Sosem tudhatod mikor van vége!

Bátran sétálok végig a híd szélén. Kemény kőhíd. Az alatta lévő folyómeder, már rég üres. A kövek kiszáradva meredeznek felfelé. Némelyik hegyes, némelyik pedig tompa. KÖzépen állok meg és bámulok a mélybe. Nem olyan mély, de ahhoz elég, hogy a kövek agyon zúzzanak. Eszembe jut miért állok itt. Nem tudok már sírni és ez folytogat: Nem érzem, hogy méltó lennék bármit is tovább vinni. A fálydalom ami magamnak okoztam már elviselhetetlen. Teherként hull a vállamra és a bélyegét nyomja egész életemre, a tetteimre. MIndenkinek jobb nélkülem, ez tény és való. Lendítem a lábam, de visszateszem. Búcsú nélkül? Azt már nem. Annyit érdemelnek, hogy tudják, mit, miért teszek. Újra sétának indítom a lábaimat és csak megyek. Hazafelé megyek. A könnyeim amire azt hittem, már régóta nincsenek is, újra folynak, a fájdalom pedig tovább folytogat. Két kézzel, nagyon szorosan.
Az asztalom fölött görnyedek. Papír, toll és az égő éjjeli lámpa társaságában. Fogalmazok. Írni tudtam. valaha legalábbis. Köszönhetek neki embereket. Elgondolkodok hány levelet írjak. MIndenkinek külön? VAgy egyet? Végül döntök.

DRága szeretteim!
Ha valaki azt kérdezné, van e életemnek értelme, nem biztos, hogy meg tudnám mondani. A ragaszkodásom, karomként mélyül belétek, amitől szenvedtek és attól, hogy fájdalmat okozok, szenvedek én. Újra és újra fáj amit teszek. Sokszor gondolkodok el azon, kellek-e még majd másnap is, vagy éppen azon, hogy másnap mi lesz amit elrontok. Előbb utóbb ellökök mindenkit, pusztán azért, mert szeretlek titeket és mert annyira meg akarlak tartani titeket. Látni, hogy ez igaz, még ha én rosszul látom is, fájdalmas. Hiányoznak az ölelések, a szeretlek szavak, és nagyon sok más is. Azt hiszem, mindenkinek könnyebb lesz nélkülem, de ne felejtsétek, hogy mindig mindenkire vigyázni fogok. Figyelni fogom az életét és részt venni benne, még ha nem is veszitek észre. Szeretlek titeket és ISten kezébe bízom magam. Ő eldönti érdemlek-e további szeretetet. Ha nem, hát ISten veletek!
A levelet otthagyo én magam pedig a fürdőbe megyek. A szekrényben kutatok és amit csak találok, viszem magammal. Fél korttyal nyelek le mindent amit tudok. Gyáva vagyok, hogy ezt teszem. Nem kéne megfutamodni, küzdeni kell. Mindig küzdeni, ahhoz, hogy elérjük amit szeretnénk. Az élet erről szól. De fáj. Magamhoz szorítom a plüsst, ami sokat lenet nekem és már érzem a hatást. Érzem, hogy a testem rángani kezd, hab és még más valami ömlik a számból. A levegőm akadozik, érzem, hogy a szívem gyorsul, aztán egy hatalmas dobbanás, és nem ver. Már kívülről látom magam. Szánalmas vagyok. Azt hiszem nem vagyok ott ahol voltam. A papírfelé megyek és meglepődök, hogy a ceruzát meg tudom fogni még. Aláírom a papírt.

Szeretek mindekit! Örökké!Christine Castle

 

VÉGE!

 

Kedves olvasók!
IGen jól látjátok, egy castlet találtam a másvilágra jutattni: ez tükrözi jelenlegi állapotom, lelki nyugtalanságomat. Ne tegyetek úgy, mint a lány a történetben. Ha túlságosan ragaszkodtok, az démonokat szülhet és ellöktök magatoktól mindenkit aki fontos, még ha nem is akarjátok.
Sajnos én is ebbe a hibába estem. Túlságosan is szeretek és lehet h épp ma veszítettem el azt akit nagyon szeretek és akire szükségem lenne. NEm tudom mit döntök, de ha vége írói pályafutásomnak, ez méltó zárása az oldalnak. HA nincs vége, azt azért köszönhetem, mert a Jó Isten megbocsát. Visszakapom akit szeretek, ti pedig kaptok tovvábi írásokat. Rá bízom magam, én aljutottam odáig, hogy látom mi a hibám, sajnos percekkel/órákkal később. 

 

Hát, egyenlőre Viszont látásra mindenitől! Majd értesítelek titeket:

Krisz 

 

Ui.: A jelenlegit végigrakom, ha estelge befejezem. Ha pár napon belűl ez eltűnik, van még remény,