Fordítva - 2. rész

- Jó reggelt emberek! – lép ki Montgomery kapitány az irodája ajtaján én pedig közvetlenül utána lépek ki – Ő itt Kate Beckett. Szükségük van egy csapatvezetőre, aki gatyába rázza magukat. Fogadjanak szót neki. Az az asztala Beckett nyomozó.
Montgomery egy asztalra mutat és már vissza is megy az irodájába. Csak egy percig állt, hogy felmérje kollégák reakcióját, de nem hiszem, hogy bármit is ki tudott volna olvasni, mert nekem sem megy. Valószínűleg profik, legalább annyira, mint én.

 

- Ez valami fantasztikus. Egy pszichopata, és ahogy elvarrja a szálakat. Jó regény lenne belőle – áll meg Castle a fehér tábla előtt. Már egy hónapja vagyok az őrsön. Castle szinte folyamatosan itt lóg.  Már négy napja dolgozunk folyamatosan egy olyan gyilkosságon, ahol semmi nyom nincs. Az író csak egy órája tűnt fel. Állítása szerint, csak véletlen járt erre. Kezdek tőle a falra mászni, mindenbe beleüti az orrát, viszont mindig hoz nekem kávét.
- Megjött az ujjlenyomat a laborból – jött közelebb a táblához Ryan.
- Mond, hogy van valami – szinte könyörgök az infóért.
- Semmi. Nincs benne az adatbázisban – magyarázta.
- A francba. Ezt nem hiszem el. Valaminek lennie kell – fáradtan dörzsölöm meg az orrnyergemet. Fáradtak voltunk már mindannyian. A holttestek csak úgy záporoztak. Már azt sem bántuk, hogy Castle velünk van és segíteni próbál.
- Most már hivatalosan is segíthetek nektek – jött ki Montgomery irodájából Castle mutatva.
- MI van? – pillanatok alatt fordultam meg a székemmel és a szemeim fennakadtak.
- A polgármester nagy rajongóm. Beszállhattam mellétek. Persze saját felelősségre – mosolygott a férfi.
- Már csak azt hiányzott, hogy egy nagy gyereket is pesztráljunk – jegyeztem meg némi éllel a hangomban.

- Ugyan már sokat tudok segíteni. Lehet, hogy ezt is a maffia csinálja – felhúzom az egyik szemöldököm. Jobb, ha csendben maradok, mert olyat mondok, amit még magam is megbánok.
- Kérlek tesó fáradtak vagyunk az ötleteidhez – jegyezte meg Esposito és a bögréikkel együtt a pihenőhöz indult. Az órámra nézek. Még fél órám van, hogy elmenjek Sophi-ért a bölcsibe. Fáradt vagyok. Miután hazamentem otthonról folytatom a munkát. Minden áldott este. Telefonon tartom a kapcsolatot a fiúkkal és úgy segítek nekik. Épp úgy, mint ők, az éjszakákat kevés alvással és sok munkával próbáljuk elütni. Jah, és sok kávéval tartjuk magunkat ébrem. Én is a pihenő felé indulok, de csak az ajtófélfáig jutok. Hírtelen szédülés uralkodik el rajtam. Az ajtóban kapaszkodok meg, de amilyen gyorsan jött a szédülés, olyan gyorsan ment is.
- Hé, Beckett jól vagy? – Castle hangja mögülem jön és finoman a vállamra teszi a kezét. Hangja ezúttal aggódó és nem pedig olyan gyerekes, amilyen szokott lenni.
- Szerintem kimerült haver. Attól, hogy haza megy innen velünk dolgozik, csak épp otthonról. Napok óta nem aludt egyikünk sem, ráadásul neki ott van még a kicsi is – magyarázza Esposito. Az arcát látva, körülbelül ő azt hitte egyedül vette észre a rosszullétemet, de tévedett. A fiúk rendőr lévén jó megfigyelők.
- Jól vagyok Castle. Mennem kell a lányomért – lesöpröm magamról a kezét és az asztalomhoz lépek. Castle kétkedve néz rám, és nem kerüli el a figyelmem Ryan nem leges intése.
- Nem engedem, hogy így vezess. Túlfáradt vagy – máris felkapta az asztalom mellett lvő székről a kabátját.
- Castle nem vagy az apám. Békén hagynál végre? – hírtelen csattantam fel.
- Nem valóban, de gondolj a lányodra. Mi van, ha elalszol a volánnál – elég volt csak megemlítenie Sophit és már meg is győzött. Azt hiszem rosszul esett neki, hogy úgy rászóltam.
- És a kocsim?

- Majd reggel beugrok értetek.
- Nem vitázok, de csak mert fáradt vagyok – már a felvonót vártam. Castle még idejében ugrott be mielőtt a következővel kellett volna jönnie. 
- Bemenjek érte? – kérdezte Rick mikor odaértünk.
- Nem fogják oda adni.
- Miért nem?
- Mert én vagyok az anyja Castle – szúrtam oda és ki is pattantam a kocsiból.
- Szia, cicám, itt a mami – ölelem magamhoz szorosan a lányom. Napjaim fénypontja volt mikor Sophi-val lehettem. Bearanyozta az életemet. Gyorsan felöltöztettem és már újra a kocsiban ültünk. Sophi édesen gagyogott hátul, ránk pedig nyugodt csend telepedett. Nem volt kínos.
- Várj Beckett, segítek – pattant ki Rick mikor meglátta, hogy a baby hordóval és a két táskával egyensúlyozok. Kivette a kezemből Sophit és együtt indultunk fel.
- Kész só zsák ez a csaj – tette le Rick a hordót a nappaliban és már ki is szedte belőle a kislányt.
- Figyelnél rá egy kicsit? Átöltöznék – kérdeztem fáradtan. Ő csak bólintott én meg eltűntem a hálószobám ajtaja mögött. Hangok szűrődtek be. Azt hiszem Rick Sophi-hoz beszél.
- Mit szólnál hozzá, ha főznék egy kis vacsit nektek a mamival? Mit gondolsz, nagyon kiakadna? Azt hiszem, a mamid nem igazán kedvel engem, de hát nem kedvelhet mindenki egy ilyen őrülten jóképű fickót igaz? – hallom, hogy a lányom visszagagyog neki.

- Castle mit csinálsz? – lepődök meg, mikor kilépek a szoba ajtón.
- Vacsorát nektek. És mielőtt megszólalnál, tudom, hogy Sophi ennyi idősen még nem ehet olyat, mint te. Csak segíteni akarok neked.
- Castle boldogulok egyedül is. Ha nem boldogulnék, akkor szóltam volna apámnak, hogy költözzön haza velem – magyaráztam, miközben eszembe jutott a látvány, amit akkor láttam, mikor beléptem a konyhába. Sophi igen bátortalan tud lenni az idegenekkel, pláne a férfiakkal, de Castle-vel az első pillanattól kezdve jól kijött.
- Beckett lazíts egy kicsit.
- Nem szállsz le rólam igaz? – nagyot sóhajtok és érzem, hogy lassan megadom magam.
- Nem – mondta és máris a kezembe nyomta a lányomat – foglalkozz a lányoddal.
Átvettem a kicsit és a nappaliba sétáltam vele. Az ott lévő játék szőnyegre ültettem és figyeltem, ahogy játszadozik. A csajszi nemrég jött rá, hogy milyen gyorsan is tud mászni. Szinte már rodeózik a nappaliban. Megáll a kanapénál és felnéz rá. Ott van a rongybabája amit apámtól kapott. Rámutat, de én nem mozdulok. Úgy látom megunta a várakozást. Megmarkolja a kanapét és lassan feltornázza magát álló helyzetbe. A szemembe könnyek szöktek mikor megláttam az én álló babámat. Diadalittasan mosolyog rám.
- Castle! – kiáltok a konyhába. Úgy érzem, ezt neki is látnia kell.
- Mi az? – jött ki a konyhából és ő elmosolyodott. Sophi csak ide-oda kapkodta a fejét közöttünk. Hírtelen elengedte a kanapé szélét és a popsijára esett.
- Még szerencse, hogy a pelus megvéd kislányom – felkaptam és magamhoz öleltem – annyira büszke vagyok rád cicám.