helyszínre, és kipattanunk a kocsiból. Mellém áll, és látványosan megfogja a kezem. A szalag mögé lépünk, és eltűnik a mosoly az arcunkról.
- Szia Lanie. – köszönök a barátnőmnek, és ő lassan emeli fel a tekintetét, először az összekulcsolt kezünkre, majd az arcunkra.
- Ezt nem fogom megszokni. – mondja, de tudom, hogy viccel, és örül nekünk.
- Ki az áldozat?
- 35 éves férfi. A halál oka, hat szúrás a hasba. A hatból, csak egy volt halálos. – érzem, ahogy Castle egyre szorosabban fogja a kezem. Nem igazán értem a reakcióját, de látom rajta, hogy feszült lett.

- Mi az? – nézek rá, de ő megrázza a fejét semmit intve, így visszafordulok Laniehez. – Találtál nála valami iratot? Tudjuk ki ő?

- A jogosítványa alapján David Goldbergnek hívják. Bent többet tudok mondani – barátnőm már fel is állt a holtest mellől, int, hogy elvihetik és pár ember már be is csomagolja a hullánkat. Rickkel tovább sétálunk Espositohoz, de ő is először az összekulcsolt kezünket veszi észre. Nem értem, hogy mi ilyen érdekes benne. Na, jó talán mégis.

- Hahó – rázza meg Rick a kezét Espo szeme előtt, mire én elkuncogom magam.

- Jah! Igen! Izé… Egy csöves látott egy sötét furgont amint behajt, aztán már ki is hajtott, de egy kicsit ittas szóval…

- Értem kösz. A helyszínelők nézzenek át mindent. Gyerünk az őrsre.

Látom, ahogy Espo kiadja a parancsot a helyszínelőknek, aztán elindul a nyomunkba. És külön autóba ül Ryantől. Még mindig nem beszélnek, annak ellenére, hogy Ryan lényegében nem tett rosszat, hiszen megmentett. Nélküle halott lennék és akkor most nem Rick kezét szorongatnám. A kapitányságig figyelem őt vezetés közben, de ő csak kifelé bámul az ablakon és egy kukkot sem szól, ez nem az ő stílusa. Majd odabent kifaggatom. Leparkolunk és már felfelé is tartunk a lifttel. Az ajtó nyílik, és ahogy szilárd talajra lépek, meg is szédülök egy kicsit. Senki nem veszi észre, Rick is csak azért, mert a kezébe kapaszkodok.

Kegyetlen élet - 14. rész

-        Mit csinálsz? – csak suttogja, de nem is kell hangosabban beszélnie, hisz a szája a fülem mellett van.

-        Szalámis gombás makarónit. Valamit ennünk kell vacsira és ez gyorsan kész van.

-        Normális esetben felhívnám a figyelmet, hogy mások is tartózkodnak itt, de ez nem normális eset – jelent meg Alexis a konyhában és leült az asztalhoz.

-        Nagyanyád? – nézek rá érdeklődve.

-        Felix. Telefon. – ebből a két szóból mindent értek, mosolyogva fordulok vissza az előttem lévő gombához.

Rick köztem és a lánya között forgatja tekintetét és felhúzott szemöldökkel kérdezi.

-        Hahó, én ezt nem értem ám!

-        A nagyinak van egy pasija Felix. Most neki újságolja el a történteket.

-        Rendes? – kérdezi tőlem. Valószínűleg azt várja, hogy megjegyezzem, rendes és tiszta a háttere. Nem nyomoztam le, fogalmam sincs, ki is az a Felix. Bízom Marthaban.

-        Nem nyomoztam le – jegyzem meg lazán, de mielőtt kérdezhetne, már Beni robog le a lépcsőn, akár egy szélvihar.

-        Éhesz vadot – jegyzi meg felemelt kézzel.

Még beleöntöm a szósz mellé a gombát is és már alá is gyújtom a gázt, aztán odalépek a kisfiamhoz és könnyedén felkapom. Odaviszem az edényhez és belenéz.

-        Jó lesz? – kérdezem tőle.

-        Iden.

-        Rendben. szólj a tesódnak és vacsora.

Már raknám is le, de hírtelen átöleli a nyakamat, persze azért vigyáz a tenyerére. AZT hiszem, még mindig fáj neki.

-        Sejetlet anucsi.

-        Én is szeretlek hercegem – ölelem vissza, aztán már le is kéredzkedik és szalad fel. Ránézek Rickre és egy apró könnycseppet látok a szemében.

-        Azt hiszem Beni féltékeny rád – néz Lexi az apjára én pedig hangosan elnevetem magam Richard meglepett tekintetén. A nevetésem pillanatában Martha lépet be és boldogan kiáltott fel.

-        Tényleg nevetsz? – nézett rám örömmel, és már vissza is húzódok a fazék mellé és kavarok egyet a szószon. Csak egy majd később pillantást vetek páromra és ő már vissza is tér a féltékeny témára.

-        Féltékeny! Rám? – néz a lányára és Alexis már folytatja is.

-        Minden férfira féltékeny. Láttad volna a múltkor a parkban, egy futó fellökte Katet véletlenül, erre az én harcias öcsém bokán rúgta az illetőt. Hetekig hencegett vele, hogy ő megvédte anyut.

Jót kacagott rajta, milyen harcias is a fia. Lassan kész lett a vacsora is és az ikrek is leszállingóztak az asztalhoz.

Benit ma én etetem, mert vacsi közben kinyöszörögte, hogy fáj még a keze, így az én vacsorám teljesen elhűl, mire megeszem, de nem baj. Joanni szája be sem áll az asztalnál. Csak mondja és mondja. Azt hiszem az ő bizalmát már el is nyerte Rick, de Beni még bizalmatlan. Ami természetes. Eddig nem volt velünk apu és csak a temetőbe jártunk hozzá, vagy a videókat és a képeket láthatták róla. Most Rick segít fürdetni, ami kétszer olyan sokáig tart, mivel nagyon jól elbolondozik nekik. A vége az lett, hogy mire felöltöztettem őket a pizsamába Joanni már majdnem elaludt. Felveszem és átsétálok vele a szobába, Beni pedig okosan követ. Befektetem az ágyába, aztán pedig a fiamat is.

-        Fáj – nézz rám majdnem síró szemekkel a kis csöppöm.

-        Anya mindjárt meggyógyítja – gyorsan átszaladtam a fürdőbe, egy kis szirupért, amit délután is adtam neki és ő okosan megitta.

Felkéredzkedik, így felveszem, és fel-alá sétálok vele. Rick csak áll az ajtóban és minket figyel. Már túl van a jó éjt puszin mindkét gyerkőcnek. Lassan elnyomja Benit az álom. Rick segít befektetni az ágyba, betakarjuk és az ajtóban állva figyeljük őket. Ő mögöttem áll, és a derekamnál fogva húz magához. Azt hittem én ilyet nem élhetek már át, hogy csak a filmekben láthatom, ahogy egy pár este a gyerekeikben gyönyörködik. Imádom érezni, hogy velem van.

-        Olyanok, mint az angyalok. Nem hiszem el, hogy lemaradtam a születésükről és mindenről, ami eddig történt. Miért van bekötve Ben keze? – suttogja a fülembe.

-        Pár napja történt egy óvodában egy lövöldözés, két óvónő és két gyerek halt meg. Ma ott is lövöldöztek ahová a srácok is járnak. A kitört ablaküvegbe tenyerelt bele a fiad.

-        De ugye jól vannak? – hallom a hangján, ahogy aggódik.

-        Persze. Gyere – megfogom a kezét és kifelé húzom.

A nappaliba sétálunk és beszélgetünk Marthaval és Lexivel. MI majd később beszélgetünk. Rick mellkasának vagyok dőlve és hallgatom, amint Alexis az ikrekről áradozik, Martha pedig Felixről, a színésziskoláról, meg minden másról.

-        És Joanni egyre csak azt hajtogatta, hogy ő Pocahontas – nevetett Martha és Rick is nagyot nevetett mellettem.

-        Persze, ez most vicces, majdnem szívrohamot kaptam mikor megláttam a szekrény tetején. De még mindig nem tudom mire volt jó, a söprű ami Joanni kezében volt – most már én is kuncogtam.

-        Lemerném fogadni, hogy az a lándzsája volt. Az indiánoknak van lándzsájuk.

Ránéztem szerelmemre és megforgattam a szemem.

-        Nagyon hiányzott amint a szemedet forgatod – suttogta a fülembe és engem a hideg kirázott annyira érzéki volt a hangja.

 Fél szemmel látom, Martha megböki a könyökével Lexit és felfelé int. Elköszönnek, hogy lefekszenek, mert fáradtak már. Elég késő van már. Hosszan szenvedélyesen csókolom meg mikor ketten maradunk a kanapén. Aztán lassan felállok és az emelet felé indulok. Felhúzott szemöldökkel figyel, én pedig egy kihívó mosollyal válaszolok. Benézek még a kicsikhez és boldogan nyugtázom, hogy mélyen alszanak, aztán pedig a fürdőbe indulok és beállok a zuhany alá. Egyszer csak hideg csap meg és egy test simul hozzám. Elmosolyodok és megfordulok a karjaiban. Szenvedélyesen csókolózni kezdünk és érzem, ahogy a keze végigcsúszik testem minden porcikáján. Belemosolygok a csókba, olyan régen éreztem már, ahogy szeret. Túlságosan kapkodóak vagyunk és hevesek. Finoman taszít egyet rajtam és máris érzem a hátamon a hideg csempét, ezzel elérte, hogy még szorosabban simuljak hozzá. Újra csak mosolygok a csókba, mikor érzem, milyen hatást váltok ki belőle. A légkör percek alatt lesz forróbb, mint a csapból folyó víz. Hogy elnyomjam sikolyom, beleharapok, a vállába mikor megérzem őt. Gyors tempót diktál és gyorsan elérjük azt a gyönyört, amit már régen éltünk át.

Szorosan bújok hozzá az ágyban a takaró jótékony takarásában. Légzésünk lassan visszaáll a normálisba. Újabb szeretkezésen vagyunk túl. Kezével a hátamon rajzolgat kisebb-nagyobb köröket, én pedig a fejemet a mellkasán nyugtatom.

-        Annyira hiányoztál – suttogja, és annyi érzelem van a hangjában, mint még soha – Azt hittem nem vársz meg.

-        Miután kiderült, hogy terhes vagyok, nem tudtam már férfival lenni. És nem is akartam. Mindenki bíztatott, hogy kell valaki a kicsik mellé. De… a gyűrű segített távol tartani minden hívatlan kérőt.

Felemelkedek egy csók erejéig, aztán visszateszem a fejem az előbbi helyére és mély álomba zuhantam. Évek óta nem aludtam ennyire nyugodtan. Ezek után, már csak jobb jöhet.

Vége!

vagy talán, mégse?

Kegyetlen élet - 13. rész

Nem hiszem el. Azt mondták halott és most előttem áll. A könnyeim folyni kezdenek, a lábaim pedig már nem tudnak tartani, térdre rogyok. ennyi már neki is elég és ott is van mellettem.

-        Oh Kate – suttogja és már magához is húz. Ott ülünk az őrs közepén és nem érdekel.

Végre a karjaiban tart. Újra. Négy éve minden egyes éjjel erről álmodok, hogy ő mégis él. ÉS most itt van. Csak szorítom, és nem engedem el, mintha attól félnék, hogy akkor elillan. Megemeli könnyező arcom és ajkait az én ajkaimra tapasztja. Lágyan és hosszan csókol. Soha életemben nem éreztem még egy csókot sem ilyen édesnek. Még mindig zokogok, és egyre közelebb bújok hozzá.

-        Tényleg itt vagy? Vagy, csak álmodom? – a hangom még mindig alig több mint a suttogás.

Szorosan magához ölel, és ügyel arra, hogy a kezem a szíve fölött legyem.

-        Visszajöttem hozzád. Érzed? Csak érted dobog. A szerelem irántad, az segített életben maradnom.

Újra megcsókol, de most fel is állít a földről. Még mindig nem érzem elég erősnek a lábam, hogy tartsam magam, de ahogy átkarol, meg is tart. Már mindenki ott van körülöttünk.

-        Azt hiszem Beckett, most már kéri azt a szabadságot – jelent meg karba tett kézzel Gates az ajtajában.

-        Igen asszonyom – suttogok és odaviszem a fegyverem és a jelvényem.

-        Akkor jöjjön dolgozni, ha mindent megbeszéltek és rendeztek. Mr. Castle örülök, hogy mégis él.

Hátat fordított és visszament az asztala mögé. Csak nézem életem szerelmének az arcát.

-        Gyere, otthon mindent elmesélek.

A fiúknak is elfelejtek köszönni, csak hagyom, hogy a lift felé húzzon. Bezárul a lift ajtaja és ő újra megcsókol. Újra érzem a pillangókat a gyomromban, annyira jó érzés. Beülünk az autóba, most ő vezet, nem vagyok képes vezetni. Csak ülök mellette és nézem némán. A mosolyt nem lehet letörölni a képemről. Olyan jó látni őt újra, ahogy vezet, az arcát, a szemeit, minden mozdulatát. Azt hiszem, ma az ikrek mégiscsak a saját ágyukba alszanak. Jézusom! Az ikrek, hogy mondjam el neki? Először jó lenne tudni, hogy ő hol volt. Hogy miért csak négy év után tért vissza. Alig várom, hogy végre kettesben lehessünk, pedig tudom, hogy az még nem most lesz. Alig várom, hogy újra magához húzzon, hogy öleljen, hogy csókoljon, hogy szeressen. Leparkolunk. Kiszállunk és már azonnal meg is fogja a kezem, és úgy sétálunk felfelé, aki szembejön, velünk meglepődik, és azt hiszem ők is úgy gondolják, rosszul látnak. Még azt sem tudja, hogy itt lakom az ő lakásában. Kinyitom az ajtót, belépünk.

-        Édes istenem! Richard! – kiált fel Martha és már el is ájul.

-        Istenem Martha – szaladok oda hozzá, de akkor Alexis is megjelenik a lépcsőn és felsikít.

-        Apa! – abban a pillanatban Lexi már apja nyakában volt, én meg próbáltam magához téríteni az anyósom. Sikerrel, felül és hihetetlenkedve nézi, ahogyan Alexis szorosan öleli az apját.

-        Ő az Martha – bólintok és mosolyom újra széles lesz.

-        Richard kisfiam hol a francba voltál? Tudod te mit éltünk át?

-        Martha, had szusszanjon, azon kívül, még meg kell ismernie néhány embert.

-        Kit? – kérdezi, miközben anyját is megöleli, azt hiszem kevés lesz a keze.

Adok neki egy csókot és felmegyek az emeletre. Beni és Joanni az ágyon ülnek, és a plüssállataikkal játszanak. Azt hiszem megint annyira belemerültek a játékba, hogy észre sem vették a sikításokat. Nem baj, csak megijedtek volna.

-        Gyerekek, figyeljetek anyára egy kicsit – ülök le az ágyra és gyorsan el akarom magyarázni, hogy apu hogy hogy itt van mikor eddig az angyaloknál volt – Azt mondtam, apa az angyaloknál van igaz? Most mégis itt van, visszajött hozzánk. Gyertek, meg szeretne ismerni titeket.

Bent felveszem, vigyázva a kötésére, Joanninak megfogom a kezét és szépen lefelé indulunk. A lépcső tetején járunk még csak mikor Rick észrevesz és feláll. Látom, ahogy a szemei nagyra nyílnak. Nem szól, azt hiszem nem is tud. Inkább én szólalok meg, gondolom, de mielőtt megszólalhatnék Joanni már fel is kiállt.

-        Ő apucsi! – kiállt hangosan és ezzel minden kiderül.

-        Igen kicsim, ő apuci.

-        Mét hozták vissa az andalot? – kérdezi bizonytalanul Beni. Válaszolok, közben pedig leteszem a földre, de egyikőjük sem moccan el a lábam mellől.

-        Mert mégsem kellettem az angyaloknak. Azt hiszem túl fiatal voltam nekik – próbálta viccel elmagyarázni nekik.

-        Rick – sóhajtok egy nagyot – ők itt a gyerekeid. Benjamin Richard Castle és Joanni Alison Castle.

-        Tényleg az enyémek? – kérdezi meglepetten.

-        Igen. Utána tudtam meg, hogy te… - nem tudtam kimondani a meghaltál szót.

Érzem, ahogy valaki rángatja a pulcsimat. Lenézek és meglepődve látom, hogy Joanni az. Kicsi ujjával mutatja, hogy hajoljak le hozzá.

-        Mi az kicsim – guggolok mellé, szemem sarkából pedig látom Beni még mindig bizalmatlanul méregeti Ricket.

-        Adhatot pusit? – suttogja nekem.

-        Hát persze.

Felállok, és figyelem, ahogy Joanni ugyanúgy az ujjával mutatja Ricknek, hogy hajoljon hozzá, és ő megteszi. Egy másodperc telik csak el, és a csöppöm már egy cuppanós puszit, nyomot az apja arcára és vissza is szaladt Beni mellé.

-        Játshatunt? – néz rám Beni és meg sem várja a válaszom, már mikor bólintok, szalad felfelé, nyomában a húgával.

-        Lassabban – kiáltok utánuk, de szavam süket fülekre talál.

Rick még mindig ott áll, ismerem annyira, hogy tudjam, most keresi a szavakat. Még az is jó, hogy nézhetem, ahogy gondolkodik, pedig volt idő mikor nem akartam megtudni min gondolkodik, mert abból biztos, hogy hülyeség jött ki. De most más. Mindkettőnket megváltoztatott az elmúlt négy év.

-        Lemaradtam az eddigi életükről – suttogja maga elé.

-        Nem a te hibád – lépek mellé és megölelem.

Annyira jó megölelni. Annyira jó, hogy itt van. Alig várom, hogy egy kicsit kettesben is lehessünk, pedig tudom, valószínű, hogy még soká lesz.

-        De akkor is. Lemaradtam arról, mikor a hasadban voltak – miközben beszél, kezét a hasamra teszi – mikor megszülettek, az első mosolynál, az első lépésnél, minden elsőnél.

-        De velük lehetsz az ez utáni elsőknél – látom, hogy ez megnyugtatja egy kicsit és csak most jut eszembe, hogy Martha és Alexis is itt áll a nappaliba. Még nem sajátíthatom ki magamnak.

Megfogom a kezét és a kanapéhoz vezetem. Leülünk mi is, Marthaék is. És mielőtt feltehetném a kérdést, Alexis felteszi.

-        Hol voltál apa?

-        Mennyit tudtok a balesetről? – kérdezi tőlünk, de most rajtam az a sor van, hogy hallgassak, ugyanis Martha megelőz.

-        Annyit tudunk, hogy műszaki hiba miatt kettészakadt az egyik fele a tengerbe a másik valami szigetre zuhant és hogy nem voltak… a mondat végét elharapta, de tudtuk mire gondol.

Rick vesz egy nagy levegőt, kezét összekulcsolja az ujjaimmal, és először meglepetten, aztán mosolyogva néz rám, mikor észreveszi a gyűrűt az ujjamon. Azt a gyűrűt, amit még ő húzott az ujjamra. Szép lassan belekezdett a mesélésbe.

-        Az utolsó emlékem az, hogy hírtelen rázkódni kezd a gép, a következő pillanatban pedig már egy sziget homokos partján tértem magamhoz. Kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, egyedül vagyok a szigeten. Úgy éreztem magam, mint Chuck Noland csak Wilson nélkül – eresztett meg egy fél mosolyt – mindig ügyeltem rá, hogy égjen egy tábortűz a parton, hátha a kereső helikopterek észreveszik, de hamar rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg nem is keresnek. Berendezkedtem és vártam. Hosszú ideig, de volt mi életben tartson – nem nézett rám, de tudtam, hogy nekem szól, megszorította a kezem – Aztán pár hónapja egy halászhajó jött arra, nem ismertem a nyelvet, de annyit elértem, hogy a legközelebbi lakott helyig elvittek. Ott a rendőrség segített, de még mindig nehezen jutottam tovább, mivel nem volt olyan sokat látogatott település. Hónapokba tellett mire civilizációba kerültem, és hetekbe mire elintézték, hogy haza jöhessek. Először hozzátok akartam jönni, de eszembe jutott, hogy valószínűleg halottá vagyok nyilvánítva, gyorsan felkerestem kedves barátom a polgármester, neki is elmondtam mi történt, és megígérte, hogy míg én veletek leszek, addig ő elintézi, hogy semmissé tegyék a halotti anyakönyvi kivonatot.

-        Féltél? – kérdezte Alexis és mint egy kisgyerek, apja ölébe kuporgott.

-        Rettentően. Azt hitem sosem láthatlak titeket.

-        Az a fő kisfiam, hogy itt vagy. Legközelebb autóval menny.

-        Legközelebb nem engedem el – szólaltam meg hosszú hallgatásom után és mindenki felnevetett, végre önfeledten, gondtalanul.

-        Feltűnt sok olyan dolog, ami nem az enyém – nézett rám azokkal a csodálatos kék szemeivel, amiről épp tegnap énekeltem.

Tekintete kíváncsiságot tükrözött. Hogy mondjam el neki, hogy annyira ki voltam borulva, hogy egyébként sem voltam máshol csak itt? Nem tudtam mit mondjak, csak rosszul esne neki a tudat, hogy mennyire rosszul voltam akkor. Felnézek Marthara és tekintetem segítségért könyörög.

-        Ez tűnt a legjobb megoldásnak és két babához kellet Katenek a segítség – magyarázta anyósom és én hálásan néztem rá.

Előbb utóbb elmondom neki, de nem most azonnal. Ránézek az órára és látom, hogy órák óta beszélgetünk, és szembe jut, hogy valami vacsora is kéne. Adok egy puszit szerelmem arcára és a konyhába sétálok, nem akarok közbeszólni Alexis meséjébe. Épp a suliról mesél, a barátairól, hogy milyen jól megy neki a tanulás, hogy imádja a testvéreit és hogy milyen klassz autót kapott tőlem, persze azt már nem mondja el, hogy nem akarta, hogy megvegyem. Nem örültem neki, hogy tömeg közlekedik, a taxi pedig nem biztonságos. Épp a szalámit szelem bele a gomba mellé a makaróni szószhoz, mikor egy kezet érzek a derekamon és már bele is csókol a nyakamba. Beleremegek a csókjába. Olyan régen éreztem a csókjait a bőrömön. Elmosolyodok.

Kegyetlen élet - 12. rész

Nah, végre itt az új rész, sajnálom, hogy

sokat kellett várnotok rá, de

a munka meg a kötelességek távol tartottak.

Igyekszem töbször hozni az új részeket!

Jó olvasást!

-        Kérlek Istenem ad, hogy ne legyen semmi bajuk – mormogom magam elé idegesen.

Oda járnak az ikrek is. Most miért ott lövöldöztek? Ha valami történik a gyerekeimmel, én nem tudom, mit teszek. Vagyis puszta kézzel tekerem ki az illető nyakát. A szirénának és a villogónak köszönhetően utat adnak az autók, így hamar odaérek. kivágom a kocsim ajtaját és kiugrok. Mindenhol síró gyerekek. Ijedten keresem a sajátjaimat, de sehol sem látom őket, kezdek kétségbeesni, valaki megérinti a vállamat. Hírtelen fordulok meg Javier az.

-        Nem látom őket sehol – buggyan ki egy csepp könny a szememből.

Észreveszem az óvónőjüket és már oda is szaladok. Mielőtt megszólíthatnám, már kiabálja nekem:

-        A mentőnél vannak!

-        Édes Istenem! – mormogom magam elé és a mentőhöz rohanok.

Már messziről látom őket, Beni tenyerét felfelé tartja és egy mentős épp bekötözi. Az arca könnyektől maszatos, mellette pedig Joanni ül és ő is keservesen sír.

-        Benjamin! Joanni! – kiáltom el magam és már ott is vagyok náluk.

Felkapom a karjaimba és magamhoz ölelem.

-        MI történt vele? – kérdezem a mentőst, aki éppen végzett fiam mindkét tenyerének bekötésével.

-        Beletenyerelt a kitört ablaküvegbe. Felvágta a kezét, de semmi komoly, néhány nap és helyrejön.

-        Köszönöm – nézek hálásan a mentőorvosra és a másik kezemmel óvatosan felemelem Benit, vigyázva kicsi tenyereire. Mindketten a nyakamba kapaszkodnak. Sírásuk már hüppögésbe ment át és én is megnyugodok, hogy semmi bajuk sincs.

-        Nagyon szeretlek titeket – mondom nekik és ők csak jobban ölelik a nyakam.

-        Sosem értettem, hogy bírod egyszerre felemelni őket. Jól vannak? – ér mellém Javier és Ryan egyszerre.

-        Beninek felvágta a kezét az üveg, de jól vannak. Megijedtek.

-        Mi lenne, ha hazavinnéd őket, mi pedig maradunk itt a helyszínen – veti fel az ötletet Ryan és én nem ellenkezek. Bólintok és a kocsim felé indulok a gyerekekkel a kezemben.

Becsatolom őket, én is beülök és indulok is hazafelé.

-        Ana fáj – pityereg újra Beni.

-        Tudom kicsim, anya otthon meggyógyítja.

-        Ne szíjá – látom a visszapillantóban, ahogy Joanni meg öleli a testvérét, persze csak annyira, ahogy a biztonsági öv engedte.

Hazafelé a légzésem is rendeződik. Mikor Javier bejelentette, hol volt lövöldözés, azt hittem megőrülök, amíg oda nem értek hozzájuk. Az a valaki, akinek nekimentem, csak a vállának mentem neki, de annyira ismerős volt.  Gondolataim e részét Ben egyre hangosabb sírása terelte el. Leparkoltam a ház előtt, Kivettem Joannit, megfogtam a kezét, Bent pedig a kezemben vittem fel a lakásba. Martha és Alexis idegesen járkált fel alá a nappaliban, mikor beléptünk.

-        Ugye jól vannak? – támad le idegesen Alexis.

-        Jól, hála isten. Beninek felvágta a tenyerét néhány üvegszilánk, de ezen kívül jól vannak.

-        Martha megvan még az a gyerek fájdalomcsillapító?

-        Mindjárt hozok neki – és már el is tűnik a lépcsőn.

Joanni ijedten ül le a kanapén és figyeli, ahogyan fel alá sétálok a kezemben a síró testvérével. Ez az a pillanat mikor Beni is bújik, de rettenetesen. Kicsi kezével a nyakam öleli, arcát pedig a nyakhajlatomhoz dugja és érzem, ahogy a könnyeitől elázik a felsőm. Nem bánom, csak nehogy sok sírástól felmenjen a láza. Martha már le is ér az emeletről a sziruppal a kezében.

-        Idd meg tücsök. Nem fog tőle fájni – odatartom a szájához, ő pedig okosan meg is issza, aztán visszateszi a fejét.

Most már csak meg kell várnom még hat. Az orvos szerint nem árt a gyereknek, mégis csak akkor kapnak, ha nagyon muszáj. Magamról tudom, egy vágás fáj, még nekünk felnőtteknek is, nem még egy gyereknek. Lassan alábbhagy a sírása, és a tenyeremmel, amit a hátán nyugtatok érzem, hogy egyenletesen szuszog. Ettől mindig elalszanak.

-        Fáj neti? – kérdezi a kislányom komolyan.

-        Igen, de most elaludt. Lefektetem. Vigyázol rá? Anyunak vissza kell menni, dolgoznia.

-        Vidázok já – jelenti ki határozottan.

Megfogom a kicsi kezét és elindulunk felfelé az emeletre. Befektetem az ágyába a kisfiam, Joanni pedig odaül a kis székére. Megpuszilom Beni fejét és betakarom, magamhoz ölelem Joannit is és ő is kap egy puszit. Csendesen integetek neki és kilépek a gyerekszobából. A nappaliban Alexissel és Marthaval futok össze.

-        Beni elaludt, Joanni pedig mellette ül. Hívjatok, ha van valami. Muszáj vissza mennem. Ha nem érek haza fektetésre, akkor nálam alhatnak – magyarázom neki nem is sejtve, hogy este már lesz társaságom.

Visszaülök az autómba és indítok. Kapok egy sms-t Javiertől, hogy a kapitányságra mennyek. Remélem Beni keze már nem fog fájni. És hogy hazaérek fektetésre. A gondolataim visszatérnek az ismeretlenhez, akinek neki mentem. Leparkolok a kapitányság előtt és most lifttel megyek felfelé. Kilépek a felvonóból és az asztalom felé sétálok, de aztán megállok, és csak nézek előre. Javier és Ryan egy férfival beszélget, aki nekem háttal áll, így én a két munkatársam arcát látom csak. A férfi úgy néz ki, mint…

Nem merek megszólalni, nem lehet Ő. Ő meghalt. Tegnap négy éve. Keresem a hangom, hogy megszólaljak, de nem találom. Ryan észreveszi, hogy ott állok földbegyökerezett lábakkal. Most már sokan megálltak a munkában és figyelnek, hogy mi történik. Kevin int a szemével a férfinak, hogy forduljon meg. Lassan fordulni kezd, és én akkor döbbenek meg igazán.

-        Rick – hangom alig hallható suttogás, ahogy felismerem ki áll előttem.