Raina:
Christine
mellé rohanok és térden csúszva, a fegyveremet elhajítva érkezem meg a nővérem
mellé.
- Annyira hülye vagy! – szidom a könnyeim között. Fejét az ölembe veszem.
- Szeretlek – suttogja.
- Van rajtam mellény. Hogy tehetted? – már a zokogás határán állok – Chris kérlek, maradj velem. Nem mehetsz el. Kellesz nekem. Hívjatok mentőt az Istenért, kérlek – csak most veszem észre, hogy rendőrautók vesznek körül minket. Remegek a félelemtől. A hasára teszem a kezem. Mire ő feljajdul. Széttépem a felsőjét, hogy a sebet keressem. Meglátom a rajta a mellényt és zokogni kezdek.
- Köszönöm… köszönöm… - suttogom, és csak zokogni tudok. Úgy ölelem, ahogy talán még soha.
- Itt vannak a mentők. Raina állj fel – Kate felhúz a földről, Christ pedig felteszik a hordágyra.
- Volt rajta mellény. Nincs baj – mondom, és a mentősök elviszik. Kate-re nézek, akinek a tekintete a kicsivel odább heverő Veronikán állapodott meg. Odarohanok és leguggolok mellé. Két ujjamat a nyakához érintem, de már nem érzem a lüktetést. Kezeimet a mellkasára teszem és elkezdem az újraélesztést. Nem adom fel, nem hagyhatom meghalni.
- Raina hagyd! Ő már…
- NEM! Nem hagyhatom meghalni. Őt nem - úgy találtam el, hogy esélye sincs a túlélésre. A kezem már tiszta vér. Nem tudom abbahagyni. Muszáj őt visszahoznom. Kate megragadja a karjaimat, majd elrángat a holttest közeléből. Leguggol mellém és átölel.
- Újra megtettem – suttogom a nyakába. Lehunyom a szemeimet és hagyom, hogy a könnyeim utat találjanak. Kezemet a szám elé kapom és némán zokogok. Pár perc múlva felállunk.
- Menjünk a mentő után – mondja Kate és a kocsihoz kísér.
- Várj a kocsim ott áll.
- Nem gondolod, hogy hagylak vezetni…
- De a kocsim…
- Espo! Megtennéd, hogy hazaviszed Raina autóját? – nem tudom eldönteni, hogy Kate dühös és haragszik, vagy csak aggódik. De van egy olyan sejtésem, hogy szörnyen dühös rám. Beülök a kocsiba és úgy érzem, sokkos állapotban vagyok. Kate gyorsan a kórházba hajt. Csak arra eszmélek fel, hogy már a kórház parkolójába kanyarodunk be. Kipattanok a kocsiból és máris az épületbe megyek. A recepciónál állok meg.
- A nővéremet nem rég hozták be. Christine Jones.
- Egy pillanat… Igen, negyed órája hozták be. A harmadik emeleten van, a 34-es kórteremben –a lifthez megyek és gyorsan a harmadikra megyek. Végigszáguldok a folyosón és a 34-es ajtó előtt állok meg. Éppen egy orvos lép ki az ajtón.
- Doktor úr, hogy van a nővérem? – rögtön letámadom az orvost.
- Nyugodjon meg, a nővére hamar helyre jön – nagy levegőt véve bólogatok.
- Tudja a nővérem nagyon beteg és…
- Ez már nem tarthat kilenc hónapnál tovább.
- Kilenc hónap? Akkor több ideje van? Nem igazán értem, hogy mi folyik itt.
- Hát már én sem. Maga miről beszél?
- A nővérem rákos. Hat hónapja van hátra – az orvos nagyra nyílt szemekkel mered rám.
- A nővére terhes!
- Micsoda? – elképedve bámulom az orvost. Hogy lehetnek ennyire figyelmetlenek. Mi a fene történik? Olyan egyszerűséggel jelentette ki, mintha mindennapos lenne az ilyen tévedés. Ez felháborító.
- Összecseréltük két beteg papírjait. Sajnálom.
- Maga ostoba fajankó. Az elmúlt egy hét, maga volt a kénköves pokol. Tudja magam mit tett velünk? Marhára boldog lehet, hogy nem varrok a nyakába egy pert. Mert úgyis elvenné csomó időmet, és ha meg is ítélik nekem, maga úgy sem fizetne, szóval csak annyit tehetek, hogy dühöngök, mint egy őrült és lenyelem a békát – egy levegővel hadarom végig az egészet.
- Raina…Raina… Gyere szívem, ne ordíts – Kate arrébb rángat és az ostoba orvost csak ez menti ki a karmaim közül. Megnyugszom és bemegyünk a kórterembe. Chris csukott szemmel fekszik az ágyon. Becsukom az ajtót, olyan halkan, ahogy csak tudom, de ennek ellenére, mégis kinyílik a szeme.
- Chris… - odasietek hozzá, és meg akarom ölelni.
- A kezed! – szól rám rémültem… Látom a szemében, hogy fél. Nem tudja, hogy mit tettem már megint. Ez a bűntudat, sosem fog elmúlni? Nem akarok többé ölni. Nem tudom, hogy teszem magam túl ezen, de a lényeg, hogy a nővérem él, és még sokáig velem lesz. A sok érzelem, ami felgyűlt bennem, erős zokogásban tör ki belőlem. Ez a sok minden, akkor terhet tett a lelkemre, amit könnyek nélkül, nem tudok elviselni. Felállok és kirohanok a szobából.
- Mi történt? – hallom, hogy Chris és Kate beszélgetnek. Még nem mentem el kezet mosni, csak az ajtó mellett támaszkodom és hallgatom a bentről kiszűrődő beszélgetést.
- Lelőtte Veronikát. Próbálta megmenteni, de…
- Tessék? – hallom, hogy megdöbben. Már megint ránk szabadítottam a bajt. Előhúzom a telefonom a zsebemből, és egy ismerős számot tárcsázom. Türelmesen várok, hogy valaki beleszóljon.
- Jones! – szól bele Logan a telefonba.
- Raina vagyok! Chris kórházban van, gyere ide, a részleteket, majd itt elmondom – leteszem a telefont és a mosdóba megyek. Megállok egy tükör előtt és a kezemre meredek. Csupa vér. Megnyitom a csapot és elkezdem lemosni a vért a kezemről. Mikor végzem, megtörlöm és visszamegyek a kórterembe. Kate Chris ágyán ül, én pedig leülök a kanapéra, és meg sem szólalok. A nővérem elaludt. Nem tudom, mit mondhatnék. Újra, minden elölről kezdődik. Fogalmam sincs, hogy mit tehetnék még. Lehet, az lenne a legjobb, ha soha többé nem tennék semmit. Érzem, hogy a szemem elnehezül, és a fejem lehajlik. Minden elsötétül, de ettől nem nyugszom meg.
- Annyira hülye vagy! – szidom a könnyeim között. Fejét az ölembe veszem.
- Szeretlek – suttogja.
- Van rajtam mellény. Hogy tehetted? – már a zokogás határán állok – Chris kérlek, maradj velem. Nem mehetsz el. Kellesz nekem. Hívjatok mentőt az Istenért, kérlek – csak most veszem észre, hogy rendőrautók vesznek körül minket. Remegek a félelemtől. A hasára teszem a kezem. Mire ő feljajdul. Széttépem a felsőjét, hogy a sebet keressem. Meglátom a rajta a mellényt és zokogni kezdek.
- Köszönöm… köszönöm… - suttogom, és csak zokogni tudok. Úgy ölelem, ahogy talán még soha.
- Itt vannak a mentők. Raina állj fel – Kate felhúz a földről, Christ pedig felteszik a hordágyra.
- Volt rajta mellény. Nincs baj – mondom, és a mentősök elviszik. Kate-re nézek, akinek a tekintete a kicsivel odább heverő Veronikán állapodott meg. Odarohanok és leguggolok mellé. Két ujjamat a nyakához érintem, de már nem érzem a lüktetést. Kezeimet a mellkasára teszem és elkezdem az újraélesztést. Nem adom fel, nem hagyhatom meghalni.
- Raina hagyd! Ő már…
- NEM! Nem hagyhatom meghalni. Őt nem - úgy találtam el, hogy esélye sincs a túlélésre. A kezem már tiszta vér. Nem tudom abbahagyni. Muszáj őt visszahoznom. Kate megragadja a karjaimat, majd elrángat a holttest közeléből. Leguggol mellém és átölel.
- Újra megtettem – suttogom a nyakába. Lehunyom a szemeimet és hagyom, hogy a könnyeim utat találjanak. Kezemet a szám elé kapom és némán zokogok. Pár perc múlva felállunk.
- Menjünk a mentő után – mondja Kate és a kocsihoz kísér.
- Várj a kocsim ott áll.
- Nem gondolod, hogy hagylak vezetni…
- De a kocsim…
- Espo! Megtennéd, hogy hazaviszed Raina autóját? – nem tudom eldönteni, hogy Kate dühös és haragszik, vagy csak aggódik. De van egy olyan sejtésem, hogy szörnyen dühös rám. Beülök a kocsiba és úgy érzem, sokkos állapotban vagyok. Kate gyorsan a kórházba hajt. Csak arra eszmélek fel, hogy már a kórház parkolójába kanyarodunk be. Kipattanok a kocsiból és máris az épületbe megyek. A recepciónál állok meg.
- A nővéremet nem rég hozták be. Christine Jones.
- Egy pillanat… Igen, negyed órája hozták be. A harmadik emeleten van, a 34-es kórteremben –a lifthez megyek és gyorsan a harmadikra megyek. Végigszáguldok a folyosón és a 34-es ajtó előtt állok meg. Éppen egy orvos lép ki az ajtón.
- Doktor úr, hogy van a nővérem? – rögtön letámadom az orvost.
- Nyugodjon meg, a nővére hamar helyre jön – nagy levegőt véve bólogatok.
- Tudja a nővérem nagyon beteg és…
- Ez már nem tarthat kilenc hónapnál tovább.
- Kilenc hónap? Akkor több ideje van? Nem igazán értem, hogy mi folyik itt.
- Hát már én sem. Maga miről beszél?
- A nővérem rákos. Hat hónapja van hátra – az orvos nagyra nyílt szemekkel mered rám.
- A nővére terhes!
- Micsoda? – elképedve bámulom az orvost. Hogy lehetnek ennyire figyelmetlenek. Mi a fene történik? Olyan egyszerűséggel jelentette ki, mintha mindennapos lenne az ilyen tévedés. Ez felháborító.
- Összecseréltük két beteg papírjait. Sajnálom.
- Maga ostoba fajankó. Az elmúlt egy hét, maga volt a kénköves pokol. Tudja magam mit tett velünk? Marhára boldog lehet, hogy nem varrok a nyakába egy pert. Mert úgyis elvenné csomó időmet, és ha meg is ítélik nekem, maga úgy sem fizetne, szóval csak annyit tehetek, hogy dühöngök, mint egy őrült és lenyelem a békát – egy levegővel hadarom végig az egészet.
- Raina…Raina… Gyere szívem, ne ordíts – Kate arrébb rángat és az ostoba orvost csak ez menti ki a karmaim közül. Megnyugszom és bemegyünk a kórterembe. Chris csukott szemmel fekszik az ágyon. Becsukom az ajtót, olyan halkan, ahogy csak tudom, de ennek ellenére, mégis kinyílik a szeme.
- Chris… - odasietek hozzá, és meg akarom ölelni.
- A kezed! – szól rám rémültem… Látom a szemében, hogy fél. Nem tudja, hogy mit tettem már megint. Ez a bűntudat, sosem fog elmúlni? Nem akarok többé ölni. Nem tudom, hogy teszem magam túl ezen, de a lényeg, hogy a nővérem él, és még sokáig velem lesz. A sok érzelem, ami felgyűlt bennem, erős zokogásban tör ki belőlem. Ez a sok minden, akkor terhet tett a lelkemre, amit könnyek nélkül, nem tudok elviselni. Felállok és kirohanok a szobából.
- Mi történt? – hallom, hogy Chris és Kate beszélgetnek. Még nem mentem el kezet mosni, csak az ajtó mellett támaszkodom és hallgatom a bentről kiszűrődő beszélgetést.
- Lelőtte Veronikát. Próbálta megmenteni, de…
- Tessék? – hallom, hogy megdöbben. Már megint ránk szabadítottam a bajt. Előhúzom a telefonom a zsebemből, és egy ismerős számot tárcsázom. Türelmesen várok, hogy valaki beleszóljon.
- Jones! – szól bele Logan a telefonba.
- Raina vagyok! Chris kórházban van, gyere ide, a részleteket, majd itt elmondom – leteszem a telefont és a mosdóba megyek. Megállok egy tükör előtt és a kezemre meredek. Csupa vér. Megnyitom a csapot és elkezdem lemosni a vért a kezemről. Mikor végzem, megtörlöm és visszamegyek a kórterembe. Kate Chris ágyán ül, én pedig leülök a kanapéra, és meg sem szólalok. A nővérem elaludt. Nem tudom, mit mondhatnék. Újra, minden elölről kezdődik. Fogalmam sincs, hogy mit tehetnék még. Lehet, az lenne a legjobb, ha soha többé nem tennék semmit. Érzem, hogy a szemem elnehezül, és a fejem lehajlik. Minden elsötétül, de ettől nem nyugszom meg.
Chris:
Raina
után akarok futni, de Kate visszanyom az ágyba. Elmeséli mi történt. Azt, hogy
a húgom megölte Veronikát. Furcsa mód megkönnyebbülést érezek. Ezt meg kell,
hogy köszönjem neki, de csak miután talpra állt. Ismerem és tudom, hogy most
maga alatt van. De akárhogy nézzük, mindannyiunkat mentett meg ezzel. A szemeim
megint elnehezednek, fogalmam sincs mit adtak az orvosok, de érzem, hogy
elborít az álom.
Mikor legközelebb magamhoz térek, Kate helyett Raina ül az ágyam szélén. A kanapén feltűnik Logan pulcsija, de ő nincs a szobába. Mindkét kezem ölelésre emelem és felé nyújtom. Csak pillanatok kellenek és a testvérem az ölelésemben van. Tudom, hogy nem kell neki más. Csak, az én ölelésem. Kicsi korunktól kezdve, képes voltam arra, hogy az ölelésemmel megnyugtassam. Mindig ő volt az erősebb, de amilyen gyorsan ki tudott borulni én az ölelésemmel olyan gyorsan tudtam mindig is megnyugtatni.
- Köszönöm – suttogtam a fülében miközben éreztem, hogy a sírása lassan alábbhagy – mindannyiunkat mentettél meg. Az egész családunkat. Megmentetted a lányaidat, a férjed, Clarissát, Amandát és nyugodttá tetted az utolsó heteimet, hónapjaimat.
- Nem fogsz meghalni – suttogja a fülembe. Nem most fogok erről vitatkozni, hogy mit mondott az orvos, hogy a leukémia gyógyíthatatlan. Az ajtó nyílik és Logan lép be. Honnan tudja, hogy itt vagy? Hát persze, biztosan a testvéreim voltak. Most el kell mondanom neki, hogy meg fogok halni, és hogy egyedül marad a lányunkkal. Visszanyelek néhány könnycseppet.
- A folyosóra – Raina szigorú rendőr hangja cseng fel, és a férjem nem is ellenkezik. Egyedül maradok a szobában. Haza akarok már menni. fogalmam sincs, miért tartanak még mindig bent. Most éppen jól érzem magam. Vajon a kislányom most mit csinál? Kate-ék vigyáznak rá míg Logan bejött? Vagy apa? Miért van az, hogy mire igazi család alakul ki körülöttem addigra nekem kell elhagynom őket? Az apánkkal végre egész jó a kapcsolatunk, Raina élete helyrejött és boldog lehetne, van egy nővérünk és vele is jól kijövünk. Igazi család vagyunk, és most ismét megbomlik. Apa ismét elveszít, pedig alig, hogy megtalált. Vagyis mi találtuk meg. Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy észre sem veszem, hogy visszajöttek a szobába.
- Chris! Christine! – Raina térít vissza a valóságba.
- Elgondolkoztam – sóhajtottam. Logan mellém ül és megfogja a kezem. Egyikük arca sem árul el semmit. Vagyis a férjem arca olyan meghatározhatatlan, de Raina arca nem mond semmit. Mindkét szemöldökömet felhúzom, mivel csak a testvéreim értenek ahhoz, hogy csak az egyik szemöldökük szökjön a magasba, de olyankor le sem tagadhatják egymást.
- Tudsz róla igaz? – suttogok megtörten. Biztos vagyok benne, hogy tudja már. Nem mond semmit csak megpuszilja a kézfejemet és Raina szólal meg.
- Szívem mikor behoztak… az orvosok megvizsgáltak és… nos, hát… tévedtek – nyögi ki.
- Szóval nincs fél évem igaz? Előbb fogok meghalni – becsukom a szemem hogy a könnyek ne folyanak ki, de így is kifolynak.
- Nem fogsz meghhalni – folytatja gyorsan és mielőtt visszakérdeznék, Logan fejezi be.
- Kisbabánk lesz – döbbenten nyitom ki a szemeimet. Nem hiszem, hogy jól hallottam.
- Mi? – meglepősök azon, hogy több hangom van mint gondoltam.
- Kisbabád lesz – Raina elmosolyodik, de jó látni, hogy mosolyog – a rosszul léteid azért voltak, meg kismama vagy.
- Oh Istenem – képtelen vagyok mást mondani. A könnyeim most már az örömtől folynak. Kezemet a hasamra teszem és próbálom felfogni, hogy van ott bent valaki. A férjem megemel és szorosan fonódnak körém a karjai.
- Sajnálom, a viselkedésemet – suttogja a nyakamba és érzem, hogy nedves lesz a bőröm.
- Semmi baj. Kisbabánk lesz. Clarissának kistestvére lesz – képtelen vagyok a könnyimtől hangosan beszélni, de a mosolyom úgy érzem, még soha nem volt ilyen széles.
- Apa leszek megint – felkapj a fejét és nevet. Hírtelen felpattan és felkapja a húgomat és megpörgeti a levegőben – hallod kis sógornőm! Apa leszek!
- Értem én, hogy a feleséged nem alkalmas az ilyen érzelemkitörésekre, de én sem bánnám, ha letennél – neveti el magát Raina. remélem az előbbi depressziója már el is múlt és nem pedig csak elrejti. Bár azt észrevenném rajta.
- Behoznád Clarissát? – nézek Loganre aki csak bólint és egy hosszú szenvedélyes csók után már ki is viharzik.
- Ebbe még én is belepirultam – mosolyog Raina és visszaül mellém.
- Ugye jól vagy? Nem tettél rosszat – ülök fel és megölelem.
- Erre is csak te vagy képes, most tudtad meg h anya leszel és értem aggódsz – könnyes lesz a szeme, de letörlöm.
- Nincs baj kicsikém. Boldogok leszünk és itt maradunk egymásnak. A jóban a rosszban – gyengéden mosolygok – Engedd el – idézem azt amit ős szokott mondani nekem.
- Engedem. Gratulálok tesó. Boldog vagy?
- Viccelsz? Azt hittem meghalok, erre közlitek, hogy terhes vagyok. Fantasztikus érzés. ÉS ő velem maradhat. Nem kell oda adnom senkinek.
Annyira elbeszélgetünk, hogy észre sem vesszem az idő múlását. Csak mikor az ajtó nyílik.
- Jézusom! Mennem kell az ikrekhez! – pattan fel Raina. Kapok két puszit és ki is szalad. Az én felelősségteljes anyuka húgom. Büszke vagyok rá. Logan lép be kézen fogva Clarissával.
- Ana! – a kislányom máris az ágyamnál van. Gyorsan emelem fel magam mellé – Baba?
- Igen hercegnőm, anya hasában van a baba. A kistesód – simogatja meg a fejét Logan és mellénk ül. Clarissa a buksiját a még lapos hasamra teszi. Annyira hihetetlen felfogni, hogy kisbabát várok. Raina-val megbeszéltük, hogy még nem mondjuk el, megígérte, hogy tartja a száját. És engedélyt kértem arra, hogy majd a két kislány keresztelőjén jelenthessük be. Igaz, hogy az az ő ünnepük lesz, az a nap róluk fog szólni, de akkor úgyis együtt lesz a család és csak egyszer kéne bejelenteni.
Mikor legközelebb magamhoz térek, Kate helyett Raina ül az ágyam szélén. A kanapén feltűnik Logan pulcsija, de ő nincs a szobába. Mindkét kezem ölelésre emelem és felé nyújtom. Csak pillanatok kellenek és a testvérem az ölelésemben van. Tudom, hogy nem kell neki más. Csak, az én ölelésem. Kicsi korunktól kezdve, képes voltam arra, hogy az ölelésemmel megnyugtassam. Mindig ő volt az erősebb, de amilyen gyorsan ki tudott borulni én az ölelésemmel olyan gyorsan tudtam mindig is megnyugtatni.
- Köszönöm – suttogtam a fülében miközben éreztem, hogy a sírása lassan alábbhagy – mindannyiunkat mentettél meg. Az egész családunkat. Megmentetted a lányaidat, a férjed, Clarissát, Amandát és nyugodttá tetted az utolsó heteimet, hónapjaimat.
- Nem fogsz meghalni – suttogja a fülembe. Nem most fogok erről vitatkozni, hogy mit mondott az orvos, hogy a leukémia gyógyíthatatlan. Az ajtó nyílik és Logan lép be. Honnan tudja, hogy itt vagy? Hát persze, biztosan a testvéreim voltak. Most el kell mondanom neki, hogy meg fogok halni, és hogy egyedül marad a lányunkkal. Visszanyelek néhány könnycseppet.
- A folyosóra – Raina szigorú rendőr hangja cseng fel, és a férjem nem is ellenkezik. Egyedül maradok a szobában. Haza akarok már menni. fogalmam sincs, miért tartanak még mindig bent. Most éppen jól érzem magam. Vajon a kislányom most mit csinál? Kate-ék vigyáznak rá míg Logan bejött? Vagy apa? Miért van az, hogy mire igazi család alakul ki körülöttem addigra nekem kell elhagynom őket? Az apánkkal végre egész jó a kapcsolatunk, Raina élete helyrejött és boldog lehetne, van egy nővérünk és vele is jól kijövünk. Igazi család vagyunk, és most ismét megbomlik. Apa ismét elveszít, pedig alig, hogy megtalált. Vagyis mi találtuk meg. Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy észre sem veszem, hogy visszajöttek a szobába.
- Chris! Christine! – Raina térít vissza a valóságba.
- Elgondolkoztam – sóhajtottam. Logan mellém ül és megfogja a kezem. Egyikük arca sem árul el semmit. Vagyis a férjem arca olyan meghatározhatatlan, de Raina arca nem mond semmit. Mindkét szemöldökömet felhúzom, mivel csak a testvéreim értenek ahhoz, hogy csak az egyik szemöldökük szökjön a magasba, de olyankor le sem tagadhatják egymást.
- Tudsz róla igaz? – suttogok megtörten. Biztos vagyok benne, hogy tudja már. Nem mond semmit csak megpuszilja a kézfejemet és Raina szólal meg.
- Szívem mikor behoztak… az orvosok megvizsgáltak és… nos, hát… tévedtek – nyögi ki.
- Szóval nincs fél évem igaz? Előbb fogok meghalni – becsukom a szemem hogy a könnyek ne folyanak ki, de így is kifolynak.
- Nem fogsz meghhalni – folytatja gyorsan és mielőtt visszakérdeznék, Logan fejezi be.
- Kisbabánk lesz – döbbenten nyitom ki a szemeimet. Nem hiszem, hogy jól hallottam.
- Mi? – meglepősök azon, hogy több hangom van mint gondoltam.
- Kisbabád lesz – Raina elmosolyodik, de jó látni, hogy mosolyog – a rosszul léteid azért voltak, meg kismama vagy.
- Oh Istenem – képtelen vagyok mást mondani. A könnyeim most már az örömtől folynak. Kezemet a hasamra teszem és próbálom felfogni, hogy van ott bent valaki. A férjem megemel és szorosan fonódnak körém a karjai.
- Sajnálom, a viselkedésemet – suttogja a nyakamba és érzem, hogy nedves lesz a bőröm.
- Semmi baj. Kisbabánk lesz. Clarissának kistestvére lesz – képtelen vagyok a könnyimtől hangosan beszélni, de a mosolyom úgy érzem, még soha nem volt ilyen széles.
- Apa leszek megint – felkapj a fejét és nevet. Hírtelen felpattan és felkapja a húgomat és megpörgeti a levegőben – hallod kis sógornőm! Apa leszek!
- Értem én, hogy a feleséged nem alkalmas az ilyen érzelemkitörésekre, de én sem bánnám, ha letennél – neveti el magát Raina. remélem az előbbi depressziója már el is múlt és nem pedig csak elrejti. Bár azt észrevenném rajta.
- Behoznád Clarissát? – nézek Loganre aki csak bólint és egy hosszú szenvedélyes csók után már ki is viharzik.
- Ebbe még én is belepirultam – mosolyog Raina és visszaül mellém.
- Ugye jól vagy? Nem tettél rosszat – ülök fel és megölelem.
- Erre is csak te vagy képes, most tudtad meg h anya leszel és értem aggódsz – könnyes lesz a szeme, de letörlöm.
- Nincs baj kicsikém. Boldogok leszünk és itt maradunk egymásnak. A jóban a rosszban – gyengéden mosolygok – Engedd el – idézem azt amit ős szokott mondani nekem.
- Engedem. Gratulálok tesó. Boldog vagy?
- Viccelsz? Azt hittem meghalok, erre közlitek, hogy terhes vagyok. Fantasztikus érzés. ÉS ő velem maradhat. Nem kell oda adnom senkinek.
Annyira elbeszélgetünk, hogy észre sem vesszem az idő múlását. Csak mikor az ajtó nyílik.
- Jézusom! Mennem kell az ikrekhez! – pattan fel Raina. Kapok két puszit és ki is szalad. Az én felelősségteljes anyuka húgom. Büszke vagyok rá. Logan lép be kézen fogva Clarissával.
- Ana! – a kislányom máris az ágyamnál van. Gyorsan emelem fel magam mellé – Baba?
- Igen hercegnőm, anya hasában van a baba. A kistesód – simogatja meg a fejét Logan és mellénk ül. Clarissa a buksiját a még lapos hasamra teszi. Annyira hihetetlen felfogni, hogy kisbabát várok. Raina-val megbeszéltük, hogy még nem mondjuk el, megígérte, hogy tartja a száját. És engedélyt kértem arra, hogy majd a két kislány keresztelőjén jelenthessük be. Igaz, hogy az az ő ünnepük lesz, az a nap róluk fog szólni, de akkor úgyis együtt lesz a család és csak egyszer kéne bejelenteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése