Testvéri kapocs - 18. rész

Kedves olvasók! Ne haragudjatok a régi frissítésért, de az élet néha olyan bonyolult. Nem érzem szükségét a magyarázkodásnak: Elkészült az újabb részünk, reméljük tetszik és kérünk véleményt.
Üdv: K&R

Raina:

Chris elég ritkán hagy kikelni az ágyból, de ez egy ritka alkalom. Ma be kell mennem a kapitányságra, hogy lediktáljam a vallomásomat Kate-nek. Nem akarom újra átélni azt, ami akkor történt. Elég volt egyszer. Már az autóban ülünk és azon gondolkodom, hogy vajon fiú vagy lány lesz a kisbabám. Kislányt szeretnék, de ha fiú lesz, azt sem bánom. Remélem az édesapjára fog hasonlítani. Beparkolunk a kapitányság épületébe és kiszállok a kocsiból. Bemegyünk az épületbe és a lifttel máris a második emeletre megyünk. A lift lassan megy felfelé. Chris megfogja a kezem és, hogy tudassa, mellettem áll. Megnyugtat az érintése. Az ajtó nyílik és mikor kilépek, egy ismerős arcot látok meg Kate asztala mellett. Elengedem Chris kezét és odarohanok. Egy hatalmas pofonnal üdvözlöm Luke-ot, majd a nyakába ugrom és csókolni kezdem. Olyan szenvedélyesen csókolom, mint még soha. Kapaszkodom a nyakába, ő pedig a derekamnál fogva emel a magasba. Édes arca ragyog, a szeme vágyat sugároz. Annyira hiányzott. El sem hiszem, hogy itt van.
- Mi történt veled? – kérdezem, mikor enged levegőhöz jutni. A kezemet az arcára simítom ott, ahol megütöttem.
- Sajnálom. Nagyon fáj?
- Semmi bajom. Jól vagyok. Tényleg eltalált egy golyó és majdnem meg is haltam. Igazából nem tudom hogyan történt és, hogyan menekültem meg. Elég sokáig voltam eszméletlen. Nem emlékszem sok mindenre, csak a szemedre, és a hangodra, mikor értem küzdöttél.
- Nagyon szeretlek Luke – újra a nyakába ugrom és eszembe jut, hogy el kell mondanom, hogy terhes vagyok. De nem most. Majd, ha kettesben leszünk és csak mi leszünk. Chris is odaér mellénk és ő is megöleli Luke-ot. El sem hiszem, hogy itt van… Hogy él…Remélem nem álmodom. Szorosabban ölelem magamhoz Luke-ot. Érezni akarom, hogy valóság.
- Raina… Raina vallomást kell tenned – csak szorosabbra fonom az ölelésem. Nem akarom elengedni. Már nagyon szorosan ölelem. Próbál levakarni magáról. Meg fogom fojtani. Elakarom engedni, de nem megy. Az ujjaim már fehérek.
- Raina…Raina engedd el! – már kiabálnak velem. Nem mozdulok.
- Raina… Raina… - hirtelen, izzadságban úszva ébredek fel. Chris ül mellettem és furcsán néz rám. Körülnézek és látom, hogy Kate áll az ajtóban és aggódó tekintettel pásztázza az arcomat. Zihálva kapkodom a levegőt. A szívverésem, az egekben. Szóval csak álom volt. EZ lehetetlen. Nem az nem lehet. Nem élte túl.

Chris:

Próbálom tartani vele a szemkontaktust, hogy megnyugodjon. Lelassul a légzése, de zavartan néz körbe. Kate-re pillantok tanácstalanul. Odaül mellénk.
- Semmi baj, csak álmodtál – simít végig Raina hátán megnyugtatóan.
- Épp ez a baj – sírja el magát. Sosem láttam még annyit sírni, mint az elmúlt időben, és ez nagyon aggaszt. Hozzám bújik, fejét a mellkasomra hajtja és tudom, a szívverésem kell neki, hogy megnyugodjon.
- Semmi baj Raina. Semmi baj – csitítom és mikor már látszólag megnyugszik, rám néz.
- Azt álmodtam… - nagy levegőt vesz – hogy Luke él.
- Úgy sajnálom tesó.
- Inkább mond el, mi van veled és Logan-nel? – témát terel. Ismerem eléggé, hogy tudjam, nem akar többet beszélni róla. Hát belemegyek a témaváltásba.
- Kibékültünk – eresztek meg egy halvány mosolyt. Nem akarom a szerelmes áradozásommal traktálni. Tudom, mennyire fájna neki. Ő elvesztette a szerelmét, és egyedül kell felnevelnie a babát, akit tőle vár. ÉS bár mi, a családja mellette leszünk, de az nem lesz ugyanaz. A helyzet kísértetiesen ismerős. Hasonló cipőben jártam, a különbség viszont annyi, Logan visszatért.
- Magatokhoz veszitek Clarissát? – kérdezi és én csak bólintani tudok, mert a telefonom csörögni kezd.
- Szia, Kate vagyok – ezt most nem értem, minek telefonál a nappaliból?
- Miért hívsz a nappaliból? – kérdezem meglepődve.
- Mert nem vagyok otthon, Ryan-ék behívtak az őrsre. Be tudtok jönni? – az órára nézek és meglepődve látom, hogy jó pár óra eltelt. Észre sem vettem, hogy így repül az idő.
- De miért?
- HA ide értek megérted, csak ne izgasd fel Raina-t. Ez felettébb megrázó lesz, úgyis ha ide ér. Te már átélted. Siessetek – és le is teszi a telefont. Fogalmam sincs, mi az, ami megrázóbb lehet, mint az eddig átéltek. Hiába forgatom az emlékeimet arra sem tudok rájönni, mi az amit én már átéltem.
- Kate hívott, bent van az őrsön. Be kell mennünk – szólalok meg és ő ijedten néz rám.
- Miért? – alig jön ki hang a torkán. Most mondjam, hogy nem tudom, vagy hogy vallomást kell tennie? Egyik sem a leg megfelelőbb. Jobb a nem tudom, azt hiszem.
- Nem tudom. De akármi is lesz, én ott leszek – úgy látom, ez mind a kettőnket megnyugtatja. Felöltözik rendes ruhába és már úton is vagyunk. Némán ül az autóban és csak kifelé bámul. Keze a hasán pihen. Lemerném fogadni, hogy a baba járt a fejében. Finoman megérintem, mikor megérkezünk. Egy kényszer mosolyt enged meg felém, jelezvén, hogy jól lesz, aztán beszállunk a liftbe és megszorítom a kezét bátorításképp. Egy kicsit magamat is bátorítom vele, mert én sem tudom, hogy mi is vár ránk. Kilépve a liftből, Kate asztalánál két férfialak áll. Az egyik Logan, ez egész biztos, ezer közül is megismerném. De a másikban nem vagyok biztos, hogy az-e a kire gondolok. A húgomra nézek, egész biztos, hogy ő tudja ki a másik.
- Ez lehetetlen, már megint? – suttogja sápadtan és egyre jobban sápad. Ijedten kapok mögé, mielőtt eszméletlenül terül el a földön.