Közös fic Rainával!

Rainaval közös fic-et írunk... Itt egy kis ízelítő... Mind kettőnk oldalán olvashatjátok

Az ügy ami összeköt

A 12-es kapitányság előtt leparkol egy taxi. Egy fiatal lány száll ki az autóból. 22 éves, és a neve Olivia. A lány az ajtókilincsért nyúl, de a keze nagyon remeg. Pénzre van szüksége, és az utolsó mentsvárhoz fordul. Ez az utolsó lehetősége, bár nem nagyon hiszi, hogy akit keres, az segít majd neki. A lány bebotorkált az ajtón, és a portáshoz fordult.
- Jó napot. – köszön a lány. A portás látja, hogy a lány rosszul van. Oda sétál hozzá, és megkérdezi, hogy mit tehet érte, de a lány visszautasítja a kedvességet, és csak arra kíváncsi, hogy hányadik emeleten találja a gyilkossági osztályt. A portás a második emeletre irányította a fiatal lányt. Olivia beszállt a liftbe, és megnyomta a 2-es gombot. Kinyílt a lift ajtaja, és a lány lába megbicsaklott, és megszédült, amint kilépett a liftből. Szerencsére egy járőr még éppen időben kapta el a lányt, és így nem esett a földre.
- Jól van kisasszony? – kérdezte a járőr egy ijedt tekintet kíséretében.
- Igen jól. Szólna, kérem Richard Castle-nek? – kérte Olivia, és megpróbált megállni a saját lábán. A járőr csak bólintott, és már el is szaladt.

Már megint érzem, hogy néz, és nagyon zavar, így nem tudok a papírokra koncentrálni, pedig ez az ügy fontos.
- Most mit nézel? Mi lenne, ha nem néznél? Így nem tudok dolgozni – nézek rá nagy szemekkel.
- Imádlak nézni titeket – jegyzi meg és nekem nagyra nyílnak a szemeim.
- Castle – szólok rá kicsit hangosabban, aztán mikor észreveszem, hogy mindenki minket néz, halkítok magamon. – Ezt már megbeszéltük.
- Tudom, de olyan jó a tudat, hogy…
Elharapja a mondat végét, mert csúnyán nézek rá. Ez még mindig beválik. Remélem évekkel később is be fog válni. Jézusom. Még fel sem tűnt, hogy hosszú időre tervezek vele. Egy járőr jön oda hozzánk.

- Mr.Castle! – szólalt meg a járőr. – Önt keresi egy fiatal hölgy, aki nincs valami jó állapotban. Rick körültekint, hogy vajon meglátja-e a váratlan látogatót.
- Hogy az a… - hagyta el a hirtelen mondat a férfi száját.,

 Egy pillanat alatt körülnéz és már fel is pattan. Egy fiatal lány, szakadt ruhában és csak rá kell, hogy nézzek, látom, valami nem stimmel vele és az egész helyzettel. Annyira ismerős az a lány, de honnan? Biztos, hogy nem találkoztunk még, de akkor most mi van.

Rick dühösen végigszáguldott a folyosón, és megállt a lány előtt.
- Mit keresel itt? – jön a hirtelen kérdés.
- Pénzre van szükségem. Beteg vagyok, és gyógyszerre kell. – a lány bizonygatja a dolgot, de nem betegnek, hanem drogosnak néz ki, aki éppen az elvonási tünetektől szenved. Olivia tudta, hogy Rick nem fog hinni neki. Úgy gondolta, hogy a férfi helyében ő sem hinne saját magának.
- Áh igen? És mi a gyógyszered neve? Heroin, vagy talán Kokain? Nem adok neked pénzt. Nem értem miért jöttél ide. – a szavai, szinte éket vernek a lány szívébe. Olivia arcán végigfut egy gyönge könnycsepp.
- Szükségem van a pénzre. Már nem drogozom, kérlek, ez egyre rosszabb lesz. –A lány látja, hogy a könyörgés nem igazán hat. Mikor észreveszi, hogy a tekintete még mindig nemet mond, akkor elszakad a cérna.
- Utállak, érted? Gyűlöllek. – ordít, ahogy a torkán kifér. – Remélem, meghalok, és a te lelkeden szárad majd, minden. – a lány gyorsan hátat fordít, és a lépcső felé rohan.
. Leszaladt a lépcsőn, és kirohan az épületből. Megpróbál leinteni egy taxit, de egy ilyen kinézetű lányt ki venne fel? A ruhái szakadtak, az arca koszos, és mezítláb van. Az összkép egy szakadt csöves kinézetét mutatja. Oliviának, mindenre van megfelelő magyarázata, csak nincs kinek elmondania. Gyalog indul haza. Útközben, még megpróbál leinteni egy- két taxit, de hiába. Már csak egy saroknyira van a lakásától. Gyorsabbra veszi a lépteit, hiszen nem szeretne az út közepén elájulni. A kezei egyre jobban remegnek, és a légvétel is egyre nehezebbnek bizonyul. A lány eléri a lakását, és a lépcsőn megy felfelé. Szerencse, hogy a második emeleten lakik, és nem a tizediken. Remegő kezeivel, nagy nehezen előkaparja a kulcsokat, és bemegy a lakásba…

Látom rajta, hogy bűntudata van, amiért kiabált vele.
- Tudod, hol lakik? – kérdezem, de ő csak bólint, megfogom a kezét és felhúzom, hogy induljunk. A lakáshoz érve, be kellett törnünk az ajtót, mert zárva volt. A lány ott feküdt az ágyon félig eszméletlenül.

Az idegenek bejönnek. A nevét kiabálják, de a lány éppen, hogy eszméleténél van. Megpillantja az érkezők arcát.
- Rick. – a hang hihetetlen erőtlen volt. Olivia nem is biztos benne, hogy meghallották.
- Olivia. – a férfi a lány nevét kiálltja, és leguggol mellé. A fejét kezdi simogatni.

Gyorsan hívom a mentőket és bejelentem a diszpécsernek, hogy rendőr vagyok, hátha jobban sietnek.

Fogom Rick kezét és ő nagyon szorítja, de azért bírom. Figyeljük, ahogy az orvos megnézi a lányt, akit ő Oliviának hívott, mondott pát orvosi szót és már el is ment vele a mentő. Látom, hogy valami nagy áll a háttérben, a kezem véletlenül a hasamra csúszik, és elgondolkodok azon, mi az amit Rick nem mond el.

Kegyetlen élet - 11. rész

-        Ana – hallom, hogy Beni a fülembe suttog.

-        Hm? Mi a baj hercegem? Hol hagytad a húgod? – kérdezem, miközben próbálom a szemem kinyitni és az órára nézek, Még csak hatóra múlt 10 perccel.

-        Ajszit. Idejöhetet?

-        Persze hogy idejöhetsz – már be is bújik mellém és átöleli a nyakam.

Imádom, mikor ezt csinálja. Biztos vagyok benne, nemsokára Joanni is megjelenik. És tessék.

-        Sia anucsi – bújik ő is mellém.

-        Ma már mentek az oviba rendben? – kérdezem tőlük és felkészülök arra, hogy ellenkezzenek.

-        Més dódozni?

-        Igen Beni, megyek dolgozni.

-        Atto medünk obiba – egyezett bele Joanni, a testvére pedig hevesen bólogatott.

Átmegyek velük a szobájukba és felöltöztetem őket. A ház még csendes. Valószínűleg én is aludnék még, ha drága kisfiam nem keltett volna fel. A konyhába sétálunk. Megkenek mogyoróvajjal néhány gofrit, eléjük teszem, addig pedig még esznek, felszaladok öltözni.

-        Jó reggelt – lépett ki Martha az ajtaján, már felöltözve.

-        Reggelt Martha. A kicsik már reggeliznek. Viszem őket az oviba aztán megyek dolgozni.

-        Azt hittem szabadságon vagy – néz, rám érdeklődve miközben lefelé jövünk a lépcsőn.

-        Tudom. De tudok dolgozni. És dolgozni is fogok.

Beszélgettünk volna tovább, de mikor leértünk a konyha szinte csatatér volt. Mindenhol mogyoróvajas gofri hevert szana-széjjel. Beni épp egy kisebb darabot lendített és Joanni még idejében lebukott, nehogy eltalálja.

-        MI folyik itt? – kérdezem szigorú hanggal.

Látom, ahogy Martha alig bírja visszafogni a nevetését.

-        Beni med dobott – mutatott Joanni a vele szemben álló Benire.

-        Ő tezte – mutatott a fiam vissza.

-        Gyerünk a fürdőbe és mosakodjatok meg.

Elszaladnak a fürdőbe én pedig nagyot fújok, aztán elmosolyodok. Még sosem kajacsatáztak, de hát valamikor el kell kezdeni. Legalább ha az ember leszidja őket, szót fogadnak.

-        Köszönjetek a nagyinak – szólok nekik, miközben felveszem a táskámat az előszobaszekrényről. Rajtuk már cipő van, de mikor Joanni körülnéz, látom, hogy keres valamit, vagy valakit.

-        Ho an Jetszi?

-        Nem érzi jól magát és még alszik. Délután találkoztok.

-        Sia nadi – integet Beni.

-        Sia mamitám – öleli meg Joanni Marthat.

Mindig is Joanni volt a bújósabb. Persze hozzám Beni is bújik, hisz az anyja vagyok, de másokkal tartja a távolságot. Pláne akkor bújik, ha akar valamit. Én is elköszönök Marthatól és lemegyünk az autóhoz. Csendben vannak. Tudják, hogy rosszat tettek. Kapcsolok rádiót, hogy megtudjam, hol is van reggeli dugó a városban és merre tudok a legegyszerűbben eljutni az óvodáig és a munkahelyemig. Aztán a közlekedési hírek alapján a megszokott utat választom.

-        Legyetek jók rendben! – mondom nekik, miközben a váltócipőt adom rájuk.

-        Méjdesz vad? – kérdezi Beni.

-        Nem, de az étellel nem játszunk, hanem megesszük.

-        Jó. Sejetlet anucsi – ölel meg a kislányom.

-        Én isz – kontráz rá a fiam.

-        Sziasztok – nézem, ahogyan beszaladnak a csoportba és már játszanak is.

Intek az óvónőnek, mosolyogva visszaint és már kifelé is indulok. Olyan jó lenne, ha mindig ilyen kicsik maradnának, de egyszer megnőnek és kirepülnek. Sóhajtok egyet és a kapitányság felé veszem az irányt. Közben azon gondolkodok, hogyan vegyem rá vasladyt hogy helyezzen vissza a munkába. Lassan kiszállok a kocsiból és inkább lépcsőn megyek fel, addig is gondolkodok.

-        Szia, Beckett, azt hittük szabadságon vagy – köszön Ryan.

-        De nem akarok szabadságon lenni. Képes vagyok dolgozni és Gatest is meggyőzöm róla – látom Javier és Ryan szemén, elég meggyőző vagyok. Javier elmosolyodik. Tudom, ezzel nyugtázza, hogy jól vagyok.

Kopogok a kapitány ajtaján, megvárom, míg hallom a tesséket és belépek.

-        Jó napot Beckett nyomozó! Mi járatban? – szinte fel sem néz a papírokból, amin dolgozik

-        Asszonyom dolgozni akarok. Nem szeretnék szabadságra menni. Képes vagyok dolgozni az ügyön.

Kételkedve néz rám, kezdem elhinni, hogy elvesztettem et a csatát.

-        Végig tudja csinálni elfogultság nélkül?

-        Igen! Nem küldhet el minden egyes olyan ügynél, ahol gyerek az áldozat, pusztán azért mert én is anya vagyok – érvelek neki, de semmit sem tudok kiolvasni a tekintetéből. Montgomerynek legalább tudtam olvasni az arcáról.

-        Rendben van. De amint olyasvalamit tesz, ami veszélyezteti a nyomozást, mehet szabadságra. Értette? – kérdezi szigorúan, de a kezében már a fegyverem és a jelvényem szorongatja.

-        Igen asszonyom – elveszem a cuccaimat és kimegyek az asztalomhoz.

Széles mosoly terül el az arcomon. A fiúk közelebb jönnek és nekiállunk átnézni amink, van.

-        Kirk Fuller? – teszem fel a kérdést.

-        Figyelik, de most jobban vigyáz minden lépésére – tájékoztat Javier.

-        Előbb utóbb hibázik – jegyzi meg Ryan.

Videó felvételeket nézünk, amiket a környező kamerák vettek fel, de semmi. A ballisztikusok sem tudtak semmit kezdeni a fegyverrel. Nem hiszem el hogy zsákutca.

Már órák óta dolgozok azon, hogy átnézzem, a dolgozok hozzátartozóinak priuszait, mikor találok valamit.

-        Srácok! - ugrok fel a székemből diadalittasan – Azt hiszem találtam valamit.

-        MI az? – kérdezik kórusban és már mellém is gyűlnek.

-        Azt hiszem találtam valamit. Az egyik óvónő –mutatok a fehér táblára, mert ő az egyik halottunk - Amy Williams, összejött az óvoda gondnokával, aki kicsit részeg volt és az egyik délután, mikor Amy vigyázott Mr. Hill kislányára Lídiára, baleset történt és a kislány meghalt. Hill zaklatni kezdte Amyt ezért kirúgták az óvodából.

-        Hogy hívják Mr. Hillt? – néz rám Ryan, közben pedig már nyitja is meg az adatbázist.

-        David Hill.

Várom, hogy Ryan találjon valamit arról a pasiról. Talán ő az emberünk, persze, erről meg kell bizonyosodni, hogy le tudjuk csukatni. Javier asztalán csörög a telefon, felveszi, de látom az arcán, hogy valami nem stimmel. Leteszi a telefont, és dermedten áll. Kérdőn nézek rá az asztalom mögül.

-        Lövöldözés történt a Cornflower óvodában.

-        Óh, nem! – kiáltottam fel kétségbeesve és már fel is pattantam a székemből.

A liftet túl lassúnak találom, így a lépcső felé rohanok. Futás közben nekimegyek valaki vállának, de rá sem nézek, az illetőre csak futok tovább a lépcső felé. Hallom, hogy mögöttem valaki felkiált, hogy „Édes Istenem!˝ Nem törődök vele, szélsebesen száguldok le a lépcsőn. Beülök a kocsiba és a gumikat csikorgatva indulok.

Kegyetlen élet - 10. rész

Egész úton, a beszédemen jár az agyam. A megemlékezés a Sentral Parkban volt. MI hozzátartozók és a barátok az első sorba kaptunk helyet. Ricket sok híresség ismerte és ők most mind ott voltak és énekeltek. Volt, aki beszédet is mondott. Megható volt és nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok ki állni ennyi ember elé. Egy srác áll a mikrofon elé, ő az aki bekonferál mindenkit azt hiszem ő a szervező.

-        Kedves összegyűltek. Már négy éve, hogy kedvenc írónk nem lehet közöttünk. Eddig a hozzá egyik legközelebb embert, minden évben felkértük, hogy tartson, egy beszédet esetleg énekeljen. Sajnos eddig nem vállalta, most azonban mégis elvállata. Fogalmunk sincs milyen érzés lehet neki, de csak azt tudjuk mondani neki, fel a fejjel. A színpadra szólítom Kate Beckett nyomozót.

Nagy levegőt veszek és felállok. Sétálok a színpad felé és egyre jobban összeszorul a gyomrom. Most veszem csak észre, hogy apa is itt ül az első sorban. Nem vettem észre mikor megjött. Lassan felsétálok a lépcsőkön, a mikrofonhoz lépek. Még egy nagy levegő, a gyűrűmet kezdem tekergetni - rossz szokásommá vált – és belekezdek a mondandómba.

-        Köszön a meghívást, és azt is, hogy így emlékeztek meg arról az emberről, akit a világon a legjobban szerettem. Most sokan érzelmes, hosszú beszédet várnak tőlem. De nem vagyok képes rá, sokszor nem azt teszi az ember, amit várnak tőle. Az életem nem egyszerű nélküle, de van mi életben tart. És most nem tudom tovább mondani szóban, nem vagyok rá képes. Dalban mondanám el.

Síri csend van, megszólal, a zene én pedig énekelni kezdek. Még jó hogy mikrofon is van, különben nem hallanának. A hangom remeg, csak tudjam végig énekelni.

I miss those blue eyes How you kiss me at night I miss the way we sleep Like there's no sunrise Like the taste of your smile I miss the way we breathe But I never told you What I should have said No, I never told you I just held it in And now, I miss everything about you Can't believe that I still want you And after all the things we've been through I miss everything about you Without you I see your blue eyes Everytime I close mine You make it hard to see Where I belong to When I'm not around you It's like I'm alone with me But I never told you What I should have said No, I never told you I just held it in And now, I miss everything about you Can't believe that I still want you And after all the things we've been through I miss everything about you Without you

Hiányoznak azok a kék szemek, és, Ahogy éjjel csókolóztunk Ahogyan együtt alszunk Mintha nem is lenne napsütés Hiányzik a mosolyod és ahogyan együtt lélegzünk De soha nem mondtam el, amit el kellett volna Nem, soha nem mondtam el Csak magamban tartottam És most, Mindened hiányzik nekem El se tudom hinni, hogy még mindig akarlak Annak ellenére, amin keresztül mentünk Mindened hiányzik Nélküled.. A kék szemeidet látom, amikor becsukom az enyémet Megnehezíted, hogy felismerjem Hogy hová is tartozom Amikor nem vagyok melletted teljesen egyedül vagyok De soha nem mondtam el, amit el kellett volna Nem, soha nem mondtam el Csak magamban tartottam És most, Mindened hiányzik nekem El se tudom hinni, hogy még mindig akarlak Annak ellenére, amin keresztül mentünk Mindened hiányzik Nélküled..

Az utolsó refrént már nem bírom, patakokban folynak a könnyeim és érzem, hogy a lábaim egyre gyengébbek. Észre sem veszik, hogy abbahagyom az éneklést, a rajongók együtt énekelik az utolsó versszakokat. Látom, ahogy Lanie megjegyzi Javiernek, hogy nem bírja tovább. Javi szinte futva indul a színpadhoz, hogy lehozzon onnan. Nem bírok moccanni, csak zokogok. Javier már mellettem is áll.

-        Gyere. Menjünk le – karol át erősen és érzem, hogy szinte ő tartja az egész testem súlyát. A lábaimat csak rakom egymás után. A lépcső alján apa vár és pedig a nyakába omlok, még mindig zokogva.

-        Semmi baj Katie – simogatja a hátam.

-        Apa nem bírom nélküle. Nem tudok egy egész életet leélni nélküle. Életem szerelme volt. Szükségem van rá – a sírástól alig tudok beszélni.

-        Tudom kicsim. De bírnod kell, gondolj a két szép gyerekedre. Ők belőletek vannak. A szerelmetek gyümölcsei.

-        Hazaviszünk titeket – jelent meg mellettem Lanie, Martha és Lexi. Az ő szemükben is könnyek csillognak.

-        Holnap hazavitetem a kocsitokat egy járőrrel – mondta Javier és elindulunk.

Apa átkarol, de a lábaim felmondták a szolgálatot. Javier felemel, és úgy visz el a kocsiig. Beültetnek és még a biztonsági övet is ők csatolják be helyettem, arra sem vagyok képes. Egyszerűen csak zokogok megállíthatatlanúl. Érzékelem, ahogy a kocsi halad velünk hazafelé. A könnyeim elapadnak, és csak nézek kifelé az ablakon, aztán lecsukom a szemem, de nem alszok. Elmerülök az emlékekben. A boldog emlékekben. Az első közös éjszakánk, az apró csipkelődések, amik mindig hatalmas csókcsatákban, vagy szeretkezésbe csaptak át.

-        Azt hiszem elaludt – jegyezte meg Javier mellettem.

-        Nem gondoltam volna, hogy ennyire kiborul – ez már Alexis hangja volt.

-        Remélem, azért nem süllyed le annyira, mint a temetés után – Lanie hangja aggódóan csengett.

-        Ébren vagyok. És talpra fogok állni. Egyszer – hangom inkább nyöszörgés volt, de legalább elérem, hogy ne beszéljenek rólam.

Az autó megáll, a többiek segíteni akarnak, de erőt veszek magamon és egyedül szállok ki. Egy pillanatra megrogynak a térdeim, de aztán sikerül lépnem előre.

-        Köszönök mindent! Jó éjt! – adok egy puszit Lanienek, Javier pedig megölel mindannyiunkat.

Mi befelé indulunk, ők pedig elhajtanak. Mikor felérünk, kifizetem a babysittert, aztán a gyerekszoba felé veszem az irányt. Benézek az ajtón, nyugodtan alszanak mind a ketten. Adok egy puszit a fejük búbjára és megigazítom a takarójukat. Miközben a szobám felé sétálok fojtott sírást hallok Alexis szobájából. Kopogok, aztán benyitok.  Az ágyon hasal, arcát a párnába temeti és sír. Annyira el voltam foglalva a gyászommal, hogy nem vettem észre, neki is épp ugyanolyan rossz, mint nekem. Melléülök, kezemet pedig a hátára simítom.

-        Semmi baj Lexi – suttogom neki és elfojtom a közben feltörő könnyeimet.

-        Annyira hiányzik Kate – borul a nyakamba – nekem legalább vannak emlékeim, de a kicsik még csak nem is ismerhették.

-        Apád mindig veled lesz, ezt ne feledd el. A testvéreidnek most ez a természetes, hogy apu fentről figyeli őket.

Simogatom, a hátát miközben ölel. A sírása lassan alábbhagy, és érzem, hogy egyre nehezebb. Elaludt. Finoman visszafektetem az ágyára, betakarom, lekapcsolom a lámpát és kimegyek a szobából. Beállok a zuhany alá, ma már harmadszor, de szükségem van a meleg zuhanyra. Nem bírok holnap itthon maradni. Meg kell győznöm Gatest, hogy dolgozni tudok az ügyön. Holnap bemegyek az irodába miután a kicsiket bevittem az oviba. Apa szavai csengene a fülembe: „gondolj a két szép gyerekedre. Ők belőletek vannak. A szerelmetek gyümölcsei.˝ Mennyire igaza van. A gyerekeim és Alexis mindennél fontosabb, miattuk kell élnem. Miattuk fogok tudni visszamenni, dolgozni. Úgy érzem új erőt kaptam. AZ ágyamra fekszek, és már alszok is.

http://www.youtube.com/watch?v=_YtzsUdSC_I

(amit Kate énekel)

Kegyetlen élet - 9. rész

-        Meszész apucsiról? – szakította meg a kislányom az ölelést.

-        Mit szeretnétek tudni? – kérdezem, tőlük mosolyogva, miközben visszafelé indulunk a kocsihoz.

-        Sejetett téded apucsi? ÉS mintet is sejetett? – kérdezte Beni, miközben a gyerekülés övét csatolom be.

Ledöbbentett a kérdésük. Még ilyet sosem kérdezett egyikük sem. Sóhajtok egyet. Most hogy mondjam el neki, hogy az apukája még azt sem tudta, hogy ők már léteznek, mikor meghalt? Segélykérően nézek az anyósomra.

-        Majd én vezetek – mondja és elveszi tőlem a kulcsot, miután becsatolta kisebbik lányunokáját.

Beülünk a kocsiba, Martha indít, és most én ülök hátul a gyerekeim mellett. Sóhajtok és megpróbálok elfogadható magyarázatot kitalálni nekik. Majd ha nagyok lesznek, elmagyarázom, hogy is volt.

-        Persze hogy szeretett, mindannyiinkat – reménykedek, hogy ennyi elég ahhoz, hogy ne kérdezzenek tovább.

-        Büste jenne jánk – kérdezi Joanni. Egy három évesnek honnan jut ilyen az eszébe?

-        Büszke lenne rátok – egyenként megsimogatom a kis buksikat.

-        Én íjó lesek, mint apucsi – kiált fel Joanni diadalittasan.

-        Én jendőj mint ana – kiabálja túl a húgát Ben.

Már csak az hiányzik, hogy valamelyik gyerekem rendőr legyen. Azt el is felejthetik. Addig remélem, kinövi még ezt az ötletét. Mielőtt mondhattam volna valamit, már meg is érkezünk a kapitányságra. Kiszállunk mindannyian, de most mindkét gyerek az én kezem fogja. Itt sem futkosnak, azt hiszem, felfogják, hogy ez a nap más, mint a többi. Csendben sétálunk oda ahhoz a bizonyos székhez, ami az asztalom mellett van. Némán bólintok a fiúknak, jelezve majd utána beszélünk.

-        Meggyújtjátok? – kérdezem a csöppjeimtől és segítek nekik meggyújtani a mécseseket, aztán Martha, Lexi és én is gyújtunk egyet.

A székre egy kép van állítva róla, körülötte rengeteg mécses, és valaki egy fekete szalaggal átkötött tollat hagyott ott a kép előtt. Biztos örülne neki. Joanni elmélyülten nézi az apja fényképét. Otthon is sokszor csinálja ezt. Várom, hogy mit mond, és meg is szólal.

-        Sejintem apucsi a jegszebb fiú.

Hát a legszebb a leggyengébb kifejezés. Ő egy fantasztikus ember volt. Az ikrek újra megismétlik a szalutálós helyzetet. Látom, ahogy mindenki mosolyog rajtuk. Két, három éves gyerek az apjuk képe előtt szalutál. Mosolyogni való helyzet, csak az nem, hogy az apjuk képe előtt kell bemutatniuk tudásukat. Leengedik kicsi kezüket és már futnak is a keresztapjukhoz.

-        Javier báci – kiabálták kórusban.

-        Dicsekedjétek el keresztapátoknak mit is csináltatok tegnap – nézek félig szigorúan, félig mosolyogva.

-        Mit is? – kérdezi tőlük Javi, miközben Benit az asztalra ülteti, Joannit pedig az ölébe.

-        ÉN votam Pontahontas – kezdte hangosan a lányom, de Beni folytatta kicsit halkabban.

-        ÉN med, med atajtam menetni, a sitláról. Anu medatadájozta.

Tessék, még én lettem a rossz. Látom, Javier arcán, hogy tudja, a csattanó még hiányzik.

-        És mi volt a szikla? – kérdezi gyanakvóan.

-        A nagyszekrény teteje. Úgyhogy egy hétig nincs a kedvenc desszertjükből egy falat sem – ahogy Javier meghallja előbb nevetésre húzódik a szája, de aztán nem neveti el magát.

Még egy kicsit beszélgetünk, aztán hazafelé vesszük az irányt. Most Lexivel főzünk, Martha pedig lepihent, a kicsik meg játszanak a szobájukban. A babafigyelő ott van velünk, és közben jókat mosolygunk, mert épp rendőröset játszanak. Mikor kész az ebéd szólok Marthanak, lehozom a kicsiket az emeletről és már neki is állunk. A gyerekeim szó nélkül esznek. Ilyen is ritkán fordul elő. El is csodálkozom rajta. Gyerünk aludni, jegyzem meg nekik és már indulnak is felfelé. Ha otthon alszanak és nem a napköziben, akkor mindig az én ágyamban alszanak, néha én is pihenek velük, ha otthon vagyok, néha csak nézem, ahogy alszanak. Gyorsan elpakolom a mosogatógépbe a koszos edényeket és közben áldom azt a jó embert, aki ki találta a mosogatógépet. Elküldöm Alexist és Marthat is pihenni. Este ők is jönnek, jobb, ha pihennek. Ez a nap nekik is ugyanolyan rossz, mint nekem. Csendben besétálok a szobámba. Az ikrek már egymás mellett alszanak. Azt hiszem kimerítette őket a délelőtt. Próbálom legalább nagyjából leszedni róluk a ruhát, de elég nehéz meló így, hogy fogják egymás kezét. Inkább hagyom őket, és lefekszem melléjük, először csak nézem őket. Rick imádná őket. Joanni elbűvölné, Benit pedig minden rosszaságra megtanítaná, de nem bánnám, ha ez lenne az ára, hogy velünk lehessen.

Nem tudom mikor aludhattam el, de Alexis ébresztget. Az órára nézek, már 5 óra. fél 7-re ott kell lennünk a helyszínen. Az egész délutánt átaludtam. De miért nem keltettek fel?

-        Lassan készülődni kell, már itt a babysitter is itt van.

-        Miért nem keltetetek fel? – kérdezem ijedten.

-        A kicsik itt ugráltak melletted. Úgy voltunk vele, ha nem veszed észre, akkor fáradt vagy. Plusz, láttalak reggel, biztos vagyok benne hogy borzalmas éjszakád volt.

-        Köszi.

Már kint is volt a szobából. Felültem az ágyon és vagy 10 percig csak néztem magam elé. Borzalmas nehezen tértem magamhoz, és nem volt kedvem elmenni a megemlékezésre. De a rajongók, akik megszervezték számítana rám. Gyorsan megfürdök. Felveszek egy fekete kosztümöt egy fekete blúzzal. Elköszönök a srácaimtól, meghagyom a babysitternek hogy időben fektesse le őket, aztán mindannyian el is megyünk. Ideges vagyok.

Kegyetlen élet - 8. rész

Álmodok is, újraélem azt a borzalmas időszakot.

Az álmom:

-        Muszáj elmenned, egy hét múlva esküvő – ülök duzzogva a kanapén, ő pedig előttem áll kezében a bőröndjével.

-        Három nap múlva hazajövök és táncolni fogunk az esküvőnkön.

Kapok egy csókot és már indulnia is kell, mert várja taxi. Még integetek neki, aztán eltűnik szemem elől. A reptérről még felhív, hogy szeret, biztosítom róla, hogy én is nagyon szeretem, és hogy már most hiányzik. Gyorsan eltelik a három nap, már este tíz óra, haza kellett volna már érnie órák óta. Fel alá járkálok a nappalijában. Itt aludtam, amíg ő nem volt, nem akartam Marthat egyedül hagyni, igazából nekem volt így jobb. Csengetnek. Ajtót nyitok és két, öltönyös pali áll ott. Végignézek rajtuk és tudom, hogy valami nem stimmel. Feketébe vannak. Nem tudok megszólalni, csak kitárom, az ajtót miután mondják, hogy Engem kersnek. Most már biztosan tudom, hogy baj van. Mindenhol én vagyok megjelölve értesítendő személyként, ha valami történne Castlevel.

-        Asszonyom, sajnálom, hogy így kell megtudnia, de Mr. Castle gépe lezuhant.

-        De találtak túlélőt nem? – kapaszkodok az utolsó hajszálba, miközben Martha és Alexis már zokogva ülnek a kanapén.

-        Sajnálom. A gép egyik fele óceánba a másik fele a szárazföldre zuhant, de sehol sincs túlélő.

Kiengedtem őket az ajtón, aztán én is a kanapéra ültem. Akkor még nem sírtam, tartottam a lelket Alexisban, Marthaban, azonban a temetés után, nem bírtam tovább és teljesen összeomlottam.

Zihálva és hírtelen ülök fel az ágyamban. Az arcom tiszta könny. Ránézek az órára és látom, hogy még csak hat óra, visszateszem a fejem a párnára, de már nem tudok aludni.

Ma van négy éve, hogy közölték velem a vőlegényem meghalt. Lassan felkelnek a kicsik is, ma nem viszem be őket az oviba, ma egész nap együtt leszünk. Ezen a napon, a kapitányságon, az asztalom melletti széken, ahol Rick szokott ülni, kisebb oltár van. Ott van szerelmem egy képe és rengeteg mécses, gyertya és virág. Mikor az egy éves évforduló volt, Ryan kezdte el egy mécsessel, onnantól kezdve ez rituálévá vált. Mi is ki szoktunk menni a kicsikkel és mi is gyújtunk gyertyát ott is és a temetőben is. Hallom, ahogy a csupasz lábacskák csattognak a kövön. Nyílik az ajtó, és már másznak is fel. Magamhoz ölelem őket és kétségtelenül megbizonyosodok róla hogy már nem rosszkedvűek, persze ők nem tudják, milyen nap is van. Újra nyílik az ajtó és Lexi jelenik meg.

-        A nagyi csinált palacsintát – jegyezte meg és a két tökmagom már fel is ugrott és kifelé száguldottak.

-        Papucs és kézmosás – kiáltok utánuk, de biztos vagyok benne, hogy nem is hallották.

-        Minden rendben? – néz rám kíváncsian a nagylány. Csak bólintok neki. – Megnézem mostak-e kezet.

Kiment a kicsik után, sóhajtok egyet, felállok, és a fürdőbe indulok. Ahogy belenézek, a tükörbe már látom miért kérdezte Alexis, hogy minden rendben van-e. Hatalmas sötét karikák vannak a szemeim körül és alatta be is vannak duzzadva, mint aki sírt. Tehát tényleg sírtam és nem csak az álmomban. Úgy döntök, inkább letusolok. Mire végzek és már felöltözve a konyhába sétálok, az ikrek az asztalnál rajzolgattak. Túl voltak a reggelin, de még pizsiben voltak.

-        Nem engedték, hogy felöltöztessem őket – jegyezi meg Martha.

-        Gyerünk öltözni – egyszerre emelem fel őket egyszerre és megállapítom, külön-külön könnyebbek. Már nem sokáig fogom tudni egyszerre emelni őket. – Ti is jöttök a temetőbe?

Elindulok felfelé a lépcsőn, és még hallom, ahogy Martha és Lexi is helyesel, hogy bizony velünk tartanak.

-        Medünk apáhozs? – kérdezi Ben az ágyon ülve és a lábát lógatva figyeli, ahogy kiválasztom nekik a ruhát.

-        Igen.

-        Supi! – visít Joanni és közben rábök egy szoknyára – Azst!

Nagyon kíváncsi lennék honnan szedte, hogy szupi. Egyre érdekesebb szavakat használnak. De hát az óvoda az már csak ilyen. Most már csak azon imádkozok, ne olyan kamaszok legyenek, mint én voltam. A gondolat hatására elmosolyodok. Ránézek a ruhára, amit a lányom, szeretne, kinézek az ablakon is. Ősz van már és az idő is hűvös. A szoknya egy kék bársony szoknya, vastagabb, mint egy nyári ruha, így egy harisnyával és pulcsival pont jó lesz. Beninek egy ugyanilyen kék bársonyból készült nadrágot és hozzávaló pulcsit választottam, egy aranyos krémszínű macis inggel. Adjuk meg a módját, ha már évfordulója van. Beültetem őket mesét nézni és én is valami temetőbe valót veszek fel. Fekete kosztümöt egy barna blúzzal. Mire leértünk az emeletről már Martha és Alexis is elkészült. Úgy döntünk, az én autómmal megyünk. Martha ül mellém, Alexis pedig hátra az ikrek mellé. Útközben gyorsan megállunk egy virágosnál. A gyerekeket kint hagyjuk a kocsiban és Marthaval veszünk rózsát és mécseseket, sok mécsest. Vinni akarunk az őrsre is, és estére is kell. Miután visszamegyünk a kocsiba és folytatjuk utunkat szinte be nem áll a lányom szája. Megérkezünk, kiszállunk a kocsiból és most a kicsik nem szaladnak előre. Beni megfogja Martha kezét én pedig felveszem Joannit.

-        Sia apucsi.

Lerakom a rózsákat és meggyújtok egy mécsest. Már sok mécses van, valószínűleg a rajongók.

-        Én isz – kér halkan Beni. Adok egy mécsest Martha kezébe, ő pedig segít a fiamnak meggyújtani, én pedig ugyan így gyújtok egyet Joannival és adok egyet Alexis kezébe is.

-        Dútottam apának detát – Beni mellkasa dagad a büszkeségtől.

-        Én is – hírtelen Ben mellé áll, vigyázva állnak és gyorsan szalutálnak. Úgy, mint a nagyok, de hol látták? Én nem tanítottam meg nekik. Könnyek gyűlnek a szemembe, de bármennyire is azt akarom, hogy ne buggyanjanak ki, megtörténik, és végigfolynak az arcomon. Leguggolok melléjük és úgy kérdezem.

-        Kicsikéim, ezt hol láttátok?

-        Javier báci mutatta. Josszat cináltunk mami? – Látom Benin, ahogy megijed a könnyeimet látva. Nem szoktam előttük sírni. Kicsi kezével simogatni kezdi az arcom, Joanni pedig követi példáját.

-        Semmi rosszat. Nagyon büszke vagyok rátok – szorosan magamhoz ölelem őket.