Kegyetlen élet - 10. rész

Egész úton, a beszédemen jár az agyam. A megemlékezés a Sentral Parkban volt. MI hozzátartozók és a barátok az első sorba kaptunk helyet. Ricket sok híresség ismerte és ők most mind ott voltak és énekeltek. Volt, aki beszédet is mondott. Megható volt és nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok ki állni ennyi ember elé. Egy srác áll a mikrofon elé, ő az aki bekonferál mindenkit azt hiszem ő a szervező.

-        Kedves összegyűltek. Már négy éve, hogy kedvenc írónk nem lehet közöttünk. Eddig a hozzá egyik legközelebb embert, minden évben felkértük, hogy tartson, egy beszédet esetleg énekeljen. Sajnos eddig nem vállalta, most azonban mégis elvállata. Fogalmunk sincs milyen érzés lehet neki, de csak azt tudjuk mondani neki, fel a fejjel. A színpadra szólítom Kate Beckett nyomozót.

Nagy levegőt veszek és felállok. Sétálok a színpad felé és egyre jobban összeszorul a gyomrom. Most veszem csak észre, hogy apa is itt ül az első sorban. Nem vettem észre mikor megjött. Lassan felsétálok a lépcsőkön, a mikrofonhoz lépek. Még egy nagy levegő, a gyűrűmet kezdem tekergetni - rossz szokásommá vált – és belekezdek a mondandómba.

-        Köszön a meghívást, és azt is, hogy így emlékeztek meg arról az emberről, akit a világon a legjobban szerettem. Most sokan érzelmes, hosszú beszédet várnak tőlem. De nem vagyok képes rá, sokszor nem azt teszi az ember, amit várnak tőle. Az életem nem egyszerű nélküle, de van mi életben tart. És most nem tudom tovább mondani szóban, nem vagyok rá képes. Dalban mondanám el.

Síri csend van, megszólal, a zene én pedig énekelni kezdek. Még jó hogy mikrofon is van, különben nem hallanának. A hangom remeg, csak tudjam végig énekelni.

I miss those blue eyes How you kiss me at night I miss the way we sleep Like there's no sunrise Like the taste of your smile I miss the way we breathe But I never told you What I should have said No, I never told you I just held it in And now, I miss everything about you Can't believe that I still want you And after all the things we've been through I miss everything about you Without you I see your blue eyes Everytime I close mine You make it hard to see Where I belong to When I'm not around you It's like I'm alone with me But I never told you What I should have said No, I never told you I just held it in And now, I miss everything about you Can't believe that I still want you And after all the things we've been through I miss everything about you Without you

Hiányoznak azok a kék szemek, és, Ahogy éjjel csókolóztunk Ahogyan együtt alszunk Mintha nem is lenne napsütés Hiányzik a mosolyod és ahogyan együtt lélegzünk De soha nem mondtam el, amit el kellett volna Nem, soha nem mondtam el Csak magamban tartottam És most, Mindened hiányzik nekem El se tudom hinni, hogy még mindig akarlak Annak ellenére, amin keresztül mentünk Mindened hiányzik Nélküled.. A kék szemeidet látom, amikor becsukom az enyémet Megnehezíted, hogy felismerjem Hogy hová is tartozom Amikor nem vagyok melletted teljesen egyedül vagyok De soha nem mondtam el, amit el kellett volna Nem, soha nem mondtam el Csak magamban tartottam És most, Mindened hiányzik nekem El se tudom hinni, hogy még mindig akarlak Annak ellenére, amin keresztül mentünk Mindened hiányzik Nélküled..

Az utolsó refrént már nem bírom, patakokban folynak a könnyeim és érzem, hogy a lábaim egyre gyengébbek. Észre sem veszik, hogy abbahagyom az éneklést, a rajongók együtt énekelik az utolsó versszakokat. Látom, ahogy Lanie megjegyzi Javiernek, hogy nem bírja tovább. Javi szinte futva indul a színpadhoz, hogy lehozzon onnan. Nem bírok moccanni, csak zokogok. Javier már mellettem is áll.

-        Gyere. Menjünk le – karol át erősen és érzem, hogy szinte ő tartja az egész testem súlyát. A lábaimat csak rakom egymás után. A lépcső alján apa vár és pedig a nyakába omlok, még mindig zokogva.

-        Semmi baj Katie – simogatja a hátam.

-        Apa nem bírom nélküle. Nem tudok egy egész életet leélni nélküle. Életem szerelme volt. Szükségem van rá – a sírástól alig tudok beszélni.

-        Tudom kicsim. De bírnod kell, gondolj a két szép gyerekedre. Ők belőletek vannak. A szerelmetek gyümölcsei.

-        Hazaviszünk titeket – jelent meg mellettem Lanie, Martha és Lexi. Az ő szemükben is könnyek csillognak.

-        Holnap hazavitetem a kocsitokat egy járőrrel – mondta Javier és elindulunk.

Apa átkarol, de a lábaim felmondták a szolgálatot. Javier felemel, és úgy visz el a kocsiig. Beültetnek és még a biztonsági övet is ők csatolják be helyettem, arra sem vagyok képes. Egyszerűen csak zokogok megállíthatatlanúl. Érzékelem, ahogy a kocsi halad velünk hazafelé. A könnyeim elapadnak, és csak nézek kifelé az ablakon, aztán lecsukom a szemem, de nem alszok. Elmerülök az emlékekben. A boldog emlékekben. Az első közös éjszakánk, az apró csipkelődések, amik mindig hatalmas csókcsatákban, vagy szeretkezésbe csaptak át.

-        Azt hiszem elaludt – jegyezte meg Javier mellettem.

-        Nem gondoltam volna, hogy ennyire kiborul – ez már Alexis hangja volt.

-        Remélem, azért nem süllyed le annyira, mint a temetés után – Lanie hangja aggódóan csengett.

-        Ébren vagyok. És talpra fogok állni. Egyszer – hangom inkább nyöszörgés volt, de legalább elérem, hogy ne beszéljenek rólam.

Az autó megáll, a többiek segíteni akarnak, de erőt veszek magamon és egyedül szállok ki. Egy pillanatra megrogynak a térdeim, de aztán sikerül lépnem előre.

-        Köszönök mindent! Jó éjt! – adok egy puszit Lanienek, Javier pedig megölel mindannyiunkat.

Mi befelé indulunk, ők pedig elhajtanak. Mikor felérünk, kifizetem a babysittert, aztán a gyerekszoba felé veszem az irányt. Benézek az ajtón, nyugodtan alszanak mind a ketten. Adok egy puszit a fejük búbjára és megigazítom a takarójukat. Miközben a szobám felé sétálok fojtott sírást hallok Alexis szobájából. Kopogok, aztán benyitok.  Az ágyon hasal, arcát a párnába temeti és sír. Annyira el voltam foglalva a gyászommal, hogy nem vettem észre, neki is épp ugyanolyan rossz, mint nekem. Melléülök, kezemet pedig a hátára simítom.

-        Semmi baj Lexi – suttogom neki és elfojtom a közben feltörő könnyeimet.

-        Annyira hiányzik Kate – borul a nyakamba – nekem legalább vannak emlékeim, de a kicsik még csak nem is ismerhették.

-        Apád mindig veled lesz, ezt ne feledd el. A testvéreidnek most ez a természetes, hogy apu fentről figyeli őket.

Simogatom, a hátát miközben ölel. A sírása lassan alábbhagy, és érzem, hogy egyre nehezebb. Elaludt. Finoman visszafektetem az ágyára, betakarom, lekapcsolom a lámpát és kimegyek a szobából. Beállok a zuhany alá, ma már harmadszor, de szükségem van a meleg zuhanyra. Nem bírok holnap itthon maradni. Meg kell győznöm Gatest, hogy dolgozni tudok az ügyön. Holnap bemegyek az irodába miután a kicsiket bevittem az oviba. Apa szavai csengene a fülembe: „gondolj a két szép gyerekedre. Ők belőletek vannak. A szerelmetek gyümölcsei.˝ Mennyire igaza van. A gyerekeim és Alexis mindennél fontosabb, miattuk kell élnem. Miattuk fogok tudni visszamenni, dolgozni. Úgy érzem új erőt kaptam. AZ ágyamra fekszek, és már alszok is.

http://www.youtube.com/watch?v=_YtzsUdSC_I

(amit Kate énekel)