Raina:
Halk nyöszörgésre ébredek. Elképzelésem sincs, hogy mi lehet az. Kinyitom a szemem és a csodálattól egy könnycsepp csúszik a szemembe. Luke mindkét lányommal a kanapén ül és dajkálja őket. Hihetetlenül megható a látvány. Annyira csodálatosak.
- Hé! Nem akartunk felébreszteni – Feláll a kanapéról és az ágy szélére ül. Átveszem az egyik lányomat, név szerint Christine-t. Annyira gyönyörűek. Csodálatosak.
- Boldog vagy? – véletlen csúszik ki a számon a kérdés. Luke meglepődik.
- Hogy kérdezhetsz ilyet? A világon én vagyok a legboldogabb és egyben a legszerencsésebb ember is – közelebb hajol és megcsókol.
- Én is nagyon boldog vagyok – lassan dajkálom a kislányomat. Az ajtó nyílik és Kate lép be. Mielőtt becsukná az ajtót, még megpillantom az őröket, akik odakint vannak.
- Ez nem történhet meg… Szóval nem álmodtam? Istenem – nagyon megijedek. A veszély eddig nem volt valós, de most nagyon is az lett. Kopognak az ajtón és mindannyian odakapjuk a tekintetünket.
- Jó napot – köszön az orvos.
- Jó napot – köszönök és én is, de a többiek csak bólintanak.
- Hogy érzi magát?
- Jól. Már nagyon jól – az orvos elmosolyodik és megnézi a kórlapomat.
- Rendben, akkor megcsinálom a zárójelentést és még ma hazaengedem, a kislányokkal együtt. Ahhoz viszont, most el kell vinnem, őket – bólintok és Átadom a kisbabámat, majd Luke is odaadja Johanna-t. Az orvos elviszi őket. A nap további része csendben zajlott. Délután megkaptam a jelentést és egy gyors pakolás után, már haza is megyünk. Vagyis Kate-ékhez. Nem akarok sokáig a terhükre lenni. Nekik is ott van Amanda, nem hiszem, hogy elférnénk ennyien. Gyorsan megérkezünk a Castle lakásba. A telefonom csörögni kezd. Chris neve áll a kijelzőn.
- Szia – köszönök bele a telefonba.
- Szia Raina, beszélnünk kell.
- Hú de vészjósló a hangod. Mi a baj? – a telefonon eluralkodik a csend. Tudom, hogy baj van.
- Chris megijesztesz, mond már, hogy mi a baj.
- Kate-ék bizonyítékot találtak rá, hogy Veronika tényleg ott járt nálad – az arcom elsápad. Ez nem lehet igaz, akkor nem álom volt. Ez képtelenség. Miért nem lehet nyugodt életünk végre? Miért kell még mindig szenvednem? Nem fogom hagyni, hogy az a nő a lányaim közelébe menjen.
- Most mi lesz? – kérdezem kétségbeesetten.
- Rick-éknél vagytok? Oda megyek.
- Rendben. Vigyázz magadra. Szeretlek. Szia.
- Én is szeretlek. Szia – megszakadt a vonal és én teljesen tanácstalanul maradtam. Most mi legyen? Mit tegyek, hogy az a nőszemély még véletlenül se kerüljön a lányaim közelébe? Nem nevelhetem fel őket burokban.
- Hé! Minden rendben? – Luke lép be a szobába, ami négyünknek, már igencsak kicsi. Keresnünk kéne egy új lakást.
- Veronika. Tényleg ott volt – látom a rémületet a szemében. A könnyeim folyni kezdenek és az arcomat a vállába fúrom. Szorosan ölel magához.
- És most mit csinálunk? Tennünk kell valamit.
- Chris mindjárt itt lesz – szorosabban ölelem, majd a lányaimra nézek, akik az ágyon fekszenek. Egy másodpercre sem akarom levenni róluk a szemem. Pár perc múlva csengetnek. Mire leérek a lépcsőn, Rick már be is engedte Christ. A nővérem szó nélkül Rick dolgozójába rángat és becsukja az ajtót. Nem engedi, hogy más is bejöjjön.
- Ülj le! – nagyon parancsoló a hangja.
- Segítened kell. Nem veszíthetem el őket.
- Nyugodj meg. Nem hagyom, hogy bárki bántsa az unokahúgaimat – megölelem Christ és úgy érzem, most szerepet cseréltünk. Eddig én voltam a kemény és erős, de most annyira tehetetlennek és gyengének érzem magam. Annyira jó, hogy ő itt van nekem.
- Mit tegyünk? Csak mond, hogy mit kell tennem és én szó nélkül megteszem.
- Nyugodj meg, van egy tervem – Chris az asztalnak támaszkodik és megosztja velem, a nagy tervet. Figyelmesen hallgatok, hogy tökéletesen megértsem a részleteket.
- Ha ezt eltitkoljuk és bajunk lesz, abból szörnyű nagy botrány lesz. Ha ezt egyedül csináljuk, akkor a legrosszabbra is fel kell készülnünk – komolyan bólint. Megértette a következmények súlyosságát.
- Tudom, de bármit vállalnék Johannaért és Christineért, ahogy ezt te is megtennéd Clarissáért.
- Ez természetes. Csak mi ketten vagyunk. Csak egymásra számíthatunk – kopogás kényszerít minket témaváltásra.
- Nyugodj meg szívem, minden rendben lesz – mondja Chris, miközben Kate benyit a dolgozószobába.
- Minden rendben? – kérdezi úgy, ahogy még sosem hallottam. A hangja teljes együttérzés és törődés. Lehet, hogy be kéne vonnunk őt is, hiszen ő a nővérünk. Jót tenne a családi köteléknek. Sőt, az is pozitív érv, hogy Veronika őt nem ismeri.
- Igen, persze! – kimegyünk a dolgozóból és Chris elbúcsúzik. Sajnálom, hogy ilyen hamar mennie kell, Jó lenne egy kicsit többet időt együtt tölteni. Tudom, hogy valami nincs rendben nála. A házasságával, de legfőképpen a lelkével. Elbúcsúzok tőle, és felmegyek az emeletre.
Halk nyöszörgésre ébredek. Elképzelésem sincs, hogy mi lehet az. Kinyitom a szemem és a csodálattól egy könnycsepp csúszik a szemembe. Luke mindkét lányommal a kanapén ül és dajkálja őket. Hihetetlenül megható a látvány. Annyira csodálatosak.
- Hé! Nem akartunk felébreszteni – Feláll a kanapéról és az ágy szélére ül. Átveszem az egyik lányomat, név szerint Christine-t. Annyira gyönyörűek. Csodálatosak.
- Boldog vagy? – véletlen csúszik ki a számon a kérdés. Luke meglepődik.
- Hogy kérdezhetsz ilyet? A világon én vagyok a legboldogabb és egyben a legszerencsésebb ember is – közelebb hajol és megcsókol.
- Én is nagyon boldog vagyok – lassan dajkálom a kislányomat. Az ajtó nyílik és Kate lép be. Mielőtt becsukná az ajtót, még megpillantom az őröket, akik odakint vannak.
- Ez nem történhet meg… Szóval nem álmodtam? Istenem – nagyon megijedek. A veszély eddig nem volt valós, de most nagyon is az lett. Kopognak az ajtón és mindannyian odakapjuk a tekintetünket.
- Jó napot – köszön az orvos.
- Jó napot – köszönök és én is, de a többiek csak bólintanak.
- Hogy érzi magát?
- Jól. Már nagyon jól – az orvos elmosolyodik és megnézi a kórlapomat.
- Rendben, akkor megcsinálom a zárójelentést és még ma hazaengedem, a kislányokkal együtt. Ahhoz viszont, most el kell vinnem, őket – bólintok és Átadom a kisbabámat, majd Luke is odaadja Johanna-t. Az orvos elviszi őket. A nap további része csendben zajlott. Délután megkaptam a jelentést és egy gyors pakolás után, már haza is megyünk. Vagyis Kate-ékhez. Nem akarok sokáig a terhükre lenni. Nekik is ott van Amanda, nem hiszem, hogy elférnénk ennyien. Gyorsan megérkezünk a Castle lakásba. A telefonom csörögni kezd. Chris neve áll a kijelzőn.
- Szia – köszönök bele a telefonba.
- Szia Raina, beszélnünk kell.
- Hú de vészjósló a hangod. Mi a baj? – a telefonon eluralkodik a csend. Tudom, hogy baj van.
- Chris megijesztesz, mond már, hogy mi a baj.
- Kate-ék bizonyítékot találtak rá, hogy Veronika tényleg ott járt nálad – az arcom elsápad. Ez nem lehet igaz, akkor nem álom volt. Ez képtelenség. Miért nem lehet nyugodt életünk végre? Miért kell még mindig szenvednem? Nem fogom hagyni, hogy az a nő a lányaim közelébe menjen.
- Most mi lesz? – kérdezem kétségbeesetten.
- Rick-éknél vagytok? Oda megyek.
- Rendben. Vigyázz magadra. Szeretlek. Szia.
- Én is szeretlek. Szia – megszakadt a vonal és én teljesen tanácstalanul maradtam. Most mi legyen? Mit tegyek, hogy az a nőszemély még véletlenül se kerüljön a lányaim közelébe? Nem nevelhetem fel őket burokban.
- Hé! Minden rendben? – Luke lép be a szobába, ami négyünknek, már igencsak kicsi. Keresnünk kéne egy új lakást.
- Veronika. Tényleg ott volt – látom a rémületet a szemében. A könnyeim folyni kezdenek és az arcomat a vállába fúrom. Szorosan ölel magához.
- És most mit csinálunk? Tennünk kell valamit.
- Chris mindjárt itt lesz – szorosabban ölelem, majd a lányaimra nézek, akik az ágyon fekszenek. Egy másodpercre sem akarom levenni róluk a szemem. Pár perc múlva csengetnek. Mire leérek a lépcsőn, Rick már be is engedte Christ. A nővérem szó nélkül Rick dolgozójába rángat és becsukja az ajtót. Nem engedi, hogy más is bejöjjön.
- Ülj le! – nagyon parancsoló a hangja.
- Segítened kell. Nem veszíthetem el őket.
- Nyugodj meg. Nem hagyom, hogy bárki bántsa az unokahúgaimat – megölelem Christ és úgy érzem, most szerepet cseréltünk. Eddig én voltam a kemény és erős, de most annyira tehetetlennek és gyengének érzem magam. Annyira jó, hogy ő itt van nekem.
- Mit tegyünk? Csak mond, hogy mit kell tennem és én szó nélkül megteszem.
- Nyugodj meg, van egy tervem – Chris az asztalnak támaszkodik és megosztja velem, a nagy tervet. Figyelmesen hallgatok, hogy tökéletesen megértsem a részleteket.
- Ha ezt eltitkoljuk és bajunk lesz, abból szörnyű nagy botrány lesz. Ha ezt egyedül csináljuk, akkor a legrosszabbra is fel kell készülnünk – komolyan bólint. Megértette a következmények súlyosságát.
- Tudom, de bármit vállalnék Johannaért és Christineért, ahogy ezt te is megtennéd Clarissáért.
- Ez természetes. Csak mi ketten vagyunk. Csak egymásra számíthatunk – kopogás kényszerít minket témaváltásra.
- Nyugodj meg szívem, minden rendben lesz – mondja Chris, miközben Kate benyit a dolgozószobába.
- Minden rendben? – kérdezi úgy, ahogy még sosem hallottam. A hangja teljes együttérzés és törődés. Lehet, hogy be kéne vonnunk őt is, hiszen ő a nővérünk. Jót tenne a családi köteléknek. Sőt, az is pozitív érv, hogy Veronika őt nem ismeri.
- Igen, persze! – kimegyünk a dolgozóból és Chris elbúcsúzik. Sajnálom, hogy ilyen hamar mennie kell, Jó lenne egy kicsit többet időt együtt tölteni. Tudom, hogy valami nincs rendben nála. A házasságával, de legfőképpen a lelkével. Elbúcsúzok tőle, és felmegyek az emeletre.
Chris:
Az autóban hazafelé a tervünkön jár az eszem. Ha
nem vagyunk elég aprólékosak, mind a ketten rámehetünk. Annyira elmerülök a
gondolataimban, hogy észre sem veszem, hogy hazaértem. Jó lenne ha Raina és
Luke a közelben találnának lakást. Amint megállítom a kocsit eszembe jut
valami. Elfelejtettem szólni a húgomnak. Illetve megkérni. A mobilomat
előkotrom a zsebemből és az egyes gyorshívóra nyomok. - Tessék Raymonds – szól bele a húgom.
- Szia Chris vagyok – kezdem, de egy pillanatra elszorul a torkom.
- Minden rendben? Még csak körülbelül most értél haza.
- Meg akartalak kérni valamire, de elfelejtettem – ismét szünetet tartok, de csak egy levegővételnyit. Raina azonban gyorsabb nálam. Már közbe is szól.
- Mondjad csak. Ugye nincs baj? – kérdezi. Nincs baj? Ez felettébb jó kérdés. Elég nagy bajban vagyunk már így is.
- Én… Az utóbbi időben sokszor voltam rosszul. Szükségem van valakire, aki elkísér egy orvoshoz. Logan-nel nem vagyunk abban a kapcsolatban, hogy szóljak neki – elhallgatok és várom, a reakciót.
- Csináltál tesztet?
- Negatív lett – csüggedten hajtom le a fejem. Hallom, hogy Raina sóhajt egyet. De ez nem a muszáj sóhaja.
- Persze, hogy elmegyek veled. Mikorra menjek?
- Majd inkább én megyek oda hozzátok. 8-ra ott leszek.
- Rendben. Szeretlek.
- Én is szeretlek. Szia.
- Szia – azzal letettem a telefont. Nem kérdezett rá miért nem szólok Logan-nek. Nagy levegőt veszek és bemegyek a házunkban. Clarissa vidáman játszik. Logan pedig a dolgozószobájában van és jelentést ír. Legalábbis gondolom, hogy azt ír.
- Megjöttem! – kiálltom el magam, de csak a lányom jön oda mint a szélvész, jelezvén, hogy hiányoztam neki. A konyhába megyek és vacsorát csinálok hármunknak. A vacsora csendben telik és az este sem más, mint az előző. Ismét Clarissánál aludtam. Mire reggel felébredtünk a férjem már elment. Csak egy üzenet várt a hűtőn, hogy dolgozni ment. Gyorsan reggelit adtam a lányomnak és már úton is voltunk.
- Figyelj mini manó, itt maradsz Luke bácsival és a babákkal amíg a mami és Raina néni elmennek valahova. Legyél jó kislány oké? – guggolok Clarissa elé és ő csak bólogat és máris a szobába szalad Amandához és az ikrekhez.
- MI a baj? – kérdezi Raina a kocsiban: Már úton vagyunk a kórházhoz.
- Azért megyünk, hogy kiderüljön – igyekszek hárítani, de nem hiszem, hogy összejön. Felhúzott szemöldökkel csendben figyel. Sóhajtok és megadom magam – Logan-nel külön alszunk. Már két napja. Azt hiszem a házasságom felőrlődött.
Nem beszélünk többet. Az orvos előbb vérvételre küld, aztán pedig idegesen ülök a folyosón. A húgom kezét szorongatom. Remélem azért épségben maradnak a csontjai. Az orvos kiszól és ezúttal egyedül megyek be.
- Doktor úr mi a bajom? – kérdezem idegesen.
- Sajnálom. Jones, de rossz hírt kell közölnöm. Maga leukémiás – a hír lesokkol. Teljesen.
- Mennyi időm van hátra? – szinte suttogok.
- Körülbelül fél év. Sajnálom – nem válaszolok csak felállok és kimegyek. Még a leleteimet sem veszem el az asztalról. Raina idegesen ugrik fel.
- Mi az? – nem válaszolok egyszerűen csak elindulok kifelé – Christine!
- Jól vagyok – a hangom szigorúan csengett. Elkapta a kezemet és megállított – mondtam, hogy jól vagyok, engedj már el!
- Persze én meg a mesemaci vagyok! Azért jöttem el hogy veled legyek!
- Haldoklom – hajtom le a fejem és néhány könnycsepp buggyan ki.
- Mi csoda? – döbben le Raina.
- Leukémiás vagyok. Fél évem van – ennyi. Eddig bírtam. Zokogva omlok a karjaiba – ne mond el nekik kérlek.
Nem mond semmit, egyszerűen csak velem van. Nincs is szükségem okoskodó beszédekre és ezt ő is tudja. Csak a húgomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése