Változó élet - 9. rész

Nehezen jött össze ez a rész, de itt van. Egy különleges napon. Egy olyan napon, mikor azokra a szeretteinkre gondolunk, akiket elveszítettünk és már odafentről figyelik lépéseinket. Ezen a napon más ott állni a hideg márvány előtt, mint egy átlagos napon.
Én is ott álltam. Ismét. Elvesztett szeretteimre emlékezve. DE ezúttal nem volt senki, aki lelki támaszt nyújthatott volna. Egy évvel ezelőtt ugyan ezen a napon a havas temetőben nem egyedül ácsorogtam. Támogatóan szorongatta valaki a kezem, aki mindig ott fog lapulni a szívembe, de idővel máshogy.

http://www.youtube.com/watch?v=j0C-7hZSgMA 
Szóljon azokért, akik már nem lehetnek velünk

 

 

Rick szinte úgy állít fel a fotelból. Kábán köszönök el és hagyom, hogy kivezessen a folyosóra.
- Kate… Kate mondj már valamit – megrázza a vállam és hallom a hangján, hogy aggódik.
- Nem kéne terhesnek lennem. Nem akarom – nyöszörgök és sírni kezdek. Magához ölel, és a hátamat simogatja egészen addig, amíg a sírásom alább nem hagy – haza akarok menni – szipogom. Átkarol, és a kocsihoz visz. Az úton egyikünk sem szólal meg. Az agyam szinte zsibbadt és már gondolkodni sem gondolkodok semmin. Azt sem érzékelem, hogy az autó megáll, csak mikor nyílik az ajtó és Rick megfogja a vállam.
- Itthon vagyunk – segít kiszállni és befelé megyünk. Még mindig nem beszélünk. Egyenesen a szobába megyek és elfekszek az ágyon. Terhes vagyok, pedig nem akartam. Nem vakon. Akaratlanul kúszik a kép az agyamba mikor megtudtam, hogy Ariella úton van.  

 

- Castle kérlek, hagyd egy kicsit Alexist. Te is ismered a lányodat, ha megbékélt, akkor hívni fog. Egyébként Pi nem is olyan rossz ember – magyarázok, miközben a kék kesztyűt húzom a kezeimre. Rick nem képes elfogadni, hogy Alexis már felnőtt. Nem akarja elfogadni Pi-t és ez a lánynak fáj. Érthető. De ha belegondolok, az én apám épp így nem fogadta el és csak az lett belőle, hogy jobban lázadtam. El kell, hogy beszélgessek Rickkel, vagy elveszíti a lányát.
- Elvette a lányomat – szinte duzzog, ahogy belépünk, a sikátorba ahol a többiek vannak. A hulla mellől éppen Lanie áll fel. Azt hiszem durva a helyzet, a halottunk egy lepedővel van letakarva. megemelem a takarót és a látvány sokkol. A férfi torka el van vágva, a hasa felvágva és a zsigerei kifordítva. Undorító látvány és érzem, hogy a gyomrom kiadni készül a reggelit, amit megettem. Eldobom a lepedőt és egy távolabbi kukához rohanok és hányok.
- Mi van veled kislány? Nem szoktál a helyszíneken hányni, bármilyen undorító – jegyzi meg Lanie, nekem pedig a döbbenettől magara szöknek a szemöldökeim és tágra nyílnak a szemeim. Lanie egy félmosoly kíséretében úgy csinál mintha nem vette volna észre a dolgokat. Miután elvégezzük a dolgokat a helyszínen az autóhoz megyünk. Mielőtt Rick beülhetne, megállítom, ő pedig értetlenül néz rám.
- Castle, hánytam – jelentem be suttogva és ijedten.
- Elhiszem, undorító volt – rántja meg a vállát és ülne be az autóba, de én megállítom.
- Castle azt hiszem terhes vagyok – kicsit hangosabban jegyzem meg, de mire körülnézek már senki sincs itt a csapatból.
- Biztos vagy benne?
- Lanienek igaza van, sosem hánytam helyszínen. Ha látom a csíkot elhiszem – egyikünk sem mer örülni. csak beülünk az autóba és hazafelé vesszük az irányt, útba ejtve egy drogériát. Nem terveztünk még babát, de ha jön, nem bánom. Szeretem Ricket.
Gőzerővel csinálom meg odabent a tesztet és mikor meglátom a két csíkot, elsírom magam. Megemelem az apró tesztet és kilépek az ajtón.
- pozitív – suttogom, mert a könnyeimtől nem tudok megszólalni. A karjaiba kap és megpröget. Hangosan kiabálja az „apa leszek” mondatot egészen addig amíg le nem tetetem magam, mert elszédültem.

 

Most is úgy kéne örülnünk. Miért nem tudunk? Mert vak vagyok. És terhes vagyok.
- Miért kell vakon végigcsinálnom – suttogom magam elé, miközben letörlöm a könnyeimet.
- Nem egyedül kell végigcsinálnod, utána pedig megműtenek, látni fogod őt is és Ariellát is – halkan és kedvesen suttog, miközben mellém fekszik és magához húz. Olyan szorosan bújok hozzá, amilyen szorosan csak lehet.
- nem örülsz a babának? – kérdezi meg és nekem csak most fut át az agyamon, hogy minek is nem örülök? A babának nem? Vagy a helyzetnek nem? Hisz nem a baba tehet róla.
- Azt hiszem, a helyzetnek nem örülök. Nem akarok úgy szülni, hogy nem látom őt, nem látom, ahogy nő a hasam és nem látok egyetlen ultrahang felvételt sem.
- Minden képünk meg lesz. Az orvos azt mondta a baba után megműthetnek. Ugyan úgy lesz képünk erről a terhességedről, mint az előzőről. Ugyan Kate, ez csak egy újabb akadály. Ő épp úgy szerelmünk gyümölcse, mint Ariella. Nem vagy egyedül. Együtt menni fog – kezét az arcomra simítja és lágyan, szerelmesen csókol – ami engem illet, örülök, hogy újra apa leszek.
Csak elfekszem a karjaiban és próbálom tisztába tenni a dolgokat. Tisztán látni a helyzetet. Terhes vagyok. ÉS ahelyett, hogy örülnék, gyászosan siránkozok. Rick tenyere a hasamra csúszik. Megemelem a kezem, aztán visszateszem. Habozva ugyan, de Rick kézfejére simítom a tenyerem. Van ott bent valaki. Felelősséggel tartozom érte. A szerelmünk gyümölcse. Akkor is, ha vak vagyok. De láthatom. A gondolatok, csak úgy kavarognak a fejembe a fáradtság pedig az elmémbe kúszik, míg végül megadom magam és elalszom.

 

- Kate… Kate, kicsim ébresztő – Rick a vállamat rázza, én pedig ásítva ülök fel.
- Azt hiszem elaludtam – nyöszörgöm és eszembe is jutnak az elmúlt óra eseményei.
- Elmegyek Arielláért – kapok egy puszit a homlokomra és indulna, de megállítom.
- Én is megyek – lemászom az ágyról és a fürdő felé botorkálok, hogy azért álomtól kócos tincseimet kifésüljem.
- Biztos? Miért nem pihensz?
- Semmi baj. Megígértem Ariellának, hogy ketten megyünk. A gyerekeimet nem hagyom cserben – akaratlanul jött a többes szám, de nem javítok, hisz már ketten vannak.