Pár évvel később:
- Lányok – szólalok meg halkan és besétálok hozzájuk. Leülök melléjük és ők pillanatok alatt az ölemben vannak. Angie a cserfesebb, még Kathe a bújósabb és csendesebb, de ezt leszámítva szinte teljesen egyformák. Pedig mikor megszülettek arra számítottam, hogy idővel egy kicsit besötétedik a bőrszínűk, hisz Javiernek olyan gyönyörű bőre van. De úgy néz ki a lányok az én bőr színemet örökölték.
- Mit szólnátok hozzá, ha meglátogatnánk néhány fontos embert?
- Da? – kérdezi Angie. Ez annyit jelent apa, bár fogalmam sincs, miért da, de mind a ketten így nevezik az apjukat.
- A papát is megnézzük igen, de először Kimy nénihez megyünk el – „már ha akar még látni egyáltalán”, teszem hozzá magamban.
- Oté – pattanik fel Katheleen és már ki is szalad a szobából. Csakhamar a kiscipőjével tér vissza.
- Nem tücsök, előbb szépen felöltözünk – simítom végig a pofiját és a szekrényükhöz sétálok, azt a ruhát veszem elő, amit nemrégen vettem nekik, direkt erre az alkalomra. Egy-egy bársony kisruha egy fehér inggel és apró kis gallérral. Angié piros, Katheleen-é pedig narancssárga. Nagyon sok egyforma ruhájuk van, de most figyeltem arra, hogy a többiek már nagyon régen látták őket és nem biztos, hogy tudni fogják melyik-melyik. Az csak egy dolog, hogy én tudom, de hát én vagyok az anyjuk. Keresek nekik egy-egy fehér kis harisnyát. Hiába van május, azért a harisnya és egy vékony kis kötött kardigánt még elállni. Szépen felöltöztetem őket, rövid kis szöszke hajukat két copfba kötöm.
- Csüccs, le, anya is felöltözik és mehetünk. Jó? – kérem őket. Mindketten csak bólogatnak és leülnek a kanapéra. Szerencsém, hogy szófogadó gyerekek. Gyorsan a szobába sietek. Fogalmam sincs, mit vegyek fel. Egy fekete cicanacit veszek elő egy hozzá passzoló, combközépig érő királykék felsőt. Kicsit lazább és néhány helyen csillogó strasszok vannak rajta. Egy magas sarkút veszek elő és néhány fontos dolgot dobálok kék kistáskámba és már indulásra készen vagyok.
- Cini vad – szaladnak oda hozzám a kis törpéim. Feladom rájuk a kis szandálkájukat, kézen fogom őket és a kocsihoz sétálunk. Becsatolom őket és már indítok is. Mivel annak idején megszakították az életemet, most kaptam egy albérletet, amit pár hónapra ki is fizettek nekem.
Nagyon remélem, hogy Kimy még ott lakik, ahol annak idején ketten laktunk. Féle, hogy ha kinyitja az ajtót és meglát, nem akar meghallgatni és egyszerűen elzavar. Félek, nevezhetem-e még a húgomnak. Néhány könnycsepp végigfolyik az arcomon, de gyorsan le is törlöm őket. Mindig figyeltem arra, hogy a gyerekek ne lássanak sírni, csak mosolyogni, még ha az fájt is. Bekanyarodok a parkolóba. Kiszedem a lányokat, meg fogom a kezüket és mielőtt belépnénk a magas házba, egy nagyot sóhajtok. Úgy érzem, a lift túl sokáig utaztat felfelé.
Már az ajtó előtt állunk, a lányok kíváncsian, de némán néznek rám. Félek kopogni. Félek attól, hogy mi vár rám odabent. Megemelem a kezem és erőteljesen kopogok. Nem kell sokat várnunk és az ajtó nyílik. Alex áll az ajtóban és megdöbbenve néz rám.
- Fájdalmat okoztál neki – suttogja, és úgy érzem, mintha harag lenne a hangjában. Ami persze érthető. De nem tehetek róla.
- Kérlek, csak hallgassatok meg – suttogok én is.
- Egyetlenem ki az? – ez Kimy hangja.
- Rég látott személy – tárja nagyobbra az ajtót Alex és mindannyian belépünk. A lakás nem változott, persze amit egyelőre látok belőle. Kimy döbbenten áll a nappali közepén.
- Szia – köszönök halkan, szinte alig hallani.
- Sia Tiny néji – kiabálja Angie. És most van az a pillanat, hogy eltörik a mécses. Zokogva futok Kimy karjaiba és nem érdekel, hogy nem ölel vissza, csak szorítom és zokogok. Percekig.
- Azt ígérted nem hagysz el, mégis elhagytál – tol el magától és csak néz. Neki is tiszta könny az arca.
- Nem volt választásom. Meg kellett tennem – térdre hullok és tovább zokogok. nehezebb, mint amire gondoltam. Most valószínűleg Gyűlöl. Nem tudom mit vártam, hogy majd nevetve a karjaimba fut? – Sosem hagynálak el önszántamból. Szeretlek Kimy.
A lányok kétségbe esve szaladnak oda hozzám. Most látnak először sírni, és Kathe-nek máris lefelé görbül a szája.
- Ne síj – kéri tőlem és már hüppög is. Angie a nyakamat öleli. Valamennyire észhez térít gyermekeim ijedtsége. Igyekszem letörölni a könnyeimet.
- Semmi baj cicáim – eresztek meg nekik egy gyenge mosolyt és felállok.
- Sacramentó-ban voltam. Az FBI tanúvédelmi programba helyezett. Nem kapták el Sean-t és félő volt, hogy nem nyugszik, amíg nem öl engem vagy gyerekeket – a hangom rettentően gyenge és remeg is.
- Csúnya búcsúlevelet kaptunk. Egyet mindannyian. És a keresztlányaimat is csak úgy elvitte egy idegen nő – hangjából hallom a fájdalmat. Istenem mit tettem.
- Én… én nem tudtam milyen levelet kaptok. Nem szólhattam bele, közölték velem a tényeket és nem tehettem mást csak betartani. Még a ruhákat, és ami kellett azt is egy vad idegen csomagolta össze.
Nem szól semmit, a szekrényhez sétál, és egy fehér papírt vesz elő. Megviseltnek látszik. Látszik rajta, hogy sokszor olvasták már el. Széthajtom és olvasni kezdem.
„Drága szeretteim, el kell mennem, nem bírom tovább. Úgy
érzem az élet megfolyt. Ami történt, képtelen vagyok feldolgozni. Hagyjatok
magamra. Nincs nekem szükségem senkire. A gyerekeimnek sincs, csak rám.
Elmegyek. És ne keressetek. Soha! Ha megtaláltok, tovább megyek. Lezárom életem
eddigi részét. Legyetek boldogok! ÉN is az leszek! Nélkületek!”
- MI? – csattanok fel. Ennyire kegyetlen levelet még nem
láttam. Felnézek Kimy-re és látom, hogy még mindig a sorokat suttogja. Kívülről
tudja.
- Sosem hagynék ilyen levelet – suttogom és hangomban újra könnyek gyűlnek.
- Egy világ omlott össze bennem. Nem tudtam mi történt veled, miért tetted ezt velünk, és ami a legrosszabb, hiába kerestünk, minden eltűnt a létezésedről – már végigfolynak a könnyei az arcán és nekem megszakad a szívem.
- Meg tudsz nekem bocsátani? Hiába kértem, hogy egy apró jelet had hagyjak nektek. Kegyetlenül el kellett, hogy hagyjalak titeket és a régi életemet.
- Csak légy továbbra is a nővérem. Kérlek – könnyek között kéri és nekem sem kell több Szorosan ölelem.
- Drága kishúgom – suttogom a könnyeim között.
- Ne hagyj el többet, kérlek.
- Soha, Kimy! Soha nem hagylak többet magadra. Szükségem van rád húgi és a keresztlányaidnak is – mosolygok a mellettünk álló két kis tökmagra, Akik egymás mellett állva kíváncsian néznek minket.
- Tudják, ki vagyok – hatódik meg és eléjük térdel. Csendben tanulmányozza őket, hasonlóan, ahogy a lányok. Hiába tudják kicsoda ő, mégis csak most látják őt először élőben.
- Mindenki ismernek. Legalábbis képről és te vagy Tiny néji – mosolygok. Most már nem vagyok szomorú a lelkem egy rész megkönnyebbült.
- Tiny néji – ismétel Angie és ránéz a húgára. Bárcsak tudnám, hogy ilyenkor kommunikálnak-e valahogy, de értik egymást. A következő pillanatban Kimy nyakában vannak és nekem újra könny gyűlik a szemembe. egyszerre emeli meg őket és a régi gyerekszoba felé sétál.
- Jaj, de nehezek vagytok – nevet és a kicsik is nevetnek. Boldog vagyok, de még mindig sírok. Most azonban a boldogságtól. Visszakaptam a húgom. Megdöbbenve lépek be utánuk a gyerekszobába, ugyanúgy van hagyva. Az én szobámba sétálok és ott sem változott semmi.
- Aja nédd – szalad hozzám Kathe és egy képet szorongat a kezében. Kimy és én vagyunk rajta a lányokkal mikor még kisbabák. A diploma osztón készült. Az utolsó közös kép rólunk. Legalábbis az óta nem készült új.
- Nézd, ezek ti vagytok Angie-vel. Az ott a keresztanyu és én – mutogatom a képen.
- Szetlek aja – ölel mega kislányom.
- Én is szeretlek tücsök.
Visszasétálunk a szobába. Kimy a hintaszékbe ül Angie-vel az ölében és mesél neki. Kathe is odaül és csendesen hallgatják a mesét. Mindig is imádták a meséket. Leülök és figyelem őket. Sokszor képzeltem el az elmúlt idő alatt, hogy lesz-e mikor újra egy helyiségben lehetünk. Volt időm átgondolni és kielemezni az életem minden egyes részletét. És arra is rájöttem, hogy hiba volt nem visszamenni Javierhez. Szeretem. Még mindig. Vajon van valakije? Késő van már hozzá, hogy újra szeressem?
- Nincs senkije. Mindig rád várt – néz rám Kimy kizökkentve a mélázásból. Hiányoztak a befejezett gondolatok.
- Ezek már hiányoztak.
- Nekem is – mosolyog – na, menjetek. Találkozzatok a többiekkel is. Legfőképpen ő vele.
- Rendben. Még jövünk. Visszakaptam a régi telefonomat is – nézek rá és ő bólint.
- Gyerünk lányok, meglátogatjuk a papát is – szólok a lányoknak.
- Da – szólal meg Angie és már indulásra készen a kezemet fogja, ellenben Kathe tétován néz Kimy-re.
- Tiny néji? – kérdezi tőlem.
- Visszajövünk még Kimy nénihez jó?
Csak bólogat, megöleli A keresztanyját és már ő is mellettem van.
- Szorítok – ölel meg az ajtóban a húgom és mi már ki is lépünk.
Ismét úton vagyunk. Megnyugodtam végre és most már megint ideges vagyok. Vajon mit szól Javier. Szeretem és már minden vágyam, hogy újra megcsókoljon, és hogy végre család legyünk. Húszpercnyi autózás után megállok az őrs előtt. Kézen fogva megyek befelé a lányokkal. Tudják, hogy ha valahova megyünk, nem engedhetik el a kezem. A liftajtó kinyílik a másodiknál és szép lassan indulunk el a asztalok felé. Az első, amit megpillantok Javier asztala hátulról. Egy kép tűnik fel rajta, amin Én vagyok az ikrekkel közvetlenül a szülés után. Kate pillant meg és elnémul a döbbenettől. Javier megfordul.
- Lara – suttogja, és két lépést tesz felém, aztán mégis megáll. A lányokat nézi. Látom, hogy el van érzékenyülve.
- Da – szólal meg halkan Katheleen.
- Da – ismétli Angie.
- Apát jelent – suttogom. Hírtelen kitárja a karjait és a két kislány máris odaszalad. Javier könnyezve zárja a karjaiba őket. Újra könnyek gyűlnek a szemembe. A gyerekeinek örül, de vajon nekem? Szeret még? Kellek még neki?
- Apa kicsi hercegnői. Milyen nagyok vagytok már. Nagyon szeretlek titeket – öleli meg őket még egyszer, aztán feláll és odajön hozzám.
- Hol voltál? – ne vádló a hangja inkább végtelenül szomorúnak mondanám – Lemaradtam az életük eddigi részéből.
- Nem tehettem róla. Tanúvédelemben voltunk – suttogom.
- Lemaradtam az életükről! – most már megemeli a hangját.
- Javier az istenért nem volt választásom! És ne a gyerekek előtt akarj kiabálni velem, elég fura és szokatlan nekik ez a helyzet.
- Két hete volt a második szülinapjuk és nem lehettem ott, a pokolba az elsőnél sem lehettem ott, meg az első lépéseknél és az első szavaknál és a francba veled sem lehettem ott – nem tudom eldönteni, hogy méregből mondja, vagy csak most tör a felszínre a hiányunk. A könnyeim végigperegnek az arcomon. Fojtogatnak, de nem hagyom magam.
- El kellett felejtenem a régi életemet, egy idegen városban kellett mennem elhagyva azokat, akiket szeretek, nem tudván, hogy milyen mesét adtak be nekik. Egyedül voltam két pici gyerekkel. Egyedül kellett feldolgoznom egy újabb támadást, egy erőszakot. Egyedül ébredtem minden áldott éjjel a rémálmokból. Minden nap azon rettegtem a lányaim biztonságban vannak-e. Próbáltam megadni nekik a nyugodt életet, hogy tudják, ki kicsoda, a fényképek voltak az egyetlen dolgok ahol láthattak titeket. A fényképről ismerték mega az apjukat – mire végigmondom már sírok. Nem faggat tovább, közelebb lép, szorosan magához húz és megölel. A mellkasába temetem az arcom és ismét sírok. Pedig már azt hittem nincs több könnyem, hogy a könnycsatornáim már rég kiszáradtak.
- Szeretlek – suttogom a mellkasába, nem gondolván, hogy meg fogja hallani. Finoman eltol magától, az állam alá nyúl és felemeli a fejem. Mélyen a szemembe néz és én újra, olyan hosszú idő után ismét elveszek csodálatosan barna szemeiben.
- Mond még egyszer – kéri halkan.
- Szeretlek Javier. Mindig is szerettelek… - nem tudom tovább folytatni, mert egy csókkal zárja le az ajkaimat. Csókja tele van szerelemmel. Beletúr hosszú hajamba és elmélyíti a csókot. Szenvedélyessé vált a csók és tele van ígéretekkel.
- Nagyon régóta vártam már erre. Soha többet nem engedlek el: Szeretlek Lara Rogers, és addig nem nyugszom, még nem változtatom meg a neved Esposito-ra. Gyertek haza. Hozzám.
Csak bólogatok a könnyeimmel küszködve. Arrébb lép és egyszerre, könnyedén kapja fel a lányainkat. Gyöngyöző kacagás a jutalma, mindkét kislánytól.
- Szeretem a mamátokat hercegnőim – kiáltja el magát boldogan. Felkacagok, hosszú idők óta először, és valóban boldognak érzem magam. Odahajol egy apró pusziért. Körülnézek, a fél családom körülöttünk áll. Boldog vagyok. Úgy érzem, az életem végre sínen van.
- Menjünk haza – kérem Javiert. Még mindig a lányokat fogja, és nem teszi le őket.
- Haza? – kérdezi és tudom, azért kérdez vissza, mert immár a közös otthonunkra gondol.
- Haza! – bólintok megerősítésképpen. Átadja Kathe-t a kezembe, szabad kezével pedig megfogja a kezem és belépünk a liftbe. A felvonó elindul velünk, új közös életünk felé.
- Sosem hagynék ilyen levelet – suttogom és hangomban újra könnyek gyűlnek.
- Egy világ omlott össze bennem. Nem tudtam mi történt veled, miért tetted ezt velünk, és ami a legrosszabb, hiába kerestünk, minden eltűnt a létezésedről – már végigfolynak a könnyei az arcán és nekem megszakad a szívem.
- Meg tudsz nekem bocsátani? Hiába kértem, hogy egy apró jelet had hagyjak nektek. Kegyetlenül el kellett, hogy hagyjalak titeket és a régi életemet.
- Csak légy továbbra is a nővérem. Kérlek – könnyek között kéri és nekem sem kell több Szorosan ölelem.
- Drága kishúgom – suttogom a könnyeim között.
- Ne hagyj el többet, kérlek.
- Soha, Kimy! Soha nem hagylak többet magadra. Szükségem van rád húgi és a keresztlányaidnak is – mosolygok a mellettünk álló két kis tökmagra, Akik egymás mellett állva kíváncsian néznek minket.
- Tudják, ki vagyok – hatódik meg és eléjük térdel. Csendben tanulmányozza őket, hasonlóan, ahogy a lányok. Hiába tudják kicsoda ő, mégis csak most látják őt először élőben.
- Mindenki ismernek. Legalábbis képről és te vagy Tiny néji – mosolygok. Most már nem vagyok szomorú a lelkem egy rész megkönnyebbült.
- Tiny néji – ismétel Angie és ránéz a húgára. Bárcsak tudnám, hogy ilyenkor kommunikálnak-e valahogy, de értik egymást. A következő pillanatban Kimy nyakában vannak és nekem újra könny gyűlik a szemembe. egyszerre emeli meg őket és a régi gyerekszoba felé sétál.
- Jaj, de nehezek vagytok – nevet és a kicsik is nevetnek. Boldog vagyok, de még mindig sírok. Most azonban a boldogságtól. Visszakaptam a húgom. Megdöbbenve lépek be utánuk a gyerekszobába, ugyanúgy van hagyva. Az én szobámba sétálok és ott sem változott semmi.
- Aja nédd – szalad hozzám Kathe és egy képet szorongat a kezében. Kimy és én vagyunk rajta a lányokkal mikor még kisbabák. A diploma osztón készült. Az utolsó közös kép rólunk. Legalábbis az óta nem készült új.
- Nézd, ezek ti vagytok Angie-vel. Az ott a keresztanyu és én – mutogatom a képen.
- Szetlek aja – ölel mega kislányom.
- Én is szeretlek tücsök.
Visszasétálunk a szobába. Kimy a hintaszékbe ül Angie-vel az ölében és mesél neki. Kathe is odaül és csendesen hallgatják a mesét. Mindig is imádták a meséket. Leülök és figyelem őket. Sokszor képzeltem el az elmúlt idő alatt, hogy lesz-e mikor újra egy helyiségben lehetünk. Volt időm átgondolni és kielemezni az életem minden egyes részletét. És arra is rájöttem, hogy hiba volt nem visszamenni Javierhez. Szeretem. Még mindig. Vajon van valakije? Késő van már hozzá, hogy újra szeressem?
- Nincs senkije. Mindig rád várt – néz rám Kimy kizökkentve a mélázásból. Hiányoztak a befejezett gondolatok.
- Ezek már hiányoztak.
- Nekem is – mosolyog – na, menjetek. Találkozzatok a többiekkel is. Legfőképpen ő vele.
- Rendben. Még jövünk. Visszakaptam a régi telefonomat is – nézek rá és ő bólint.
- Gyerünk lányok, meglátogatjuk a papát is – szólok a lányoknak.
- Da – szólal meg Angie és már indulásra készen a kezemet fogja, ellenben Kathe tétován néz Kimy-re.
- Tiny néji? – kérdezi tőlem.
- Visszajövünk még Kimy nénihez jó?
Csak bólogat, megöleli A keresztanyját és már ő is mellettem van.
- Szorítok – ölel meg az ajtóban a húgom és mi már ki is lépünk.
Ismét úton vagyunk. Megnyugodtam végre és most már megint ideges vagyok. Vajon mit szól Javier. Szeretem és már minden vágyam, hogy újra megcsókoljon, és hogy végre család legyünk. Húszpercnyi autózás után megállok az őrs előtt. Kézen fogva megyek befelé a lányokkal. Tudják, hogy ha valahova megyünk, nem engedhetik el a kezem. A liftajtó kinyílik a másodiknál és szép lassan indulunk el a asztalok felé. Az első, amit megpillantok Javier asztala hátulról. Egy kép tűnik fel rajta, amin Én vagyok az ikrekkel közvetlenül a szülés után. Kate pillant meg és elnémul a döbbenettől. Javier megfordul.
- Lara – suttogja, és két lépést tesz felém, aztán mégis megáll. A lányokat nézi. Látom, hogy el van érzékenyülve.
- Da – szólal meg halkan Katheleen.
- Da – ismétli Angie.
- Apát jelent – suttogom. Hírtelen kitárja a karjait és a két kislány máris odaszalad. Javier könnyezve zárja a karjaiba őket. Újra könnyek gyűlnek a szemembe. A gyerekeinek örül, de vajon nekem? Szeret még? Kellek még neki?
- Apa kicsi hercegnői. Milyen nagyok vagytok már. Nagyon szeretlek titeket – öleli meg őket még egyszer, aztán feláll és odajön hozzám.
- Hol voltál? – ne vádló a hangja inkább végtelenül szomorúnak mondanám – Lemaradtam az életük eddigi részéből.
- Nem tehettem róla. Tanúvédelemben voltunk – suttogom.
- Lemaradtam az életükről! – most már megemeli a hangját.
- Javier az istenért nem volt választásom! És ne a gyerekek előtt akarj kiabálni velem, elég fura és szokatlan nekik ez a helyzet.
- Két hete volt a második szülinapjuk és nem lehettem ott, a pokolba az elsőnél sem lehettem ott, meg az első lépéseknél és az első szavaknál és a francba veled sem lehettem ott – nem tudom eldönteni, hogy méregből mondja, vagy csak most tör a felszínre a hiányunk. A könnyeim végigperegnek az arcomon. Fojtogatnak, de nem hagyom magam.
- El kellett felejtenem a régi életemet, egy idegen városban kellett mennem elhagyva azokat, akiket szeretek, nem tudván, hogy milyen mesét adtak be nekik. Egyedül voltam két pici gyerekkel. Egyedül kellett feldolgoznom egy újabb támadást, egy erőszakot. Egyedül ébredtem minden áldott éjjel a rémálmokból. Minden nap azon rettegtem a lányaim biztonságban vannak-e. Próbáltam megadni nekik a nyugodt életet, hogy tudják, ki kicsoda, a fényképek voltak az egyetlen dolgok ahol láthattak titeket. A fényképről ismerték mega az apjukat – mire végigmondom már sírok. Nem faggat tovább, közelebb lép, szorosan magához húz és megölel. A mellkasába temetem az arcom és ismét sírok. Pedig már azt hittem nincs több könnyem, hogy a könnycsatornáim már rég kiszáradtak.
- Szeretlek – suttogom a mellkasába, nem gondolván, hogy meg fogja hallani. Finoman eltol magától, az állam alá nyúl és felemeli a fejem. Mélyen a szemembe néz és én újra, olyan hosszú idő után ismét elveszek csodálatosan barna szemeiben.
- Mond még egyszer – kéri halkan.
- Szeretlek Javier. Mindig is szerettelek… - nem tudom tovább folytatni, mert egy csókkal zárja le az ajkaimat. Csókja tele van szerelemmel. Beletúr hosszú hajamba és elmélyíti a csókot. Szenvedélyessé vált a csók és tele van ígéretekkel.
- Nagyon régóta vártam már erre. Soha többet nem engedlek el: Szeretlek Lara Rogers, és addig nem nyugszom, még nem változtatom meg a neved Esposito-ra. Gyertek haza. Hozzám.
Csak bólogatok a könnyeimmel küszködve. Arrébb lép és egyszerre, könnyedén kapja fel a lányainkat. Gyöngyöző kacagás a jutalma, mindkét kislánytól.
- Szeretem a mamátokat hercegnőim – kiáltja el magát boldogan. Felkacagok, hosszú idők óta először, és valóban boldognak érzem magam. Odahajol egy apró pusziért. Körülnézek, a fél családom körülöttünk áll. Boldog vagyok. Úgy érzem, az életem végre sínen van.
- Menjünk haza – kérem Javiert. Még mindig a lányokat fogja, és nem teszi le őket.
- Haza? – kérdezi és tudom, azért kérdez vissza, mert immár a közös otthonunkra gondol.
- Haza! – bólintok megerősítésképpen. Átadja Kathe-t a kezembe, szabad kezével pedig megfogja a kezem és belépünk a liftbe. A felvonó elindul velünk, új közös életünk felé.
Vége!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése