Fordítva - 1. rész

Sziasztok, mivel a másik történetemmel megakadtam és olvasnivaló nélkül azért nem akartalak hagyni titeket, ezért itt egy új. Szintén olyan, mint amit altalában nálam olvashattok, nem megszokott :D
Gondolkodtatok már azon, ki hogyan illeszkedhetett be az őrsbe? Hát én igen :D
Remélem elnyeri tetszéseteket :D
Jó olvasását

 

 

***

Megállok a pihenő ajtajában és nézem, hogy a férfi a lányom fölé hajol.
- Hát te? Kié vagy picur? – magyarázza neki és hallom, hogy a sírás máris abbamarad. Hihetetlen. Apámon kívül eddig minden férfitől hatalmas ordításba kezdett. A pasas háttal áll nekem. Fogalmam sincs ki ő, de a lányomra nagy hatással van. Látom, hogy a nagy zöld szemével huncutul mosolyog rá. Lábait meglódítja és a takaró, amivel a babahorozóban betakartam már félig le is rúgta.
- Szóval ki nevetsz? – kérdezte és már meg is csikizte.
- Jó napot. Sajnálom, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar felébred – odasétálok és megigazítom a kis rózsaszín plédet. Most látom csak ki is valójában a férfi. A lányom igazán tud pasizni, máris megfogott egy hírességet. Észrevétlenül mérem végig őt, és meg kell, hogy állapítsam magamban, piszok jól néz ki.
- A magáé? Nagyon szép kislány. Nekem is van egy, bár ő már a kamaszlányok útját járja . Óh, be sem mutatkoztam. Rick Castle – kezet nyújt és elfogadom.
- Ismerem magát, mármint a könyveit. Kate Beckett, ő a lányom. Sophia. Maga az első férfi apámon kívül, akit ha meglátott nem kezdett hatalmas ordításba. Elnézést, de most mennünk kell, még sok dolgom van, holnap pedig már kezdek melózni.
- Itt fog dolgozni? – tette fel a kérdést, miközben figyelte, ahogy felöltöztetem.
- Igen. Már régebben voltam itt. Ismerem a srácokat, de akkor nem volt alkalmas, hogy itt dolgozzak. Holnap kezdek. Viszont látásra.
- Viszlát – intett ő is, mi pedig a lifthez sétáltunk. Megnyomtam a hívó gombot és beléptem Sophival a liftbe.
- Korán kezded a pasizást kislányom – megsimogatom a puha baba pofit. Gyöngyöző kacagás lett a jutalmam. Imádom, ahogy a lányom nevet. Egyre több mindent fedez fel magán és a környezetén. Nehéz egyedül nevelni egy gyereket, de sosem panaszkodtam. Sophi mindent feledtet velem. Én választottam ezt az életet és így jobb nekem is, és neki is. Amint beléptem a lakásba Sophival a telefonom máris csörögni kezd. Gyorsan az asztalra teszem a hordozót Sophival együtt és már fel is veszem a telefont, aminek a kijelzőjén apa képe villog.
- Szia, Katie – hallom apa mosolygós hangját.

- Szia, apa. Mi újság?

- Hogy vannak az én tündérkém?

- Jól. Holnap kezdek a 12-eknél. Van a közelben egy bölcsi, oda írattam be Sophit. Ráadásul még

Esposito is megismert. A másik srácot nem ismerem.

- Lehet, hogy vissza kellett volna mennem veled New York-ba.
- Mi az apa, csak nem hiányzunk? Elboldogulok, ne aggódj. Te csak maradj Margarettel.

- Ha valami kell, akkor hívjál, és én azonnal indulok – hallom a hangján, hogy ideges, de az új barátnője majd biztosan lefoglalja.

- Megyek apa, az unokád épp reklamál az uzsonnáért. Szeretlek, szia.

- Én is szeretlek titeket kicsim. Szia.

Bontottuk a vonalat.
- A nagyapád felettébb aggódós lett mióta te megszülettél cicám – kiemelem a kislányomat és a nappaliban lévő mobilkiságyba ültetem. A konyhából így tökéletesen szemmel tudom tartani, amíg én az uzsonnáját készítem.
- Éhes vagy manóm? – kapom ki a kiságyból és abban a pillanatban megszólalt az ajtócsengő. Nem várok vendéget és az ismerőseim sem igazán tudják, hogy visszaköltöztem New York-ban. Kinyitom az ajtót és meglepetésemre az író áll az ajtóban.
- Elnézést a zavarásért, de ez kiesett a táskájából. Megnéztem hol lakik, de esküszöm, hogy mást nem néztem benne.

- Észre sem vettem, hogy kiesett. Köszönöm szépen. Bejön egy kávéra? – elvettem tőle a pénztárcámat és illedelmesen behívtam. Reméltem, hogy nem mond igent. A lakás még tele van dobozokkal, egyelőre Sophi szobája van teljesen kész, hogy megszokja az új helyét. Már örülök, hogy nem adtam el a régi lakásomat csak bérbe adtam.
- Nagyon szívesen. Nos, holnaptól az őrsön fog dolgozni?
- Maga mindig ilyen kíváncsi? – kérdeztem miközben az asztalra tettem a baby hordozót, becsatoltam Sophit, felraktam a kávét és már vissza is ültem a reklamáló lányom elé.
- Jól van jól van, adom már – belekanalaztam a reszelt almába és Sophi máris hatalmasakat tátogott.
- Férjnél van?
- Köszönöm a sok kérdést Mr. Castle. Nem vagyok férjnél, de nem válaszolt, maga mindig ilyen sok kérdést tesz fel? – felpillantok, de a lányom abban a pillanatban kifújja a pépet, ami persze szanaszét röpül és engem is beterít az alma.
- Sophia – sóhajtok egy nagyot, majd az íróra nézek – Figyelne rá, rögtön jövök.

A fürdőbe szaladok, hogy leszedjem magamról az almapépet. „az anyaság csodás pillanatai” mormogom magamnak. Zavar a férfi sok kérdése. Megmagyarázhatatlan érzést érzek a közelében.
- Köszönöm, hogy figyelt rá. Mit keresett egy regényíró a 12-eknél? – na jó, közben még arra is rájöttem h a lányom már csak játszik az étellel, így inkább karba vettem.
- Jóba vagyok a fiukkal, időnként meg szoktam őket látogatni és a kapitány is rajong a könyveimért. Persze az én könyveimért csak rajongani lehet – jegyezte meg viccesen és cseppnyi önteltséggel a hangjában. Szemforgatással jutalmazom. Elé rakok egy bögre kávét és én magamnak is töltök egyet.
- Mit szólna, ha megmutatnám maguknak New York nevezetességeit.
- Ne fáradjon, itt nőttem fel, csak 3 éve költöztem el, de már vissza is költöztem. Ide köt az életem – rántok vállat.
- Most jobb, ha megyek – áll fel – köszönöm a kávét. Tegeződhetünk? – kérdezi mikor kilép az ajtón.
Magasra húzom a szemöldököm.
- Viszlát, Castle.
- Viszlát, Beckett.

***

Ui.: A cím nem valami kreatív, de nem jutott jobb eszembe :D

***

 

Sophia Beckett