Elfelejtett rokonok - 4. rész

Jó olvasást :D

Becsukom az ajtót és egy hatalmasat sóhajtok. MI ütött belém? Javier a kollégám, nem táplálhatok iránta gyengéd érzelmeket. A fürdőbe indulok, tele engedem a kádat vízzel és beleülök. Egy ideig csak áztatom magam, aztán a kezembe veszem a telefont és tárcsázok.
- Szia, nem zavarlak? – szólalok meg, mikor barátnőm felveszi a telefont.
- Szia. Te sose zavarsz. Megkaptam az e-mailt. Mesélj – magyarázott lelkesen.
- Nem igazán jövök ki az unokabátyámmal.
- Igen írtad. Sajnálom. ÉS a többiek?
- Kate Beckett, aki a csapatot vezeti, Richard Barátnője. Először kicsit undok volt, de aztán megbékélt. Van két srác még. Javier nagyon aranyos.
- Aranyos? Nem hiszem, hogy véletlenül emelted ki. Egy napja dolgozol és máris bepasiztál? – nevetett.
- Nem pasiztam be. Különben sem lehetne közöttünk semmi…
- De?
- Honnan tudod, hogy van de? – lepődök meg.
- Lara ne terelj.
- Igenis. Szóval, olyan fura mikor vele vagyok. Zavarba jövök, ha olyat mond és azt is eléri, hogy szótlan legyek. Nem tudok megszólalni.
- Hűha.
- Ma a kapitányságon hagytam a táskám és elhozta nekem, és mikor elköszönt olyan zavarban voltunk.
- Oha. Ez olyan…
- Ki ne mond, hogy romantikus – szakítom félbe.
- Jól van, na – nevet – de most mennem kell. Szia.
- Szia.
Mosolyogva teszem le a telefont. Imádok vele beszélgetni. Lassan a víz is kihűl. Kimászok a kádból és fáradtan zuhanok az ágyamba. Álmaim egész éjjel kínoztak. Fáradtabban ébredtem, mint ahogy lefeküdtem. Letussoltam, ittam egy kávét és már úton is voltam az őrsre.
- Reggelt! – léptem a többiekhez. Ryan-en kívül már mindenki itt volt.
- Ma Esposito-val leszel, mert Ryan-nek dolga van és nem lesz pár napig.
- Rendben – bólintok, és egy kicsit örülök is.
Éppen Mr. Keal bankszámláját ellenőrizzük, mikor a liftajtó nyílik és rég nem látott nagynéném áll meg előttem.
- Martha néni – lepődök meg. Az utolsó, akire számítottam az ő.
- Beszélhetünk? – nagyon komoly. Csendben állok fel és a pihenőbe sétálunk.
- Csak arra szeretnélek megkérni, fogadd el a vacsorameghívást – hangja szinte könyörgő.
- Nem értem miért kéne.
- Az, ami történt már egyszer megtörtént. Tudom, hogy nem hozhatom rendbe egy bocsánattal, de rendbe szeretném hozni. Adj egy esélyt.
Nem tudom, mit mondjak neki. Úgy tűnik tényleg megbánta. Tudom, hogy apa nem akarná, hogy haragot tartsak.
- Rendben. De csak apa miatt. Arra kérne, bocsássak meg, de nem megy egyik pillanatról a másikra.
- Köszönöm – mosolyodik el, és hozzáteszi – holnap este 7-kor megfelel?
- Igen.
- Szerbusz, Lara.
- Viszlát.

Már rég beszállt a liftbe én még mindig a pihenőben ácsorogtam. Egy kicsit megkönnyebbültem. Azt hiszem, hagyom, hogy helyrehozzon mindent.
- Hé, Minden rendben? – lépett be Javier.
- Persze – hazudtam. Kicsit össze vagyok zavarodva.
- Megyünk a bankba gyere.
Csak bólintani tudtam és elindultam utána.
- Mi történt a családjaitok között? – pillantott rám vezetés közben. Úgy érzem, el kell mondanom neki. Miért nem tudom csak simán elhallgatni? Mi ez a késztetés?
- Apám egy jóval fiatalabb nőt vett feleségül. Martha néni nem hitte, hogy tényleg szerelemből házasodtak. Összevesztek és nem beszéltek többet. 6 éves koromban apám meghalt. Akkor láttam őket először és az óta sem – meredten bámulok kifelé az ablakon. Eszembe jutott az a nap. Egy fekete szoknyában álltam a sír mellett. A szomszéd néni fogta a kezem és anya nagyon sírt. Sokáig nem is csinált semmit, csak feküdt a szobába. Nagyon szerette aput. Nem értem miért nehéz elhinni? A múltból egy kéz ránt vissza, ami az ölemben nyugvó kezemet finoman megszorította. Javier gyönyörű barna szemeivel találkoztam. Észre sem vettem, hogy megérkeztünk célunkhoz. Pillanatok alatt vesztem el a tekintetében. Úgy érzem teljesen belém lát. Lepillantok a kezünkre és újra vissza a szemeire. Milyen lehet, ha megcsókol? Istenem, miken jár az eszem. Alig ismerem és ez egyébként is tilos.
- KI kéne szállnunk – csak suttogásra futja.
- Jó ötlet – szólal meg és mind a ketten kiszállunk az autóból. A bank felé indulunk. Nem is kell sokat magyarázkodni. A bank igazgatója szó nélkül adja ide a halottunk részletes banki mutatóját. Ebből megtudhatjuk, ki utalta neki a pénzt. A visszafelé út csendben telt. Ezúttal azonban nem volt kínos a csend, inkább kényelmes. Az őrsre visszaérve makacsságom is feladtam, miszerint nem iszok sz ottani kávéból, de mégis muszáj. Izgatottan várom, míg a fekete nedű kicsorog a bögrémbe. Fantasztikus illata van. Élvezem, ahogy a kávé végigfolyik a nyelőcsövemen. Máris jobban érzem magam. Régen sosem kávéztam. Azonban a vizsgák alatt töménytelen mennyiségű kávét ittam és ez a rossz szokás az óta is megmaradt.
- Nem iszol egy kicsit sok kávét? – kérdezi Kate mikor kilépek a pihenőből.
- Nem tehetek róla, a rabja vagyok – rántottam meg mosolyogva a vállam. Leülök az asztalomra és a naptáramra nézek. Pénteken lesz a vizsgám és még egyszer sem voltam a lőtéren.
- Kate – fordulok felé és mikor biztos vagyok benne, hogy figyel rám, folytatom – elmehetnék előbb? KI kéne mennem a lőtérre. Pénteken vizsga.
- Persze, menj. Jó gyakorlást.
- Köszi – gyorsan kiiszom a maradékot a poharamból és pakolni kezdtem, ezúttal azonban figyeltem rá, hogy a táskám is nálam legyen.
- Hé csajszi! Táska! – kiabál utánam Javier nevetve.
- Nagyon vicces Javier! – kiabálok vissza nevetve, és bezáródik a liftajtó.

Elfelejtett rokonok - 3. rész

Drága húgom! Mindig is fontos része leszel az életemnek, nem foglak elhagyni.
Remélem tudod.
Always <3

 

Kedves olvasóim, remélem tetszik a történet. Igyekszem minél többször frissíteni.
Dobjatok kommentet a véleményetekről
köszi

 

 

 

- Honnan is jöttél? – fordult hátra Ryan.
- Sydney-ből – mosolyodok el, de egy pillanatra elfog a honvágy. Anyára gondolok és Kimy-re.
- Az elég messze van. Hogy keveredtél New Yorkba?
- Munka – vágtam rá azonnal és a visszapillantó tükörbe Javier magasra vont szemöldökével találkoztam. Túl gyorsan vágtam rá a választ és most nem hiszi el.
- Mi közöd van a mi író fiúnkhoz? – vette át a szót Javier.
- Rokonok vagyunk, de legyen elég ennyi.
Azt hiszem felfogták a kérésemet és közben meg is érkeztünk. Beckett nyomozó és Richard már itt vannak és egy barna bőrű nővel beszélnek. MI is odasétálunk.
- Lanie, bemutatom az új kollégát – szólalt meg Beckett nyomozó és ráadásul kedves is volt. Talán már nem féltékeny, mert tudja, nem veszem el a helyét.
- Lara Rogers – nyújtom a kezem és mivel rajta kesztyű volt, így a könyökét fogtam meg.
- Dr. Lanie Parish – mutatkozok be.
- Tudsz valamit Lanie? – kérdezte Kate.
- Nincsenek iratai, kb. 30 éves férfi a lövés végzett vele – mutat egy golyó ütötte nyomra a homloka kellős közepén. Egy pillanatra elszorult a gyomrom. Ez életem első hullája. Lélegzek egy mélyet és már minden rendben. Nyomozó vagyok. A nyomozók erősek.
- Van valami a szájában – mutatok a hullára és Lanie már nyitja is a száját. Egy fénykép összegyűrve.
- Ügyes – jött az elismerés Kate-től. Dr. Paris széthajtogatta a képet és felénk nyújtotta. Egy férfi és egy nő van rajta, de nem az a férfi, aki előttünk fekszik.
- Féltékenység? – csúszik a számon akaratlanul.
- Talán – jegyzi meg Kate, aztán elkezdjük a munkát. Hol a fiúkkal vagyok, hol Kate-ékkel. Rá kellett jönnöm, hiába voltam kitűnő az iskolában, azért van még mit tanulnom.
Legalább egy órát voltunk a helyszínen. Mire visszaértünk már dél is elmúlt.
- Tudod mi a következő lépés? – néz rám Beckett és egyre inkább úgy érzem kedves velem.
- Feldolgozzuk az eddigi információkat – mondom határozottan és ő csak bólint.
- Szóval van egy halottunk, személyazonosság nélkül, egy képünk és nincs szemtanúnk fényes nappal – magyarázta.
- Talán a CIA volt és eltüntettek mindent – ránéztem az unokabátyámra és megállapítottam, hogy teljesen komolyan gondolja.
- Ez a valóság, nem pedig egy regény – jegyzem meg hidegen és szemem sarkából látom, hogy a mellettem álló nyomozónő szélesen elmosolyodik. A mobilom csörögni kezd. Meglepődve látom, hogy Kimy az.
- Szia, húgi! Miért nem alszol még? Nálatok csak fél 4 van – mosolygok szélesen.
- Szia! – visít bele és hallom a hangján, hogy mosolyog – Felkeltem tanulni és felhívtalak, mert hiányzol.
- Te is hiányzol csajszi.
- Mesélj milyen a munka? – kérdezi izgatottan.
- Egész jó, de majd otthonról mesélek.
- Rendben – tudom, hogy érti, azt akarom mondani, hogy mások is vannak körülöttem.
- Minden rendben?
- Persze. Te is jól vagy ugye?
- Ne aggódj. Most viszont mennem kell. Szeretlek Kimy.
- ÉN is szeretlek. Szia.
- Szia.
Elszontyolodva nézem a most már hallgató készüléket. Hiányzik és bár jól hallani a hangját ilyenkor mindig jobban hiányzik. És féltem is, hogy az, ami miatt eljöttem, őt éri utol.
- Lanie telefonált, hogy menjünk le. Lejössz? – ránt ki a mélázásomból Kate.
- Persze – pattanok fel és a lift felé indulunk, Richard-dal a nyomunkban. Mindenhova követi? Teszem fel magamnak a kérdést, aztán meglepetésemre Kate rászól.
- Most itt maradsz Rick.
Legszebb öröm a káröröm. Szokták mondani és most én is érzem. Kínos a csend közöttünk, inkább megtöröm.
- Mióta vagytok együtt? – látom rajta, hogy meglepődik.
- Honnan tudod? Bár nem titkolózunk, de azért az őrsön uralkodunk magunkon.
- Lehet, hogy új vagyok és nemrég kerültem ki a suliból, de nyomozó vagyok – a másik titkomat, miszerint tudok szájról olvasni, inkább megtartom magamnak.
- Igaz – mosolyodik el és már be is léptünk a korbonctanra. Most esett le igazán hol is vagyunk. Dr. Paris épp letakarja a hullát és leveszi a kesztyűit.
- A fogai alapján azonosítottam. Conrad Keal.
- Van még valami? – kérdezi Kate én meg már a kezembe nyomott aktát olvasom.
A nap hátralévő része gyorsan telt. Figyeltem és tanultam tőlük. Voltunk az áldozat családjánál, munkahelyén, de még mindig nem tudjuk, kik vannak a képen, amit a szájából húztunk ki. Egy biztos, gyűlöletből öltek. 
Már hat óra is elmúlt mikor elköszöntem a többiektől és hazafelé vettem az irányt. Mivel a kocsi kulcsom a zsebembe szokott lenni, így észre sem vettem, hogy a táskám ott maradt a kapitányságon. Hogy lehetek ilyen hülye? Csapok a homlokomra és a következő pillanatban halálra rémülök, mikor Javier megszólal mögöttem.
- Csak nem ezt keresed? – emeli magasba a táskám.
- Jézusom – kapok a szívemhez ijedten – ilyet ne csinálj még egyszer.
- Bocs. Láttam, hogy otthagytad a táskád. Megnézetem, hol laksz és elhoztam.
- Kösz. Amúgy jól áll a kezedben – nevettem el magam.
- Na, jól van ám! – passzolja, gyorsan a kezembe én pedig kinyitom az ajtót.
- Bejössz egy kávéra? – nézek rá és ő csak bólint. Ledobom a táskámat az ajtó melletti kisszekrényre és a konyhába indulok lefőzni a kávét. Hálát adok, hogy lustaságom nem akadályozott abban, hogy elrakodjam a dobozokat.
- Klassz a lakásod – töri meg a csendet és közben a kezébe nyomom a kávét.
- Köszi – mosolygok a dicséretre.
- Ő a testvéred? – mutat egy képre, ahol szintén Kimy-vel vagyunk ketten. Jótékonysági bált rendezett az iskolám, meghívtam így ketten mentünk. Mindkettőnkön estélyi ruha van. Alig 1 éves a kép.
- Vér szerint nem. A barátnőm, de a kötelék, ami köztünk van szoros akár egy testvéri kapocs. Melbourne-ben lakik. Ő még tanul.
- Hiányzik igaz? – néz rám és olyan furcsán fürkészi a reakciómat. Sóhajtok és lefelé nézek. Érti a reakciómat, én pedig érzem, hogy az arcomat elönti a pír. Elpirultam. De mitől? Attól, hogy rám nézett? Ostoba liba! Ő a kollégád! Szidom meg magam. A csend kínos lett.
- Azt hiszem, megyek. Még sok dolgom van.
Az ajtóhoz kísérem. Zavartan állunk egymással szemben.
- Akkor… én most... Megyek…
- Rendben. Szia.
- Szia.

Elfelejtett rokonok - 2. rész

- Szia, Javier Esposito – ránt ki a mélázásomból a kollégám.
- Szia, Lara Rogers – nyújtom felé a kezem, ő pedig rám mosolyog. Tőle legalább kapok valami jóindulatú gesztust, nem úgy, mint Beckettől.
- Üdv a 12.-eseknél. MI lenne, ha körbevezetnélek?
Meglepődve nézek rá. Nem gondoltam, hogy valaki fel fogja ajánlani, pláne azután amilyen ellenségességgel fogadtak.
- Az jó lenne, köszi – csak egy gyenge mosolyt eresztek meg.
- Szóval ez itt a pihenő – sétálunk be egy helyiségbe, ahol egy nagyobb asztal egy elég komoly kávégép van.
- Klassz masina – mutatok a gép felé és már szinte érzem, hogy iszom az erős fekete nedűt.
- Jah, Castle hozta – tájékoztat és már le is mondok arról, hogy kávét igyak. Inkább nem iszom.
- Nézzük a többit, Vaslady irodájában már jártál. Időnk nagy részét az asztalainknál töltjük, ja és a munka elmaradhatatlan rész a mi jól működő fehér táblánk – a táblára mutat, ami most éppen üresen áll. A lift melletti folyosón van a mosdó. Az alagsorban a patológia, ott megtalálod Lanie-t, majd vele is találkozol. Ő a törvényszéki kórboncnokunk. Azt hiszem minden lényeges dolgot megmutattam. Vagyis arra van a kihallgató szoba.
- Köszönöm Esposito nyomozó – biccentek és így már máris más, hogy tudom, mi hol van.
- Ugyan, hívj Javiernek – mosolyodik el, amit nem igazán tudok mire vélni.
- Szép napot – robogott be egy nem sokkal alacsonyabb férfi, mint Javier.
- Ryan, ő az új kolléganőnk, Lara Rogers – mutat rám és nyújtom a kezem a most érkező felé.
- Szia, Kevin Ryan.
- Lara Rogers.
- Rogers? Ismerős név… - gondolkodik el, de félbeszakítja Richard érkezése.
- Lara beszélhetnénk?
- Nincs kedvem – rántom meg a vállaimat.
- Gyere el hozzánk vacsorára, anyám már tudja, hogy a városban laksz – egyáltalán nem akarok elmenni.
- Ide figyelj Richard, nem most kéne pitizni. Az anyád minden kapcsolatot megszakított az apámmal, csak mert egy fiatalabb nőt vett el. Hat évesen láttalak életemben először és még akkor is tojtatok ránk mikor tudtátok, hogy anya egyedül nevel. Pedig semmi rossz nem volt anyuban. Szerette aput és nem számított neki hogy mennyi a kórkülönbség közöttük – hátat fordítottam és leültem az asztalomhoz. Fel sem néztem, hogy ki hogyan reagált a kirohanásomra. Bekapcsoltam a gépet, ami az asztalon volt és megnéztem működik-e az internet rajta. Az órámra néztem, de még csak 9 órát mutatott, ami annyit jelent, Melbourne-ben éjfél van. Nem fogom az éjszaka közepén felkelteni Kimyt, így csak egy e-mailt írok. Elmesélem benne, hogy mi történt, és hogy mennyire tanácstalan vagyok. Csend van körülöttem. Felpillantok. Ryan és Javier az asztaluknál ülnek és dolgoznak, Beckettet és az unokabátyámat pedig a pihenőben látom. Szemben állnak egymással és beszélgetnek. Az ajtó csukva van ugyan, de ők még nem tudják, hogy én értem, amit mondanak. Le tudom olvasni, mit is mondanak. Mikor elkezdtem iskolába járni, volt egy osztálytársam, akinek a testvére süket volt. Mindig tetszett, ahogyan beszél, vagyis jelel. Mikor nagyobb lettem beiratkoztam egy magántanárhoz. Megtanított a jelnyelvre és hogyan olvassam le az emberek szájáról mit is mondanak. A rendőrtisztin pedig csak plusz pont volt, hogy értem ezt a nyelvet is. Próbálok úgy figyelni, hogy ne legyen túl feltűnő.
- Rick elmondanád végre, ki ez? Mert arra már rájöttem, hogy van köztetek kapocs – mondta Beckett.
- Ne legyél már ilyen féltékeny. Semmi okod rá – próbálta Richard nyugtatni és még az arcát is megérintette. Szóval több van köztük barátságnál. Akkor azért nézett rám olyan csúnyám. Féltékeny.
- ÉN féltékeny? Ne nevettess Rick. Tudod, hogy ha akarom, kinyomozom ki ő.
- Jól van, jól van. Nyugodj meg végre, Lara az unkatesóm. Az unokahúgom. AZ ő apja és az én anyám testvérek.
- MI van? – látszott a nyomozónőn, hogy nem érti.
- Az apja beleszeretett egy nála jóval fiatalabb nőbe és feleségül vette. Ezen a szüleink nagyon is összevesztek és nem beszéltek többet. Aztán jött a hír, hogy a nagybátyám szívrohamba meghalt. Lara akkor volt 6 éves. Akkor láttam először és az óta se láttam. Persze megkereshettem volna, de kényelmesebb volt élni az életemet.
- Sosem gondolkodtál azon, hogy visszaállíts a családi békét? – a nő most már jóval nyugodtabbnak tűnt.
- Dehogynem, nem egyszer megfordult a fejembe, de valamiért mindig elmaradt – lehajtotta a fejét, Kate pedig már át is ölelte. Gyorsan visszatértem a monitoromhoz, aztán már hallottam is, hogy a pihenő ajtaja nyílik. A Kate asztalán lévő telefon csörögni kezd. Csak pillanatok telnek el és már fel is veszi.
- Beckett – szól bele és mielőtt leteszi, még megjegyzi – Indulunk!
- Gyilkosság történt a Park Avenue-n.    
Egy pillanatra elgondolkodom. Fogalmam sincs, az merre van és ez Javiernek is feltűnik.   
- Tudod, merre kell menni? – néz rám, miközben már a lift felé tartunk. Vajon mindenkivel ilyen kedves?
- Nem igazán, de majd követlek titeket.
- Gyere velünk – mutat Ryanre – Felesleges annyi kocsival menni.
- De nekem is van autóm, sőt vezetni is tudok – erősködöm.
- Nem számít – vágja rá gyorsan és már nem ellenkezem. Egy ideig csendben autózunk. A fiúk elől, én hátul ülök. A tekintetünk folyton találkozik a tükörben.

Elfelejtett Rokonok - 1. rész

Kedves olvasóim!
Az utobbi időben ugyan elrugaszkodtam Caskett-től,
de természetesen ebben is szerepelnek.
Bár nem ők a főszereplők, azért remélem,
ez is elnyeri tetszéseteket!
Jó olvasást!

 

Ajánlom a legfontosabb embernek, Kimy ihletőjének!
Remélem magadra ismersz!

 

Nézzük csak, kávéfőző lekapcsolva, táska nálam, ajtót bezártam, indulhatok. Lara Rogers vagyok, 23 éves és életem első munkahelyére igyekszem. Alig két hete költöztem New Yorkba. Egész eddigi életemben, Ausztráliában, pontosabban Sydney-ben éltem. Édesanyám egyedül nevelt fel és hatéves voltam mikor édesapám meghalt. Nagyon nehéz volt meggyőznöm arról, hogy boldogulni fogok egy messzi városban. Lelkemre kötötte, keressem meg az itt élő rokonaimat, de még mindig nem tettem meg. Hatévesen láttam őket először, és az óta sem találkoztam velük. Igazából nincs miről beszélnünk. Beülök az autómba és máris a 12-es őrs felé tartok. A fűtést egy kicsit feltekerem. Nem könnyű átszokni a melegről a hűvös New York-i őszbe. A hétvégén már végig jártam ezt az utat, így nem kell kóvályognom az utcákban. Kicsit meglepődök magamon, hogy egyáltalán nem is izgulok, bár nincs miért. A fegyvervizsgámon kívül minden megvan, hogy végre nyomozó lehessek. A főnököm így is felvett és belement, hogy amint lehet megcsinálnom a vizsgát. Az út körülbelül 20 perces a lakásomtól. Észre sem vettem, hogy már megérkeztem. A portás a második emeletre irányít. Belépek a liftbe és felfelé tartok. Mikor felérek, még csak egyvalaki ül az asztaloknál, de fel sem néz a papírjaiból. Megvonom a vállam és a felé az ajtó felé indulok, amire az van írva; Victoria Gates. Kopogok és már be is lépek.
- Jó reggelt – szólalok meg – Lara Rogers vagyok.
- Jó reggelt Ms. Rogers. Itt a jelvénye, odakint talál szabad asztalt és egy hét múlva lesz a fegyvervizsgája. Szeretném, ha addig is járna a lőtérre gyakorolni.
- Igen kapitány.
- Asszonyom – javít ki azonnal és hidegen - Írja alá – az orrom elé tol néhány papírt, aláírom és ő visszatér az előtte heverő aktához. Nem szól hozzám többet, gondolom ennyi. Megvonom a vállam és kifelé indulok. Azt hiszem Gates nem lesz nekem szimpatikus. Sőt, már most nem szimpatikus. de hálás vagyok, hogy felvett és legalább van munkahelyem. Még akkor is, ha távol vagyok attól a két embertől, akik nagyon fontosak nekem.
- Fogalmam sincs minek még egy ember, hárman is elboldogultunk – magyarázott egy barna hajú nő aki nekem háttal áll. Egészen felélénkült már az iroda.
- Őőő… Jó reggelt! – szólalok meg számukra váratlanul és látom, hogy meglepődnek.
- Lara? – hallok egy hangot a másik irányból, de még nem látom a tulajdonosát. Megfordulok és meglepődök. Richard Castle áll előttem, akit utoljára 6 évesen láttam, és aki az unokabátyám. Az én apám az ő anyjának a bátyja. Apám egy nála jóval fiatalabb nőt vett feleségül, amiért a családi kapcsolat megszakadt. Aztán mikor 6 éves koromban apám szívrohamban meghalt, Richard anyja az én anyámat hibáztatta.
- Richard – nem igazán tudok megszólalni. Nem tudom mit is mondhatnék.
- Te hogy hogy itt, New Yorkban és az őrsön? – közelebb jön és ő is meg van lepődve. Kapok két puszit is, és félszemmel látom, hogy az előbbi barna hajú nő érdekes tekintettel néz ránk. Meg mernék esküdni, hogy féltékenységet látok a tekintetében.
- Ideköltöztem és itt dolgozom mától. Nyomozó lettem – nézek fel rá. Egy kicsit magasabb, mint én. Ez érdekes, nem féltem a főnökömtől és sosem féltem az új helyzetektől, most mégis félek egy kicsit, hisz mit mondhatnék egy olyan embernek, akit szinte nem is ismerek, és vajon miért néz rám olyan dühösen az a nő?  
- Olyan kicsi voltál mikor utoljára láttalak – szólal meg és én meglepődök, de ugyanakkor haragra is gerjedek.
- Akkor láttál először is és ne feledd el, hogy pusztán miattatok nem ismerjük egymást. Hinnetek kellett volna apunak és nem pedig kilökni a családból. Most pedig ha megbocsátasz – dühösen hátat fordítok és a barna nő felé sétálok. Nyílván való, hogy ő a csapat irányítója, fogalmam sincs, hogy miért, csak érzem.
- Jó reggelt! Lara Rogers vagyok – nyújtom a kezem és ő még jobban felhúzza amúgy is magasan lévő szemöldökét. Biztosan feltűnt neki a névegyezés. Nem fogom felvilágosítani. Egyáltalán mit keres itt az unokatestvérem mikor nem is nyomozó. Talán ha figyeltem volna a híreket, most tudnám. Az igazság az, hogy ha meghallottam valamikor is a Richard Castle nevét, akkor biztosan elkapcsoltam vagy el sem olvastam az újságot.
- Kate Beckett – kezet nyújtott ő is és egy asztalra mutatott – ott lesz a te asztalod. Egyelőre jelentéseket írunk, mert nincs munka.
Visszaült az asztalához és szó nélkül állt neki tovább írni. Az asztalomhoz sétáltam, a táskámat ledobtam a székre és körülnéztem rajta. Egy számítógép volt rajta egy asztali lámpa és ennyi. Hát nem sok minden, de otthonosabbá fogom tenni. Máris egy képet veszek elő a táskámból. Keretbe van és a lámpa mellé állítom. Az egyik legfontosabb emberrel ketten vagyunk rajta. Ez a legfrissebb kép rólunk. Közvetlen azelőtt készült, hogy elmondtam Kimy-nek, hogy New York-ba költözök. Ő a legjobb barátnőm, igazából több már, mint barát, ő a lelki társam, olyan mintha a húgom lenne. Melbourne-ben lakik, és még iskolába jár. Egyébként is ritkán találkoztunk és most még messzebb kerültünk egymástól. Még két éve van hátra a suliból és ő is nyomozó lesz. Megegyeztünk, ő is New York-ba fog jönni, lakni és dolgozni. Elmélyülten nézem a képet és nagyon hiányzik. Pedig reggel még beszéltünk, mármint nálam reggel. A kilenc óra eltolódás nehézzé teszi a beszélgetést, de meg fogjuk oldani, éppen úgy, mint bármi mást. 



Egy új élet 8. rész

Sziasztok. Raina itt van nálam, és addig ide rakjuk az újabb részeket. :D
Jó olvasást... :D
SZERETLEK... :D ALWAYS... :D

A pillanatot azonban egy sipító hang zavarja meg.

- Ne merjétek anyának hívni azt az ostoba libát – sipította Jessica és szemei szikrákat szórtak. A két gyerek ijedten bújt be a nyugágyam mögé.

- Jessica ne csinál jelenetet a gyerekek előtt – Jason vészesen nyugodt és még én sem mondanám magam idegesnek.

- Menjetek be rendben? – szólok halkan a gyerekeknek, mire ők adnak nekem egy puszit és gyorsan be is szaladnak.

- Jelenetet? Nem hagyom, hogy ez a szutyok elvegye a gyerekeimet. Azt meg pláne nem, hogy te is az övé legyél baby – a mondat végére hangja mézes mázas lett és még Jason-re is rámozdult. Felállok és dühösen közeledek feléje, de addigra Jason taszít egyet rajta.

- Ide figyelj, a gyerekeidet már régen ellökted magadtól. Csak villogni szeretsz velük, de egyébként nem is érdekelnek, ne csodálkozz, hogy Liv-et szeretik anyjukként. És hányszor mondjam még, hogy ne hívj baby-nek – látom Jason-ön, hogy rettentő dühös, de nem kiabál.

- Hogy néz már ki? – mutat a hasam felé a szöszi, és az arcára undor ül ki – Ha nem feküdt volna össze fűvel-fával, nem kellett volna megölnie a kölykét! – visítja felém, és nekem most durrant el az agyam. Neki estem Jessicának és egy irdatlan nagy pofon után, amitől felszakadt a szája, a medencébe löktem.

- Még nem tudod, kivel kezdtél – sziszegtem neki, sarkon fordultam és pár lépés után újra megálltam. A düh elhatalmasodott rajtam és teljesen elfelejtettem, hogy nem is szabadna idegesnek lennem. Érzem a szorító fájdalmat és levegőt is alig kapok. Sietősebbre veszem a lépteim, hogy ezúttal elérjem a gyógyszerem és ne adjam meg azt az örömöt a szöszinek, hogy újra előtte esek össze. Azonban még a teraszajtó előtt térdre esek. A fájdalom, a remegés és a légszomj most már olyan méretű, hogy nem tudok tovább menni. Jason egy pillanat alatt ott terem és már csak azt érzem, hogy felfelé fut velem a lépcsőm. Még van annyi erőm, hogy a gyógyszert, amit a számba tett, le tudjam nyelni, aztán átadom magam a sötétségnek.
Nem sokkal később a szobában, a nagy ágyon ébredek. Körülnézek, és ekkor látom, hogy Jason ott fekszik mellettem. Már alszik. Nem tudom, hogy mennyi lehet az idő. Megmozdulok, és ő is rögtön felébred.
- Hogy érzed magad? – kérdezi álmosan.
- Jobban vagyok. – mondom halkan. – Sajnálom, ami történt. Én…
- Igazad volt. – szakít félbe. – Megértem, hogy felpofoztad, és abban a pillanatban, nagyon is büszke voltam az én szakadt, farmeros nyomozómra.  – csak mosolygok, és visszahajtom a fejemet a párnára. Jason közelebb csúszik, és átfogja a derekamat.
- Hol vannak a gyerekek? – kérdezem, és már hallom is, hogy nyikordul az ajtó, és Lory dugja be először a kis fejét.
- Jól vagy mami? – újra az a szó. Szóval nem álmodtam. Tényleg anyának hívott ő is, és Joshep is. A két kis csöppség, felmászik az ágyra, és Jason, és közém furakodnak. Lory átfogja a nyakamat, és a kis fejét, a mellkasomra hajtja.
- Nagyon megijesztettél. – suttogja Joshep, és Lory átveszi a szót. – Szeretlek.
Jason közelebb hajol, és megcsókol.
- Mihez van kedvetek? – kérdezi, mikor szétválunk a csókból.
- Lemehetnénk a tengerpartra. – tanácsolja Joshep. Jason szemei felcsillannak. . Fogalmam sincs, mire véljem a csillanást, de annyira nem foglalkoztat, hogy rákérdezzek.

- De most nem vesztek rá, hogy fürödjek – mosolygok rájuk és a gyerekek máris boldogan szaladnak összeszedni néhány játékot. – Had tusoljak le, hogy észhez térjek – fordulok Jason felé és mielőtt a fürdő felé indulok, kapok még egy apró csókot. Most gyorsan tusolok, minél előbb indulhassunk, de a langyos víz így is észhez térít. Ahhoz képest, hogy már délután van és lassan naplemente még mindig nagyon meleg van, így egy lenge ruha mellett döntök.

- Mehetünk – jelenek mega nappaliban és mindegyik gyerek egy-egy, na végre morgást hallat. Csak nevetek rajta és kezemet Jason tenyerébe csúsztatom. Ujjaink összekulcsolódnak és már indulunk is. A part nincs messze, csak 15 perc séta és annyit mindannyian kibírunk.

- bemehetünk a vízbe? – kérdezi Joshep és hol rám, hol pedig az apjára néz.

- Csak térdig. Mindjárt megyek és fürdünk – adja ki az utasítást és leteríti a homokba a plédet, amit hoztunk. Ledobom a papucsomat és leülök, kezemet pedig a hátam mögé teszem, és úgy támasztom meg magam. Jason még vet egy pillantást az ikrek felé, hogy biztosan csak térdig mennek-e a vízbe, de szerencsére szófogadó gyerekek, aztán pedig felém közelít és egy szenvedélyes csókot kapok. Kezeim már kicsúsznak mögülem, és hogy ne essek olyan nagyon Jason kezei megtartanak és finoman engednek le a plédre.

- Ezt miért kaptam – mosolyodtam el és szája még mindig nagyon közel volt az enyémhez.

- Mert megérdemled, és mert nagyon szeretlek – az utolsó szót szinte már a számba suttogta és újra megcsókolt. Kezei a combomra vándoroltak és finoman felfelé kezdte húzni a szoknyámat. Még mielőtt elvesztenénk a fejünket, elkapom a kezét és megszakítom a csókot.

-  Jason – nyögök fel, mert közben anyakamat csókolja – ne felejts el, hogy a parton vagyunk és 5 méteres körzetben vannak a gyerekeid.

- Igazad van, de ezt még behajtom – mosolyodik el és kapok egy újabb csókot, ami valami hideg hatására hírtelen félbe szakad. Gyorsan ugrunk szét és a gyerekek nevetve álnak mellettünk. Lelocsoltak vízzel.

- Meddig romantikáztok még? Azt mondtad jössz fürdeni? – kérdezte Joshep és nekem nevetnem kellett. 

- Na, megálljatok csibészek – pattant fel Jason és már mind a hárman a víz felé szaladtak kacagva. Én szintén nevetve néztem őket kényelmes fekhelyemről. Megállnak a vízben egy kicsit és sutyorogni kezdenek. Örülnék, ha tudnék szájról olvasni, de jelenleg csak azt látom, hogy a kicsik hevesen bólogatnak és mosolyognak, nekem pedig csörögni kezd a telefonom. A kijelzőn az anya felirat áll, és neki kivételt teszek, nem nyomom ki a telefont, hanem felveszem.

- Szia – szólok bele.

- Sia Odi – hallom meg kishúgom édes hangját és szám máris fülig ér. – Iánzso.

- Te is hiányzol tücsök. Anya is ott van?

- Iden – mondja és hallom, ahogy anya utána szól, hogy ne szaladjon, mert elesik.

- Szia, kicsim- szól bele most már anya – Minden rendben? Hogy érzed magad?

- Jól vagyok anya, nem kell aggódni. Leszámítva, hogy Jason szülei és az exfelesége a szomszéd házban éppen akkor nyaralnak, mint mi. Jessica megkeseríti az életem. Mikor lehetek már végre felhőtlenül boldog anya?

- Oh Liv. Ne hagyd hogy elrontsa a boldogságod. Jason téged szeret, és tudom, hogy nem fog elengedni – magyarázza anya és tudom, hogy igaza van.

-  Ne menjünk mi is Hamptonba? – szól bele apa is a telefonba.

- Isten ments apa. És ne hallgatózz.

- Biztos, hogy nem kellünk oda? – ez most már megint anya és csak most jövök rá, hogy többet tud, mit elmond.

Majd ha nagy leszel! - Epilógus

- Mikor nézhetem már meg mit hozott a télapó? – ugrálok az asztal mellett. Ma van karácsony és már volt itt a télapó. Itthon van a nagytesóm, Alexis is. Martha nagyi mindig itt van, és most itt van Jim nagypapi is.
- Majd mikor szépen megettük a vacsorát – mondja apa és közben anyához sétál és ad neki egy puszit. Minek ennyi puszi! Nem is értem.
- Csücsülj le kicsim – mondja anya.
- Na, végre – leülök az asztalhoz és mindenki leül. Amit anya főzött megint nagyon fincsi. Nagyon gyorsan eszek, mert a tesóm azt mondta, ha nem eszem meg a vacsorám, akkor nem nézhetem meg mit hozott nekem a télapó. Megeszem mindet.
- Most már megnézhetem? – már senki nem eszik. Anya csak mosolyog és bólint. Én futok először a fához. Nagyon szép fa. Anya megmutatja mi az, amit nekem hozott a télapó és már ki is szedem a papírból. Kapok egy csomó játékot. Olyan szupik.
- Ez nem csak a te ajándékod, hanem mindenkié – egy picike ajándékot. Széttépem rajta a papírt, de csak egy picike cipő van benne, meg egy elrontott rajz. Nem értem. Ez kicsi nekem ez a cipő.
- Ki rontotta el a rajzát? – megkérdezem anyától a rajzot mutatva és ő kinevet. Nem értem miért nevet. A többiek nem szólnak, de mosolyognak.
- Ez komoly? – kérdezi a tesóm.
- Igen az – apa mondja neki, anya meg odahív magához.
- Ez nem egy elrontott rajz Holly. Ez a kistesód első fényképe.
- De én nem látom rajta – tényleg nem látok rajta semmi olyat, ami egy kistesóhoz hasonlítana.
- Ott van nézd, még nagyon picike.
- Jó, de hol van most? A fényképbe?
Most apa is kinevet.
- Nem. Anya pocakjában – mondja apa és odateszi a kezemet anya hasára.
- Ott bent!? Hall engem?
- Hall – mondja anyu, én meg odahajolok anya hasához és beszélek neki.
- Kösz, hogy szót fogadtál a télapónak.

Vége!

Majd ha nagy leszel! - 3. rész ( utolsó rész)

Valaki piszkál. Fel is kelt. Egy kutyus nyalogatja az arcomat. Olyan aranyos. Megsimogatom és ő még jobban arcon nyal.
- Szia, kutyus. Te is egyedül vagy? Én megszöktem, hogy megtaláljam a télapót, de most már inkább az anyukámhoz akarok hazamenni.
A kutyus ugat egyet. Talán tudja hova kell mennem. El akar menni tőlem.
- Várj kutyus – kiabálok neki, megint ugat, és már szaladok is vele. Úgy tetszik. Én is akarok egy kutyust. Vajon apa és anya megengedné? Úgy hiányoznak. Már nagyon régóta gyalogolunk a kutyussal és most egy csomó dobozhoz érünk.
- Hát te! Hol jártál? És ki ez a gyerek – mászik ki egy néni a dobozokból. Kicsit koszos – hogy hívnak aranyom.
- Holly-nak. És téged?
- Magda. Mit keresel egyedül a sötétben Holly? Hol vannak a szüleid?
- Megszöktem az oviból, hogy megkeressem a télapót, mert meg szeretném kérni, hogy anya és apa ne váljanak el. Te tudod hol a télapó?
- El akarnak válni a szüleid? – kérdezi tőlem a néni. Lehet, hogy a néni nem is olyan okos? Nem is szabadna vele beszélgetnem. Anya mindig azt mondja, idegenekkel nem szabad beszélgetni. Mert nem mindenki kedves.
- Veszekedtek és David azt mondta, az anyukák és apukák, ha veszekednek, akkor elválnak, és akkor nem láthatom apukámat. De én mind a kettőt szeretem.
- Sokszor veszekednek anyukádék?
- Még sosem láttam veszekedni őket, csak most.
- Ugyan kicsi lány, attól, hogy egy anyuka és apuka egyszer veszekszenek, még nem biztos, hogy el fognak válni. Anyukád és apukád biztosan kibékültek már és nagyon hiányzol nekik.
- Te nagyon okos vagy – mondom a néninek.
De már nem is akarok a télapóhoz menni. Anyukámat és apukámat akarom.
- Elviszel anyukámhoz? – kérem a nénit, hátha segít.
- Tudod hol laktok? – kérdezi tőlem a néni.
- Nem – elszomorodok. Nem tudom, én hol vagyok és hol az anyukám. Az anyukámat szeretném. Éhes is vagyok. Sírni kezdek.
- Anyucit akarom, meg apucit – sírom a néninek.
- Jól van, jól van. Ne sírj – Magda meg fogja a kezemet és sétálni kezdünk. Még mindig sírok. Nagyon sokat megyünk. Már nagyon fáj a lábam. Most megállunk egy nagy épület előtt.
- Oda menj be. Mond meg ki vagy, elvisznek anyukádhoz – az ajtóra mutat és már el is megy. Egyedül maradtam. Most be kéne mennem? Nem tudom szabad-e, mi lehet odabent? Már nagyon fázom. Bemegyek. Odabent rendőr bácsik és rendőr nénik vannak. Olyanok, mint anya, csak anya nem hord ilyen ruhát, ő szép ruhát hord. De honnan tudjam ki fog hazavinni.
- Szia kislány, hát te ki vagy? – odajön hozzám egy bácsi.
- Holly és anyukámat akarom, meg apukámat. Megszöktem az oviból, de már haza szeretnék menni. A télapóhoz sem akarok már elmenni – sírom a bácsinak, és egy másik bácsi is odajön, de ő nem olyan öreg.
- Hé, uram, ő Castle nyomozó lánya, láttam a híradóban, hogy keresik.
- Ne sírj picur, gyere, hazaviszlek anyukádhoz. Már nagyon hiányzol nekik – megsimogatja az arcomat.
- Köszönöm szépen – anya azt mondta, illik megköszönni, ha kapok valamit, vagy ha segítenek nekem. a másik bácsitól kapok egy takarót vagy mit. Betekernek és beültetnek az autóba. Már nagyon hiányzik mindenki. Éhes is vagyok, meg álmos. Vajon tényleg nem fognak elválni? Azt hiszem, elég, ha csak egy levelet írok a télapónak. Alexis biztosan segít majd. Már nagyon sokat autóztunk. Most már látom a házunkat. A bácsi kivesz, és nem kell sétálnom, mert a kezében visz fel. Csenget és én már alig várom, hogy odabent legyek. Az ajtó kinyílik. Apuci az.
- Kate! – kiált anyának – Kislányom!
A bácsi átad apának és én szorosan megölelem. Anya az emeletről szalad le.
- Holly! – nagyon hangosan kiáltott és Most már az ő kezében vagyok. Sír. Én is sírok.
- Egyszer csak besétált hozzánk – mondja a bácsi.
- Köszönjük szépen, hogy hazahozta – apa becsukta az ajtót. Anya a fotelba ültet és már mind a ketten ölelnek, és a nyakukat ölelgetem.
- Haragszotok rám? – kérdezem és szipogok.
- Dehogy haragszunk kislányom – anya megint megölel és még mindig sír.
- Akkor miért sírsz?
- Azért mert nagyon megijesztettél minket. Ne csinálj még egyszer ilyet. Rendben? – kérdezi apukám.
- Jó. De ugye nem fogtok elválni?
- Jaj, kicsim, dehogy fogunk elválni. Apuval nagyon szeretjük egymást jó – csak bólogatok anyunak.
- Éhes vagyok.
- Kis unokám – Martha nagyi is hazajött.
- Martha nagyi – odaszaladok és őt is megölelem.
- Gyere gyöngyöm, anya ad neked finom vacsorát – megfogom apa kezét és a konyhába sétálunk. Anya már ott van és ad nekem finom vacsorát. Szeretem, amit anyukám főz, olyan fincsi. És még meleg kakaót is kapok.
- Álmos vagyok.
Most fürdeni visznek. Apa végre játszik velem a fürdős játékaimmal, de már nagyon álmos vagyok. Anyuci kivesz, a kedvenc pizsimet kapom és már ágyba is tesznek. Nagyon jó az ágyamban lenni.
Anya és apa is az ágyam mellé ülnek és simogatnak.
- Nagyon szeretünk anyuval kicsi hercegnőm – ad egy puszit apa.
- Én is szeretlek titeket. Anya…
- Igen?
- Most már, hogy nem váltok el, kaphatok egy kistesót?
- Majd meglátjuk – ad egy puszit anya és apa is. Betakarnak. és már alszok is.