Változó élet - 4. rész

- Rick biztos jó ötlet volt elengedni Marthaval? – kételkedek, miközben egy piros lámpához közeledve megállok. Hamptonsba tartunk, hogy egy kicsit édes kettesben legyünk. Martha egy hetes Miami-i utazásra vitte a kislányunkat.
- Ne aggódj annyira. Anyám tud rá vigyázni – kezét combomra teszi miközben nyugtat.
- De olyan kicsi még. És nem is voltunk még nélküle sehol – tényleg aggódom. Pesrez nem azért, mert Marthaban nem bízok, hanem pusztán az anyai aggódásom miatt.
- Nem lesz semmi baj. ÉN pedig gondoskodom róla, hogy felejthetetlen heted legyen – lágyan néz rám, de a romantikus pillanatot egy újabb hülye mondattal töri meg – Mondjuk segíthetnénk a serifnek.
A szememet forgatom, és mint villám csap belém a felismerés. Valami nem stimmel. A többi lámpánál már rég volt zöld, legalább kétszer.
- Valami nem oké – jegyzem meg és már nem az aggódó anya vagyok, hanem a gyanakvó rendőr.
- Ne láss rémeket. Kapcsolj ki egy kicsit.
- Nem Rick, most komolyan. Nem szoktam megérzésekre hagyatkozni, ezt te is tudod, de most valami nem oké. Már mindenhol volt zöld – alig, hogy kimondom egy hatalmas robbanás és a szélvédő az arcomba robban, mielőtt bármit tehetnék. A fájdalom elviselhetetlen én pedig csak sikítok.

 

- Ne!!! – zihálva ülök fel. Megint az álom. Rick gyorsan ül fel és azonnal a karjaiba von.
- Csss... Semmi baj. Itt vagyok – suttog a fülembe és rettentő gyors légzésem csillapodni kezd. Némán csordogáló könnyeim is elapadnak. Már csak hallgatom a szívverését. Úgy ahogy vagyunk, összeölelkezve dőlünk hanyatt az ágyon. Fejemet a mellkasára hajtom és egyenletes simogatására újra utolér sz álom. Ezúttal azonban pihentető álom.
Reggel édes simogatásra ébredek és egy csók csattan csupasz vállamon.
- Jó reggelt szépségem – hallom, hogy mosolyog. Más a hangsúly.
- Jó reggelt. Mennyi az idő? – kérdezem és nyújtózok egy hatalmasat.
- Mindjárt indulok a reptérre, de előtte felkeltettelek.
Idegesen ülök fel. Rick is megérzi az idegességemet és egy hosszú édes csókot kapok. Ő pár percre képes elfeledtetni velem, mire is kerül sor nemsokára. Még mindig nem tudom, hogy fogja ezt megérteni a lányunk. A csók vége szakadtával visszazökkenek a valóságba. ű

- Minden rendben lesz. Sietek vissza – kapok még egy csókot és hallom, hogy kifelé indul. Nem szólok semmit. Kimászok az ágyból. Magamra veszem a köntösöm és a fürdőbe indulok. Beállok a jó forró vízsugár alá. Hagyom, hogy a víz kimossa az emlékeimből a rémálmot és az idegességet. Alig várom, hogy az én kis copfosom magamhoz ölelhessem. Míg zuhanyozok, megpróbálom felidézni Ariella arcát. Gyönyörű kislány.  A szeme az apjáé és a csintalan mosolya is. Még én Ricket látom benne, addig Castle azt állítja a lányunk épp olyan, mint én. Minden esetre remélem kamaszkorában nem rám fog hasonlítani. Elzárom a csapot és szárazra törlöm magam. A szekrényhez megyek és megpróbálok egyedül előszedni ruhát. Fogalmam sincs, milyen színű szedik ki, és hogy néz ki, de nem érdekel. Nem készülünk el itthonról. Ha meg igen, hát majd Alexis segít. egyelőre itthon van. Felöltözök, és kifelé botorkálok.
- Reggelt. Segítsek? – Alexis köszön és a hangok alapján a konyhában van– kérsz kávét?
- Igen, köszi – próbálom kikerülni a kanapét, de persze, hogy belerúgok a karfába. Halkan, szitkozódva kerülök, és ülök le az asztalhoz. Csak szorongatom a bögrét, amit Alexis tett elém. Valamit magyaráz, de elmém már olyan messze elkalandozott, hogy nem igazán értem.
- Szerinted mit kéne tennem? – térít vissza a valóságba egy kérdés.
- Ne haragudj Alexis. Elgondolkodtam –vallom be – mit szólnál, ha este megbeszélnénk?
- Semmi baj. Majd este – egy puszit nyom az arcomra és mellém ül. Mióta ideköltöztem az óta rendszeres szokásává vált és sokszor a legváratlanabb pillanatban kapom a szerető puszikat. Először szokatlan volt, mára azonban már olyan megszokott lett, mint minden nap fogat mosni. Tudom, hogy Alexis épp úgy tisztel, mintha valóban az anyja lennék és tudom, hogy Meredith-nek ez nem igazán tetszik. Sokszor kaptam azon Rickket, hogy elmélyülten bámul minket miközben a lánya épp egy-egy számára fontos dologban kér tanácsot.

 

- Kate fogalmam sincs, mit csináljak – Alexis könnyezve ül a kanapén. Ariella a szőnyegen kúszik és hatalmasakat kacag, miközben a szivacslabda folyamatosan elgurul előle.
- Próbáld meg hagyni egy kicsit – megszorítom a kezét, a másik kezemmel pedig letörlök néhány könnycseppet az arcáról.
- De olyan régóta vagyunk barátok. É minden titkát őrzöm, hogy tehetett velem ilyet?
- Tudom milyen csalódni valakiben, aki fontos neked. Akiről azt hiszed, bízhatsz benne, de ő mégis ellened cselekszik – hírtelen Rick és a magánnyomozása jut eszembe, de folytatom – Próbáld meg egy kicsit hagyni, próbáld meg nem mutatni, hogy neked ez fáj. Azt fogja látni, hogy nem érdekel, és mikor rádöbben, hogy egyedül van el fog gondolkodni rajta miért. Neked pedig nem kell azonnal a karjaiba rohannod, hagyni kell, had tegye jóvá, ha nem is konkrét bocsánatkéréssel. Ha pedig valakihez fordulni akarsz, mert problémád van, hozzám bármikor fordulhatsz.
- Köszönöm Kate – megölel és nagy levegőt véve megnyugszik. Mindketten Ariellát nézzük, ahogy mosolyogva felénk kúszik. A nagylány lehajol érte és szeretettel öleli magához a kishúgát. Imádom nézni őket. Ariella még csak 8 hónapos, de rajong a nővéréért.
- Gyere törpi, felmegyünk és keresünk valami szupert – feláll, és egy mosolyt küld felém, aztán felfelé indul. A kanapé besüpped mögöttem és egy kéz csúszik körém. Jólesően bújok szerelmem mellkasához.
- Mióta figyeltél minket? – kérdezem és látom, hogy meglepődik, aztán meleg mosoly suhan át az arcán. Már egy jó ideje figyelt minket, de azt hitte nem veszem észre.
- Már egy ideje. Szeretlek figyelni titeket. ÉS örülök, hogy bátran fordul hozzád, ha valami gondja van – homlokon csókol, én pedig visszabújok a karjaiba és jólesően hunyom le a szemem.

 

Az ajtó nyílik én pedig magamhoz térek a merengésből...