Raina:
- Hallja? Ez a kisbabája szívverése – egy apró könnycsepp
szökik a szemembe és Kate-nek is könnyes a szeme. El sem hiszem, hogy terhes
vagyok. Annyira boldog vagyok. A telefonom rezeg a táskámban, hallom. Nem
érdekel. Tudom, hogy vagy Chris vagy Luke az. Remélem sikerült megbeszélniük a
dolgot. Az orvos letörli a gélt a hasamról, én pedig lehúzom a pólóm. Felülök
és kérek egy képet a kisbabámról. Már most látom, hogy csodálatos lesz. A
táskámhoz megyek és kiveszem a telefonom belőle. Két üzenet. Ezek szerint mind
a ketten rájöttek, hogy mit tettek. Lehallgatom őket.
Szia, Chris vagyok. Én
csak azért hívlak, hogy bocsánatot kérjek. Már megbeszéltük Luke-kal is. Ne
haragudj. Azt hiszem ez most jó lecke volt mind a kettőnk számára. Itthon beszélünk.
Szeretlek Raina, puszi.
Nem érzékenyülhetek el minden mondatnál, de ez annyira
megható. Örülök, hogy minden rendben van. Luke üzenetét is meghallgatom.
Szia Kicsim. Ne haragudj, amiért olyan csúnyán viselkedtem és nem vettem figyelembe, hogy mi a legjobb neked. Ne aggódj, Chrissel megegyeztünk és már minden rendben van. Hiányzol. Köszönöm a leckét, jó diák módjára tanultam is belőle. Várlak itthon. Szeretlek, szia.
Most megnyugodtam. Tényleg rendbe hozták a dolgot. Kate segít nekem, majd elindulunk hazafelé.
- Sikerült – nyögöm ki a kocsiba, hazafelé.
- Gondoltam. Mióta kijöttünk csak mosolyogsz. A képen még nem sok minden látszik nem?
- Nem, még nem sok minden. Mielőtt hazamegyünk, nem mennénk el enni valamit? – kérdezem Kate-et és ő csak mosolyog.
- Mit szeretnél enni?
- Egy pizzát…várj nem inkább hamburgert… nem rántottát… a francba nem tudom. Csak éhes vagyok.
- Van egy jó hely, ahová akkor jártam, mikor Amandával voltam terhes. Nagyon jó hely. Igazából Rick szoktatott rá – bólintok és Kate beletapos a gázba.
Tíz perc múlva egy aranyos kis étterem előtt parkolunk le. Kiszállok a kocsiból és bemegyünk. Leülünk egy asztalhoz és a pincér nemsokára már jön is, hogy felvegye a rendelésünket.
- Mit hozhatok? – kérdezi a fiatal nagyon helyes pincér.
- Én Caesar salátát kérek, és mellé egy pohár fehérbort – Kate rendel először, meghagyva nekem a gondolkodási időt. Fogalmam sincs, hogy mit akarok. A pincér szorgalmasan jegyzetel, majd felém fordul.
- Én egy steaket kérek, hasáb burgonyával. Valamint egy pohár bort – eszembe jut a kis picúr, akire vigyáznom kell. – Mégsem… Egy pohár narancslevet kérek. Rostosat, ha lehet. Köszönöm – a pincér bólint és már el is megy.
- Félek – nyögöm ki és lehajtom a fejem.
- Mitől? Cabot már nem jelent veszélyt, lecsukták. Hosszú időre.
- Attól félek, hogy nem leszek jó anya. Eddig csak a menekülésről szólt minden. Megvédtem magamat és Christ, de az is igaz, hogy miattam kerültünk ekkora trutyiba.
- Ugyan Raina! Ne aggódj. Csodálatos anya leszel. Hidd el, hogy beletanulsz a dologba. Soha többé nem leszel egyedül. Mi mind itt vagyunk neked. Chris, Luke, Rick, és én. Mindig támogatni fogunk – egy könnycsepp buggyan ki a szememből.
- Öm ez mind a terhesség miatt van. Nem amiatt sírok, amit mondtál, csak…
- Persze megértem… Egy gyilkossági nyomozó sosem vallja be, ha elérzékenyül. Hidd el, tudom – egyszerre nevetünk fel. A pincér kihozza az ennivalót és nekiállunk enni.
Szia Kicsim. Ne haragudj, amiért olyan csúnyán viselkedtem és nem vettem figyelembe, hogy mi a legjobb neked. Ne aggódj, Chrissel megegyeztünk és már minden rendben van. Hiányzol. Köszönöm a leckét, jó diák módjára tanultam is belőle. Várlak itthon. Szeretlek, szia.
Most megnyugodtam. Tényleg rendbe hozták a dolgot. Kate segít nekem, majd elindulunk hazafelé.
- Sikerült – nyögöm ki a kocsiba, hazafelé.
- Gondoltam. Mióta kijöttünk csak mosolyogsz. A képen még nem sok minden látszik nem?
- Nem, még nem sok minden. Mielőtt hazamegyünk, nem mennénk el enni valamit? – kérdezem Kate-et és ő csak mosolyog.
- Mit szeretnél enni?
- Egy pizzát…várj nem inkább hamburgert… nem rántottát… a francba nem tudom. Csak éhes vagyok.
- Van egy jó hely, ahová akkor jártam, mikor Amandával voltam terhes. Nagyon jó hely. Igazából Rick szoktatott rá – bólintok és Kate beletapos a gázba.
Tíz perc múlva egy aranyos kis étterem előtt parkolunk le. Kiszállok a kocsiból és bemegyünk. Leülünk egy asztalhoz és a pincér nemsokára már jön is, hogy felvegye a rendelésünket.
- Mit hozhatok? – kérdezi a fiatal nagyon helyes pincér.
- Én Caesar salátát kérek, és mellé egy pohár fehérbort – Kate rendel először, meghagyva nekem a gondolkodási időt. Fogalmam sincs, hogy mit akarok. A pincér szorgalmasan jegyzetel, majd felém fordul.
- Én egy steaket kérek, hasáb burgonyával. Valamint egy pohár bort – eszembe jut a kis picúr, akire vigyáznom kell. – Mégsem… Egy pohár narancslevet kérek. Rostosat, ha lehet. Köszönöm – a pincér bólint és már el is megy.
- Félek – nyögöm ki és lehajtom a fejem.
- Mitől? Cabot már nem jelent veszélyt, lecsukták. Hosszú időre.
- Attól félek, hogy nem leszek jó anya. Eddig csak a menekülésről szólt minden. Megvédtem magamat és Christ, de az is igaz, hogy miattam kerültünk ekkora trutyiba.
- Ugyan Raina! Ne aggódj. Csodálatos anya leszel. Hidd el, hogy beletanulsz a dologba. Soha többé nem leszel egyedül. Mi mind itt vagyunk neked. Chris, Luke, Rick, és én. Mindig támogatni fogunk – egy könnycsepp buggyan ki a szememből.
- Öm ez mind a terhesség miatt van. Nem amiatt sírok, amit mondtál, csak…
- Persze megértem… Egy gyilkossági nyomozó sosem vallja be, ha elérzékenyül. Hidd el, tudom – egyszerre nevetünk fel. A pincér kihozza az ennivalót és nekiállunk enni.
Chris:
Be kell látnom, hogy Luke-nak igaza van. Neki kell ott
lennie Raina mellett az orvosnál. Annak idején bármit megtettem volna, ha Logan
mellettem lehetett volna. Holnap az én egyetlen kislányom két éves lesz. Be
fogok menni hozzá, hisz meglátogathatom. Bárcsak már, mint család
ünnepelhetnénk együtt.
- Hahó! – egy kéz lendül át a szemem előtt. Megrázom a fejem és figyelek. Rick az.
- Mi az? – kérdezem.
- Már ezerszer szóltam. Maradtok mind a ketten ebédre? – kérdezi és én először igent mondanék, de aztán megrázom a fejem.
- NE haragudj, de… - elgondolkodom – dolgom van még – vágom rá gyorsan és már úgy, ahogy vagyok, kabátban kifordulok az ajtón és már úton is vagyok. Még nem tudom hova megyek, csak egyedül akarok lenni. Most döbbenek rá igazán tettem szörnyű következményére. A második szülinapra már emlékezhet az ember. Ha valójában nem is, de a tudat alatti akkor is emlékezni fog rá. Borzalmas anya vagyok. Bedobtam, hogy mások neveljék, bemeséltem magamnak azt, hogy így védem meg, közben pedig az az igazság, hogy nem volt erőm harcolni. Lemerném fogadni, hogy a húgom most felhőtlenül boldog. Persze örülök neki, de én mikor lehetek ennyire boldog? A parkban ülök egy padon és figyelem a szaladgáló gyerekeket. Fogalmam sincs, mióta ülök itt, de valaki leül mellém a padra. Megnézem ki az és máris visszafordítom a fejem abba az irányba amerre az előbb is bámultam. Raina ül mellettem. Fogalmam sincs, hogy talált meg. An jó ez nem teljesen igaz. A kapocs, ami köztünk van, azt hiszem az vezette ide.
- Ettél ma már valamit? – kérdezi egy rövidebb csend után. Nemet intek.
- Nincs kedvem enni. Holnap lesz a születésnapja és én csak pár órára láthatom – tör ki belőlem az ami nyomja szívem – Borzasztó anya vagyok.
- Ne mondj ilyet – megfogja a kezem – jó anya vagy. Megvolt az oka, amiért ezt tetted.
- Ezt te sem gondolod komolyan ugye? Tudod, hogy hazugság akkor miért szajkózod? – látszik, hogy leforráztam a szavaimmal és ez nekem is fáj. Nem kellett volna ezt mondanom.
- NE haragudj – felpattanok és már el is rohanok. Egyedül hagyva őt a padon.
- Hahó! – egy kéz lendül át a szemem előtt. Megrázom a fejem és figyelek. Rick az.
- Mi az? – kérdezem.
- Már ezerszer szóltam. Maradtok mind a ketten ebédre? – kérdezi és én először igent mondanék, de aztán megrázom a fejem.
- NE haragudj, de… - elgondolkodom – dolgom van még – vágom rá gyorsan és már úgy, ahogy vagyok, kabátban kifordulok az ajtón és már úton is vagyok. Még nem tudom hova megyek, csak egyedül akarok lenni. Most döbbenek rá igazán tettem szörnyű következményére. A második szülinapra már emlékezhet az ember. Ha valójában nem is, de a tudat alatti akkor is emlékezni fog rá. Borzalmas anya vagyok. Bedobtam, hogy mások neveljék, bemeséltem magamnak azt, hogy így védem meg, közben pedig az az igazság, hogy nem volt erőm harcolni. Lemerném fogadni, hogy a húgom most felhőtlenül boldog. Persze örülök neki, de én mikor lehetek ennyire boldog? A parkban ülök egy padon és figyelem a szaladgáló gyerekeket. Fogalmam sincs, mióta ülök itt, de valaki leül mellém a padra. Megnézem ki az és máris visszafordítom a fejem abba az irányba amerre az előbb is bámultam. Raina ül mellettem. Fogalmam sincs, hogy talált meg. An jó ez nem teljesen igaz. A kapocs, ami köztünk van, azt hiszem az vezette ide.
- Ettél ma már valamit? – kérdezi egy rövidebb csend után. Nemet intek.
- Nincs kedvem enni. Holnap lesz a születésnapja és én csak pár órára láthatom – tör ki belőlem az ami nyomja szívem – Borzasztó anya vagyok.
- Ne mondj ilyet – megfogja a kezem – jó anya vagy. Megvolt az oka, amiért ezt tetted.
- Ezt te sem gondolod komolyan ugye? Tudod, hogy hazugság akkor miért szajkózod? – látszik, hogy leforráztam a szavaimmal és ez nekem is fáj. Nem kellett volna ezt mondanom.
- NE haragudj – felpattanok és már el is rohanok. Egyedül hagyva őt a padon.
Raina:
Nem tudom mi történt. Mi volt ez az egész? Idetalálni sem
volt egyszerű. Elfáradok a sok futkosástól. Már nem vagyok olyan formában, mint
régen. Felállok a padról és természetesen utána megyek. Bár halvány gőzöm
sincs, hogy merre van. Ha jól láttam balra futott. Te jó ég nem tudom meddig
bírom a kergetőzést. Felállok a padról és elindulok abba az irányba, amelyikbe
a nővérem rohant az előbb. Nem futok, de gyorsabbra veszem a lépteimet. Meglátom Christ az egyik padon üldögélni.
Odasietek hozzá, és megtámaszkodom a pad támlájában és levegő után kapkodok.
- Már nem tudok úgy utánad futni, mint régen – leülök mellé a padra és csak csendben lélegzem.
- Sosem kértem, hogy fuss utánam.
- Hogy mondod? – most kiakadtam.
- Jól hallottad. Sosem kértem, hogy védj meg. Ha akkor nem támadsz rá, és nem ölöd meg, akkor nem lettünk volna ekkora szarban. Nem kellett volna Clarissát intézetbe adnom és most nem csak egy órán át ünnepelhetnénk. Hagynod kellett volna. Egyedül akarok lenni. Egyszer az életben nélküled – meg sem tudok szólalni. A torkomba felszökik a gombóc és a fejemben érzem a szívverésem. Nem hiszem el, hogy ezt mondta. Lassan, felállok a padról és elindulok. Nem térek magamhoz. Mi történt? A lábaim olyanok, mint a kocsonya. Alig tartanak, de nem fogok előtte elájulni. Nem mondok semmit, csak egyedül hagyom, ahogy kérte.
Visszafelé sétálok a parkba és még mindig döbbenten állok a dolgok előtt. Nem akarok ezen gondolkodni. Én már túl sok problémát próbáltam megoldani és Chrisnek igaza van. Nem a legjobba a problémamegoldó képességem. Ha nem akarom megoldani azt a problémát, akkor nem kerültünk volna ekkora…bajba. Fogok egy taxit és haza megyek. A kulccsal kinyitom az ajtót. Senki sincs itthon. Kate az őrsön, a többiekről pedig fogalmam sincs. Felmegyek az emeletre. Nem érzem magam valami fényesen. Ledőlök az ágyba és elalszom. Kis idő múlva az ágy besüpped mellettem. Nem tudom ki az. Az oldalamon fekszem. Valaki az ölelésébe von, és belőlem kiszakadnak a könnyek. Megdöbben. Még sosem látott sírni. Mindig én voltam az erősebb.
- Sajnálom… annyira sajnálom… Te vagy a mindenem… Sosem löknélek el magamtól… Kérlek, bocsáss meg nekem – könnyek között suttogja ezeket a fülembe. Megfordulok az ölelésében és magamhoz szorítom. Annyira szeretem.
- Fájt… Nagyon…- nem bírok többet kinyögni. A zokogás ráz. Azt hiszem, hogy az elmúlt 20 év minden könnyét kisírom ebben a pillanatban. Patakként ömlenek a szememből. Szomorú vagyok. Végtelenül szomorú vagyok. El akart lökni. De ez már nem számít… visszajött.
- Már nem tudok úgy utánad futni, mint régen – leülök mellé a padra és csak csendben lélegzem.
- Sosem kértem, hogy fuss utánam.
- Hogy mondod? – most kiakadtam.
- Jól hallottad. Sosem kértem, hogy védj meg. Ha akkor nem támadsz rá, és nem ölöd meg, akkor nem lettünk volna ekkora szarban. Nem kellett volna Clarissát intézetbe adnom és most nem csak egy órán át ünnepelhetnénk. Hagynod kellett volna. Egyedül akarok lenni. Egyszer az életben nélküled – meg sem tudok szólalni. A torkomba felszökik a gombóc és a fejemben érzem a szívverésem. Nem hiszem el, hogy ezt mondta. Lassan, felállok a padról és elindulok. Nem térek magamhoz. Mi történt? A lábaim olyanok, mint a kocsonya. Alig tartanak, de nem fogok előtte elájulni. Nem mondok semmit, csak egyedül hagyom, ahogy kérte.
Visszafelé sétálok a parkba és még mindig döbbenten állok a dolgok előtt. Nem akarok ezen gondolkodni. Én már túl sok problémát próbáltam megoldani és Chrisnek igaza van. Nem a legjobba a problémamegoldó képességem. Ha nem akarom megoldani azt a problémát, akkor nem kerültünk volna ekkora…bajba. Fogok egy taxit és haza megyek. A kulccsal kinyitom az ajtót. Senki sincs itthon. Kate az őrsön, a többiekről pedig fogalmam sincs. Felmegyek az emeletre. Nem érzem magam valami fényesen. Ledőlök az ágyba és elalszom. Kis idő múlva az ágy besüpped mellettem. Nem tudom ki az. Az oldalamon fekszem. Valaki az ölelésébe von, és belőlem kiszakadnak a könnyek. Megdöbben. Még sosem látott sírni. Mindig én voltam az erősebb.
- Sajnálom… annyira sajnálom… Te vagy a mindenem… Sosem löknélek el magamtól… Kérlek, bocsáss meg nekem – könnyek között suttogja ezeket a fülembe. Megfordulok az ölelésében és magamhoz szorítom. Annyira szeretem.
- Fájt… Nagyon…- nem bírok többet kinyögni. A zokogás ráz. Azt hiszem, hogy az elmúlt 20 év minden könnyét kisírom ebben a pillanatban. Patakként ömlenek a szememből. Szomorú vagyok. Végtelenül szomorú vagyok. El akart lökni. De ez már nem számít… visszajött.
Chris:
Szorosan összeölelkezve fekszünk az ágyon. Az, amit nem is
olyan régen mondtam már ezerszer megbántam. Egyáltalán nem gondoltam komolyan,
amit mondtam. Egyszerűen csak dühös voltam. Magamra, az elég világra. Hagyom,
hogy sírjon. Most nem tudok mást tenni. Ezt már elrontottam, és csak remélni
tudom, hogy megbocsájt nekem. Nem tudnám őt elveszíteni, nélküle semmi vagyok.
Legalább egy órát sírtunk.
- Ne haragudj – suttogom a fülébe – nem kellett volna azokat mondanom. Megmentettél és én még sosem köszöntem meg. Helyette csak bántottalak. Meg tudsz még nekem bocsátani?
Érzem a hangomon, hogy könyörgő és a szavakkal együtt a könnyek is tovább bugyognak kifelé. Nem válaszol, de még jobban magához ölel. Remélem ez azt jelenti, hogy megbocsájt. Kezemet a hasára húzza.
- Mindkettőnknek szüksége van rád. Fájt, amit mondtál, de a testvérem vagy. Szeretlek – suttogja, és azt hiszem nem is telik többre, akkor biztosan újra sírna.
- Meg tudsz nekem valaha bocsátani? Nagyon szeretlek.
- Semmi baj. Szeretlek – mondja ki újra. Nem tudom neki elégszer mondani, hogy szeretem. Az egyetlen biztos pont vagyunk egymás életében és én ezt majdnem tönkretettem.
- Akarod látni az első fényképét? – szakítja meg az ölelést és mosolyogva feláll. A táskájában kezd el kotorászni és csakhamar egy apró képecskével tér vissza. Még alig látszik belőle valami. Csak egy kis babszem, egy maszatka.
- Ő az én kis radarjelem – jelenti ki büszkén és nekem nevetnem kell.
- Radarjel? Így is lehet mondani – most már mind a ketten
nevetünk. Ha a baba kerül szóba, csillog a szeme, de nem a
könnyektől. Azt hiszem a boldogságtól. Egyszerűen sokkal szebbnek látom, mint
valaha. Azt hiszem a terhesség megszépítette.
- Az ultrahangon úgy pulzált, mint egy kis radarjel. Alig várom, hogy a kezemben tarthassam – suttogja, és a képet nézi. Kihúzom az éjjeli szekrény fiókját és két könyvet veszek elő. Egy rózsaszínt és egy kéket. Ezt neki vettem és a megfelelő pillanatot kerestem, hogy oda adhassam.
- Tessék. Ezt neked vettem – nyomtam a kezébe és ő meglepetten nézte meg a könyveket.
- De… ilyet később szoktak venni – szólalt meg meglepődve.
Azért vettem mind a kettőből és akkor a másik, ami most nem kell, az jó lesz később is. Vagy ha esetleg ikreid lesznek, akkor jó lesz, ha felemásak lesznek. Megláttam a boltban és hoznom kellett neked egyet. Azért örülsz neki?
- Persze, hogy örülök – nevette el magát zagyva beszédemen. Ő az egyetlen, aki általában érti a zagyva mondataimat – az első kép megvan, már csak azt kell tudni melyikbe, kell beragasztani.
- Az az idő is eljön – ölelem, meg és azt hiszem máris szent a béka köztünk. Kopogás hallatszik, mind a ketten egyszerre kiáltunk egy tesséket és máris nyílik az ajtó. Csak résnyire nyílik és mi felhúzott szemöldökkel figyeljük, ki is fog betoppanni. A következő pillanatban pedig már könnycsepp gyűlik a szememben. Az én kétéves kislányom szalad be rajta és máris az ágy szélénél áll. Villámgyorsan kapom fel és ölelem magamhoz.
- Aja! – kiabálja nevetve, nekem viszont egy árva hang nem jön ki a torkomon. Csak ölelem őt és engedem, hogy a könnyeim amik a boldogságtól fakadnak végigfolyjanak az arcomon.
- Ne haragudj – suttogom a fülébe – nem kellett volna azokat mondanom. Megmentettél és én még sosem köszöntem meg. Helyette csak bántottalak. Meg tudsz még nekem bocsátani?
Érzem a hangomon, hogy könyörgő és a szavakkal együtt a könnyek is tovább bugyognak kifelé. Nem válaszol, de még jobban magához ölel. Remélem ez azt jelenti, hogy megbocsájt. Kezemet a hasára húzza.
- Mindkettőnknek szüksége van rád. Fájt, amit mondtál, de a testvérem vagy. Szeretlek – suttogja, és azt hiszem nem is telik többre, akkor biztosan újra sírna.
- Meg tudsz nekem valaha bocsátani? Nagyon szeretlek.
- Semmi baj. Szeretlek – mondja ki újra. Nem tudom neki elégszer mondani, hogy szeretem. Az egyetlen biztos pont vagyunk egymás életében és én ezt majdnem tönkretettem.
- Akarod látni az első fényképét? – szakítja meg az ölelést és mosolyogva feláll. A táskájában kezd el kotorászni és csakhamar egy apró képecskével tér vissza. Még alig látszik belőle valami. Csak egy kis babszem, egy maszatka.
- Ő az én kis radarjelem – jelenti ki büszkén és nekem nevetnem kell.
- Radarjel? Így is lehet mondani – most már mind a ketten
- Az ultrahangon úgy pulzált, mint egy kis radarjel. Alig várom, hogy a kezemben tarthassam – suttogja, és a képet nézi. Kihúzom az éjjeli szekrény fiókját és két könyvet veszek elő. Egy rózsaszínt és egy kéket. Ezt neki vettem és a megfelelő pillanatot kerestem, hogy oda adhassam.
- Tessék. Ezt neked vettem – nyomtam a kezébe és ő meglepetten nézte meg a könyveket.
- De… ilyet később szoktak venni – szólalt meg meglepődve.
Azért vettem mind a kettőből és akkor a másik, ami most nem kell, az jó lesz később is. Vagy ha esetleg ikreid lesznek, akkor jó lesz, ha felemásak lesznek. Megláttam a boltban és hoznom kellett neked egyet. Azért örülsz neki?
- Persze, hogy örülök – nevette el magát zagyva beszédemen. Ő az egyetlen, aki általában érti a zagyva mondataimat – az első kép megvan, már csak azt kell tudni melyikbe, kell beragasztani.
- Az az idő is eljön – ölelem, meg és azt hiszem máris szent a béka köztünk. Kopogás hallatszik, mind a ketten egyszerre kiáltunk egy tesséket és máris nyílik az ajtó. Csak résnyire nyílik és mi felhúzott szemöldökkel figyeljük, ki is fog betoppanni. A következő pillanatban pedig már könnycsepp gyűlik a szememben. Az én kétéves kislányom szalad be rajta és máris az ágy szélénél áll. Villámgyorsan kapom fel és ölelem magamhoz.
- Aja! – kiabálja nevetve, nekem viszont egy árva hang nem jön ki a torkomon. Csak ölelem őt és engedem, hogy a könnyeim amik a boldogságtól fakadnak végigfolyjanak az arcomon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése