Változó élet - 11. rész

Sziasztok!
Itt az újabb rész, remélem elnyeri tetszéseteket :)
Várom a véleményeket a benne történtekről és, hogy ti mire számítotok... hangsúlyozom, hogy a történteken ami történi fog nem fog változtatni egyik esetleges ötlet sem :) az alap megvan írva belőle...

Jó olvasást!

 

...

 

 

- Minden rendben kedvesem? Olyan csendes vagy – kérdezi meg Martha miközben a vacsorát csinálja. Ariella a nappaliba játszik az apjával, én pedig a konyhaasztalnál ülök elárvulva. Haszontalannak érzem magam és egyedül.  Pedig nem vagyok egyedül.
- Persze. Elfáradtam ma – felelem és elnyomok egy sóhajt. Remélem, nem jut eszébe, hogy ma voltunk orvosnál.
- Nem vagy egyedül Katherine. Bármit mondott is az orvos… - hallom, hogy kihúzza a széket, leül és megfogja a kezem. Martha bármennyire is szétszórt és bohókás, azért nagyon okos. Szeretem mikor anélkül veszi észre az ember baját, hogy az beszélne róla. Olyan anyás. ÉS ez az érzés még jobban hiányzik, mióta én is anya vagyok. Hiányzik az anyám. Hogy lássa a gyerekeim, hogy tanácsot kérhessek tőle.
- Oh Martha! Műthető a szemem, de… - elhallgatok. Nem tudom elmondjam-e.
- Ez nagyszerű hír, de nem ez nyomja a szíved igaz?
- Terhes vagyok – suttogom – nem akartam Martha. Illetve akartam. Szeretem a fiad és szeretnék neki még szülni, de… - a sírás fojtogat, és inkább megint csak elhallgatok.
- De nem így – fejezi be helyettem és megsimogatja a kezem – Tudom, hogy szereted Richardot. Lehet, hogy nem így szeretted volna, de már itt van. Ő nem tehet róla. És ő épp úgy szerelem gyerek, mint Ariella.
- Nekünk… - közbe akarok vágni, hogy elmagyarázzam, gondjaink voltak a baleset óta, de félbeszakít.
- Had fejezzem be. Nem vagyok vak, láttam, hogy gondok voltak köztetek, de kitartottatok egymás mellett. Látom, hogy mióta a lányotok megszületett csak nagyobb lett a szerelmetek. Ez a szerelem segít át ezen az időszakon és mikor meglesz a baba, biztos vagyok benne, hogy megműtenek és láthatod őt is és minden mást.
- De nem láthatom, ahogy nő a pocakom. Az ultrahangfelvételeket és még sok mást.
- Ez egyszerűen áthidalható. A videó kamerát már rég feltalálták kedveském – kacagja el magát. Ilyen egyszerű lenne, csak én bonyolítottam túl? Nincs időm elgondolkodni ezen, mert Ariella mászik az ölembe.
- Anu – szusszant egyet, aztán fészkelődik egy kicsit és hozzám bújik.
- Mi az babám?
- Ejfájadtam. Apucsi kejgetett, de én dőzstem – olyan büszke a hangja, hogy nevetnem kell, de visszafogom magam.
- Ügyes vagy kincsem – megpuszilom a buksiját amit előzőleg a vállamra hajtott.
- Apucsi máj öjed – jegyzi meg, belőlem pedig felszakad a jóleső nevetés.
- Hogy én? Öreg? – háborog, én pedig kapok egy gyors puszit – Miről beszéltetek anyámmal. Minden rendben?
- Persze. Csak beszélgettünk. Olyan… - elharapom a mondta végét, de ő befejezi.
- Anya, lánya beszélgetés. Remélem megnyugtatott – szinte hallani, hogy közben mosolyog. Szélesen elmosolyodok és tudom, hogy ez megnyugtatja.

- Kész a vacsora. Kicsi lány szaladj kezet mosni és szólj Alexisnek – kéri kedvesen Martha.
- Én máj nad vadot – kéri ki magának és már szalad is. Hallom, hogy trappol a lépcsőn fel. Egyszer biztos leesik. Az ember hiába szól rá, hogy ne fusson.
- Ne fuss a lépcsőn! – kiált utána Rick.
Örülök, hogy néha ő is fegyelmezi, már amikor nem épp elolvad attól, ahogy a lánya ránéz. Így nem oszlik meg a szemében a jó és rossz szülő szerepe. Tudja, hogy bizony, ha rosszat csinál, apuci épp úgy rászól, mint anyu.
- Jó étvágyat – érkezik meg közénk Alexis, Ariella pedig ki is jelenti, hogy ő a nővére mellett akar ülni.
- Hívott már?
- Igen – sóhajtja, de nem vallatom tovább, inkább nekilátok a vacsorának. Az elmúlt napokban Alexis bevallotta, hogy Pi-vel nagyon összevesztek és nem véletlenül alszik itthon. Azt hiszem Rick is tudja, különben rákérdezett volna, hogy kiről is van szó, de bölcsen nem szól semmit.

 

Lassan haladok végig a folyosón, hogy véletlenül se menjek neki semminek. Csend van a lakásban. Rick ír, Ariella pedig a délutáni alvását tölti. Halk szipogás üti meg a fülem. Megállok és figyelek. Azt hiszem Alexis az. Kopogok, és csak akkor nyitok be, mikor a tesséket hallom. Tanácstalanul állok meg. Nem tudom, merre induljak.
- Erre gyere. Az ágyon vagyok – a hang után megyek és akaratlanul is kiérződik a hangjából, hogy sírt.
- Minden rendben? – kérdezem finoman, miután leülök az ágy szélére.
- Veszekedtünk – suttogja – azért vagyok még itthon.
- Ez még nem a világ vége – bíztatom. Tudom, hogy nem veszekedtek még és bármin is kaptak össze, megviseli Alexist.
- Furcsa dolgai vannak mostanában. Nagyon furcsa. Lehet, hogy megcsal. Mikor kérdőre vontam, kiabálni kezdett velem. Azt mondta, észre sem kéne vennem, és hogy tanuljam meg befogni a számat és becsukni a szemem. A szomszédok is hallották a kiabálást. Mostanában velem is furcsa.
- Oh, kicsim!  A férfiak kiismerhetetlenek. Talán jobb, ha egy kicsit távol vagy tőle – próbálom vigasztalni.
- NE mond el apunak, tudom, hogy mi a véleménye róla – szinte könyörögve kéri.
- Rendben – válaszolok és tudom, hogy ezzel ő lezártnak tekinti a beszélgetésünket.

 

A csendes vacsorát Ariella meglepő kérdése zavarja meg.
- Ajetszisz miéjt nem úd hív hod anucsi? – a háromévesek gyermeki kíváncsiságával kérdezősködik – Apucsit apunat hívja.
- Mert én nekem más az anyukám – magyarázza finoman a nagylány.
- De attój méd szejeted az anutámat?
- Hát persze, hogy szeretem az anyukádat – válaszol a furcsa kérdésre Alexis.
- Ajetszisz – sóhajt nagyot az én pöttömöm és tudom, hogy valami számára komolyat készűl mondani – úd szejetjet.
- Én is szeretlek húgi.
- Cicám, mi lenne, ha befejeznéd a vacsorádat? – kérdezek rá a lányomnál.
- Jó – válaszol és ismét csend lesz, egészen addig, amíg be nem fejezi, és már felfelé szalad a lépcsőn, hogy megetesse a babáját. Megpróbálok segíteni, leszedni az asztalt, de a kezemmel meglökök egy poharat, ami csörömpölve törik össze. Könnyek futnak a szemembe és bármennyire is nem akarom kiengedni, már végig is folyik az arcomon.
- Semmi baj Katherine ez mindenkivel előfordul – nyugtat Martha én pedig sírva rogyok a székbe.
- Kate – húz fel Ric és az ölébe ültet.
- Nem vagyok már jó semmire – motyogom, miközben a nyakához dugom könnytől nedves arcom.
- Ne mondj iylet. Ez nem így van – vígasztal és egy apró szerelmes csókot is kapok.
- Van kedved egy öreg emberrel hancúrozni? – suttogja a fülembe és ennyi elég hozzá, hogy elmosolyodjak.
- Engedem, hogy bebizonyítsd, nem vagy öreg – ugyanúgy suttogok, és már érzem, hogy keze a fenekemre csúszik.
- Még szép, hogy megengeded – csíp a hátsómba és nevetve ugrok meg.   
Most már vidám civódásunkat Rick telefonja szakítja félbe. A kijelzőn Espo neve villog.
- Helló pajti, mi a helyzet?... aha… hangosítalak – motyogja a készülékbe és már ki is hangosítja.
- Szia, köszönök én is.
- Mondanunk kell valamit. Bejöttök? Vagy mi menjünk oda? Viszont most.
- Történt valami? – kérdezem meg óvatosan, mert a kollégám hangja elég aggódó?
- Találtunk valamit… a veled történtekkel kapcsolatban…