Változó élet - 2. rész

- Kate! Kate! – Rick szólongatása térít magamhoz. Azt hiszem letette a telefont.
- Azt hiszem elgondolkodtam – magyarázkodtam – Miért hívott Ryan?
- Arra gondoltak beülhetnénk valahova mindannyian. Ők mindenképpen mennek az Old Hunt-ba. Van kedved? - érzem a hangjában, hogy óvatosan és egy kicsit talán félve kérdezi meg.
- Hányadika van? – kérdezem hírtelen, mikor eszembe jut valami.
- Csak holnap jönnek – simít végig a hajamon Rick és egy puha csókot is kapok.
- Hiányzik - suttogok halkan.
- Tudom Kate. Nekem is.
- Menjünk el este – nézek arra, amerről a hang jön.
- Rendben. Visszahívom őket, aztán pedig írnom kell egy kicsit. Megleszel? – hallom, hogy aggódik.
- Persze, boldogulok. Menj csak – kapok még egy puha csókot és hallom, hogy kifelé sétál. Elgondolkodom, vajon láthatom-e még a családom, vagy az egész hátralévő életem a négy fal között kell leélnem a sötétben? Úgy döntök, alszok egy kicsit. Elnyúlok az ágyon és megpróbálom kiüríteni az elmém és hagyom, hogy az álom utolérjen.

A hinta felé sétálok. Már ott ül és én is leülök a másik hintába. Kisértetiesen emlékeztet egy pár évvel ezelőtti esetre.
- Sajnálom. Nem kellett volna titkolóznom – szakítom meg a csendet.
- Ez vagy te – meredten néz előre és ez rémülettel tölt el – Nem engedsz közel magadhoz embereket. Kapaszkodnom kell, és küzdenem minden egyes centiért.
- Castle, én…

- Kérlek, had fejezzem be. Sokat gondolkodtam rólunk, a kapcsolatunkról, amerre… amerre tartunk. Elhatároztam, hogy többet akarok. Mindketten többet akarunk.

Érzem, hogy az arcomra rémület ül ki, de azért válaszolok neki.
- Egyet értek.
- Bármi történik, és bárhogy is döntesz – térdre ereszkedik és most vagyok csak igazán zavarodott – Katherine Houghton Beckett, hozzám jössz feleségül?

 Arra térek magamhoz, hogy valaki néz. Nem Rick az. Ez más illat. Édes. Nőies és ismerős. Tudom már, Alexis.
- Szia Alexis – megeresztek egy mosolyt. Nem számítottunk rá, hogy ma hazajön, csak holnap – mi járatban?
- Kicsit előbb jöttem haza. Apa mondta, hogy mentek az Old Hunt-ba a többiekkel. Akarod, hogy segítsek ruhát választani?
- Persze, köszönöm.
A következő talán két óra azzal telt, hogy letusoltam és az ágyon vártam a megfelelő ruhát. Rengeteget sorolt fel, de még nem találtunk megfelelőt. Azt akarom, hogy Ricknek is tetszem és elveszítse tőlem a fejét.
- A drapp színű csipkés ruha? – kérdezi én meg elgondolkodom rajta, de már eszembe is jutott. A baleset előtti napon vettem, mert Alexis rábeszélt, de Rick már nem látta rajtam. Bólintok és érzem, hogy Alexis mellém ül az ágyra. A vállamra teszi a kezét és a mély sóhajából hallom, valami komolyat akar kérdezni.
- Kate… - levegőt vesz és folytatja – Minden rendben apa és közted?
Megdermedek. Mégsem beszélhetem meg a mostohalányommal, hogy mióta kijöttem a kórházból Rick egy ujjal sem ért hozzám úgy, mint nőhöz.
- Persze Alexis. Mindenr endben. Mennyi az idő? – próbálom elterelni a beszélgetést.
- Fél öt. Apa azt mondta öt körül indultok. Segítsek még?
- Nem köszönöm – vágom rá, talán túl gyorsan is – itthon leszel holnap?
- Persze. nekem is hiányoznak – hallom a hangjából, hogy mosolyog, aztán kimegy. Belebújok a ruhámba. Emlékszem mikor az üzletben felpróbáltam jól állt. Nem túl kihívó, pont jó egy iszogatós estéhez. Ez az első alkalom, hogy elmegyünk valahova, mióta hazajöttem a kórházból.
- Kész vagy? – hallom mögülem Rick hangját. Friss az illata, észre sem vettem, hogy elment tusolni, pedig a hallásom szinte kivételes lett. Hallom, hogy mögém jön és segít felhúzni a cipzárt a ruhám hátulján. Az ujját végighúzza a gerincemen. Beleborzongok. Annyira kívánom, de miért nem ér hozzám? Talán kezdeményeznem kéne. Régen ez nem volt gond, de most valahogy nem tudom rávenni magam. Szó nélkül fog kézen és kifelé indulunk. A félórás út, míg az Old Hunt-ba érünk szinte teljesen csendben tesszük meg. Ahogy belépünk az ajtón, már hallom a többieket, ahogy nekünk kiabálnak. nEm lehetnek még sokan. Rick a derekamra teszi a kezét és úgy vezet az asztalok között.
- Sziasztok – köszönöm egy mosolyt erőltetve az arcomra.

- Beckett jól nézel ki – jegyzi meg Espo és valóban mosolyognom kell. Tisztában vagyok vele, hogy nem is nézek ki olyan jól. Annak ellenére, hogy nem látom, érzem, hogy lefogytam. Mindenhonnan és elég sokat.    
- Lanie, nem emlékszem merre van a mosdó – amint kimondom, érzem barátnőm kezét az a karomon.
- Hogyne kislány, gyere – sosem fogja elfelejteni ezt a kislány megszólítást. Nem kell mosdóba mennem, de az arcomat megmosom és a mosdóra támaszkodva fújok egy nagyot. Szükségem van arra, hogy beszélgessek Lanie-vel. Nem akarok visszamenni a dili dokihoz.
- Mi a baj Kate? – érzem, hogy a tenyerét a hátamra fekteti – akarsz beszélgetni?
- Jajj Lanie – majdnem sikerül elsírnom magam, de még idejében nyelem vissza a feltörni készülő zokogásomat.
- Gyere, keressünk egy asztalt – belém karol újra és érzem, hogy másfelé megyünk vissza, de senki nem jön utánunk, vagy legalábbis nem úgy, hogy én halljam.
 - Nincs minden rendben igaz? – kérdezi barátnőm miután leültünk az asztalhoz.
- Lanie az életem lassan romokba – elsírom magam: Érzem, hogy Lanie megfogja a kezem az asztalon.
- MI a baj Kate? Örülnöd kéne Ariell holnap hazajön.