Fordítva - 3. rész

Sziasztok, kicsit hosszabb részt hoztam nektek, és ígérem, amilyen sűrűn csak tudok hozom az új részeket nektek. Puszi mindenkinek :D

- Most komolyan Lanie. Mi van közted és Javier között? – kérdezem meg kíváncsian. Egy kávézóban ültünk egy süti és egy kávé társaságában. Lanie-vel régóta vagyunk jó barátnők, de mióta elmentek itthonról nem beszéltünk. Nem tudott arról sem, hogy terhes lettem.
- Te sem mondtad el, hogy babát vársz. ÉS mi van közted és Castle között?
- Semmi. Barátok vagyunk. Jól kijön Sophi-val – megrántom a vállam. Tényleg nincs köztünk semmi. Néha besegít. Most is éppen a lányomra vigyáz, hogy egy csajos lazítós délutánt tudjak a barátnőmmel tölteni.
- Persze én meg a pápa vagyok. Látszik köztetek a vibrálás. ÉS mit szól Sophia apja?
- Semmit. Nem is tud róla – nagyot sóhajtok és tudom, hogy el kell mondanom neki. Talán nekem is könnyebb lesz – Mikor apa beteg lett és Los Angelesbe költöztünk megismerkedtem egy sráccal. Egyedül éreztem magam. Összejöttünk. Az elején minden oké volt. Elhalmozott minden jóval. Aztán egy idő után durvulni kezdett. Mikor meg akart ütni besokalltam és eljöttem. Csak utána tudtam meg, hogy terhes vagyok. Jobb így.

- Hát ez nem semmi kislány. ÉS apád ott maradt? – kérdezte miközben fizettünk a pincérnek és kifelé indultunk. Már sötétedett. Szinte egész délután elvoltunk.
- Megismerkedett egy nővel, szóval ott maradt – megrántottam a vállam és beülök Lanie kocsijában az anyósülésre. A kocsim Castle háza előtt van.
- Köszi, a délutánt Lanie. Feltöltött. Hétfőn találkozunk – szálltam ki a kocsiból – de még visszaszóltam – még mindig tartozol egy magyarázattal – célzok a közte és Espo között kialakult dologra. Lassúnak érzem a liftet. Ez a délután feltöltött, de már hiányzik Sophi. remélem Castle boldogult vele. Kopogok az ajtón és egy vöröshajú, idősödő nő nyitotta ki.
- Jó napot. Kate Beckett vagyok, Sophia anyukája – nyújtottam kezet zavartan.
- Szerbusz kedvesem, hívj csak Marthanak. Gyere be – már be is húzott és meg is ölelt – Sophia tündéri kislány. Semmi gond nem volt vele. Le sem szállt Richardról.
- Köszönöm – mosolyogva bólintok. Még mindig olyan furcsa, hogy Rickkel így el van.
- Velem ugyan még bátortalan. A dolgozószobába vannak – egy csukott ajtóra mutatott. köszönetképpen bólintok, és arra indulok. Finoman kopogok, aztán benyitok.
- Szia mami – pillantott fel Castle az asztalától. A látványom ismét mosolyognom kellett. A lába az asztalon pihent, az ölében ült Sophia és közben írt. Kislányom amint meglátott máris nyújtotta felém a két kicsi kezét.
- Áhá, szóval én már nem is vagyok jó? – tetetett sértődöttséget hallok a hangjában mikor magamhoz veszem az én csöppömet.
- Jó kislány voltál? – nyomok egy cuppanós puszit az arcára és kacagva nevet. Imádom mikor nevet.
- Semmi gond nem volt. Ha segítség kell, nyugodtan szólj, máskor is vigyázok rá – mosolyog rám és hírtelen zavart csend telepedik ránk.
- MI akkor most, jobb, ha megyünk. Ideje lesz lassan lefektetnem a kisasszonyt.
A nappaliban összeszedem a cuccát, felöltöztetem, és máris hazafelé tartunk. Van mikor elég egy szó vagy egy mondat és máris zavarba tud hozni. Olykor pedig meg tudnám ölni. Gyorsan fürdetem meg Sophi-t. Nem tudom mit csináltak délután Rickkel, de jól kifáradt az én csöppöm. Furcsa látni, hogy a lányom ennyire oda van valakiért, akit csak két hónapja ismer.
Állok a kiságy mellett és csak figyelem, ahogy Sophia hason fekve szuszog. Nem tudok betelni vele. Annyira hihetetlen, hogy már 9 hónapja az életem része. Minden percemet bearanyozza és képes elfeledtetni velem az anyám után maradt űrt is. Castle-nek csak nemrég meséltem anyámról, de csak nagyvonalakban. Igazából nem igazán tartom úgy, hogy nagyon nagy köze lenne, de jó barátok lettünk.

 

- Hová tetted Sophi-t? – kíváncsiskodik az író miközben egy újabb helyszín felé tartunk. Szombat reggel van, a bölcsi nem üzemel, de hála a magasságosnak elköltözött a szomszédból az a házsártos vénember, aki ott lakott és a helyére egy tündéri néni költözött, aki már párszor felajánlotta, hogy vigyáz Sophi-ra, ha úgy adódik. Hát reggel úgy adódott és ő boldogan vállalta a babázást. Korán hívtak a fiúk, hogy a Central Park nyugati részénél egy hullát találtak egy autóban.
- A szomszéd néninél van – mondom, miközben lefékezek.

- Te Beckett, nem bánnám, ha lenyomoznád a srácot, aki elhívta Alexist a bálba – azt hiszem viccel, de miután ránézek, rá kell jönnöm, hogy nem viccel és halálosan komolyan gondolja. Castle, mint aggódó apa. Ez olyan aranyos, de sosem vallanám be neki.
- Dehogy fogom lenyomozni a lányod barátját – szúrom oda miközben kiszállunk a kocsiból és a többiek felé sétálunk.
- Ne már, Alexis szerint csöndes, visszahúzódó és a szüleivel él. Pont, mint egy jó sorozatgyilkos.
- Ki a sorozatgyilkos? – szól közbe Espo mielőtt bármit is mondhattam volna az írónak.
- Castle lányát elhívták az iskolai bálra – magyarázom és otthagyom őket. Az autó felé megyek. A férfi fején egy zacskó van, ami ragasztószalaggal van leragasztva. Lanie elmagyarázza, amit az elsődleges vizsgálat alapján lát és kiderül az is, hogy valójában plasztikai sebész. Rendesen elbántak szerencsétlen fickóval. Összeszedünk a helyszínen mindent és visszamegyünk a kapitányságra. Még a kocsiból telefonálok egyet, hogy a lányommal minden rendben-e, de Anett megnyugtat, hogy Sophi tündéri és most éppen játszik.
A kapitányságon kihallgatjuk a pasas menyasszonyát, de nem igazán mondott semmi használhatót. Tanácstalanul állunk a fehér táblánál és hallgatom, ahogy mögöttem azt ecseteli, hogy a doki biztosan a feketepiacon operált ki szerveket és azért nyírták ki.
- Hogy? Azt mondod, hogy tanúvédelemben van? – hitetlenkedve nézek Espositora. Naná, hogy ilyen ügybe keveredünk bele. Nekem a gyilkos kell. ÉS tudom is már, hogyan szerzem meg az infót. A közeli pékségbe megyek és egy cukros fánkot veszek. Megkeresem az ismerős autót és a papírzacskóval a kezemben neki támaszkodom. Nem kell sokat várnom és meg is jelenik. Elmosolyodom és felé nyújtom a zacskót.
- Szia Kate.
- Ez a tied – elveszi tőlem és belenyúl – úgy emlékszem ezt szereted.
- Ennyire kiismerhető lennék? – vigyorog Will.
- Mégis csak együtt jártunk.
- Ki vele, mi kéne? – kérdezi és már bele is harap az édességbe.
- Ennyire kiismerhető lennék? – ismétlem ugyanazt, amit ő mondott.
- Mégis csak együtt jártunk - elnevetem magam és ismertetem az ügy részleteit, aztán visszatértem az asztalomhoz. Talán Will tud valamit intézni. A telefon csörög. Pár mondattal közli, hogy hol és mikor. Egy óránk van.
- Castle Sorenson összehozott egy találkát. Indulás – kiáltottam el magam és máris jött utánam.
- Mond, kérdezhetek valamit? – teljesen komolyan jön a hangja mögülem. Elmosolyodom.
- Mióta kérsz engedélyt, hogy bármit is kérdezhess? – szélesen mosolygok, mert eddig tényleg nem kért engedélyt kérdésre.
- Az anyád ügyéről van szó – a mosoly máris lehervad az arcomról. Szóval ezért volt komoly.
- Mond, mit művelsz? – nem hiszem el, hogy képes belemászni az anyám ügyébe.
- semmit. csak gondoltam, ha együtt dolgozunk…
- Nem! – gyorsan vágok közbe.
- De vannak forrásaim – nem hiszem el, hogy nem képes megérteni azt, hogy nem.
- Castle, ha belemászol anyám ügyébe, akkor végeztem veled. Megértetted? – érzem, hogy a szemeim villámokat szórnak, amik most jól jönnek elrejteni a fájdalmaimat.
- Persze – csak pár lépést lépünk a lift felé, mikor újra megszólal – de miért nem akarod kinyomozni?
- Amiért a gyógyult alkoholisták sem isznak – sóhajtok és érzem, hogy a könnyeim már a szememben vannak, nem fogom kiengedni őket, de tudom, hogy arcom éppen eléggé árulkodik – Azt hiszed még sohasem próbáltam? Gondolod még nem ismerem  betűről betűre azt az aktát? Az első 3 évben mikor itt voltam minden szabad percemben egy elvarratlan szálat kerestem benne. Egy évi terápia után jöttem rá, hogy ha nem hagyom abba, hát ez tesz tönkre. Ezért abbahagytam – megfordulok és beszállok a liftbe. Utánam jön és mögöttem áll meg.
- Sajnálom. Nem tudtam.
- Most már tudod – halkan és erőtlenül jöttek ki a szavak. Csak ne kérdezzen még többet, mert képtelen vagyok tovább beszélni. Az emlékek folyamatosan peregnek le a szemem előtt. Az az este. Az akta szavai. Anyám arca, mikor utoljára láttam.
Csend uralkodik el a kocsiban. Nem vagyok képes most beszélgetni vele. Ő is a gondolataiba mélyed. Nem akarok mást csak most Sophi-val lenni. A parkolóházban amit Will adot meg helyszínként megállok.
- Ne már, egy parkolóház? Elég közhelyes. Fogadok, hogy most jön az, hogy sötétített ablakú kocsival beállítanak.
- Castle, örülj, hogy itt lehetsz – szólok rá, de közben be kell látnom, hogy igaza van. A visszapillantóba nézve látom, ahogy bekanyarodik egy kocsi és megáll mellettünk. ÉS természetesen sötétített ablakú. Rá kell szólnom az öltönyösökre, hogy Castle velem van, különben nem engednénk be. Azt hiszem a pasast kellőképpen megijesztettük, mert néhány szónál többet nem is hajlandó mondani. Visszaülünk a saját kocsinkba és a kapitányságra hajtok.
A nyomokat ellenőrzöm és a fiúkat is ráállítottam néhány dologra. A kapitány lép ki az irodából és közli, hogy Will-t meglőtték és éppen műtik. Válságos az állapota.
- Ez csakis az én hibám – rogyok le a kórház folyosóján lévő műanyag székek egyikére. Castle mellém ül.
- Nem a te hibád – bíztat halkan.
- Ugyan Castle, ha nem erősködöm, hogy beszélni akarok a fickóval akkor nem követnek minket és akkor nem lövik le Will-t – a bűntudat, hogy az én hibám miatt történt a merénylet. Will akár meg is hallhat. Az én hibámból.
- szereted még? – kérdezi az író. A hangja komoly. Ritkán látni ennyire komolynak.

- Nem. De az, hogy az én hibámból fekszik az asztalon, borzalmas érzés.

- A munkádat végezted – tudom, hogy bíztatni akar és vigasztalni. Egy orvos lép ki a műtő ajtaján és közli, hogy Will túlélte és a megfigyelőben tartják még fel nem ébred, de jól van. Megkönnyebbülve hajtom le fejem. Egy pillanatra becsukom a szemem. Rendezem a gondolatimat és mikor felnézek, tudom, hogy a kemény rendőr állarcom van már rajtam. Nem érti a hírtelen változásomat. Látom, rajta mikor szólok neki, hogy vissza kell mennünk a kapitányságra. Elnyomtam az aggódó érzést és belevetettem magam a munkába. órákkal később már képtelen voltam bármire is figyelni. Felvettem a kabátomat és ezúttal köszönés nélkül léptem le. Castle már nem volt az irodában.
Félúton a kórház felé megálltam és vettem egy cukros fánkot. Halkan nyitottam be Will kórtermébe, de ébren volt.
- Szia.
- Szia. Hogy érzed magad? – egész jól néz ki a körülményekhez képest. Átnyújtom a zacskót ő pedig mosolyogva néz bele és már neki is áll.
- Ülj le. Jól vagyok kösz. Eszedbe ne jusson magadat hibáztatni – szól rám, én pedig mosolyogva török egyet a fánkjából.
- Azt mondtad nem eszel ilyet.
- Talán változom – rántom meg a vállam és mosolygok.
- Talán újra kéne kezdenünk – komolyan néz rám. Egy pillanatra megdöbbenek. A barátságon kívül, már semmit nem érzek Will iránt.
- Anya vagyok Will. Van egy csodálatos kislányom – elmosolyodok az arcán. Kiült rá a döbbenet.
- Hát szerencsés az íród – nem értem mire is akar kilyukadni, de nem tudok visszakérdezni, mert, kopognak és Castle lép be.
- Beszélhetnénk Kate?
- Persze. Viszlát Will.

- Szörnyen komolynak tűnsz, minden rendben? – kérdezem mikor a folyosóra lépünk.
- Ülj csak le…
- Tessék?
- Ülj le – újra csak rám szól, de nem ülök le, most már egyáltalán nem értem.
- Castle mi ez az egész? – kínos hallgatás telepedik ránk.
- Anyádról van szó… - kezdi. Érzem, hogy rémület eluralkodik rajtam és dühbe csap át. De nem egy kórházban fogok kiabálni vele.
- Szállj ki belőle – sziszegem a fogaim között – megbeszéltük már nem? Vagy ennyire nem értesz, a szavakból mond? Most pedig mennem kell a lányomért. Sarkon fordulok és hazamegyek. Ledobom a táskámat és már át is lépek Anetthez az én kicsikémért.