Változó élet - 6. rész

- De azt hittem, hogy akarsz még babát – hallom, hogy meglepődik. Most ezt hogy magyarázzam meg neki? Nagyot sóhajtok és lassan belekezdek a magyarázkodásba.
- Igen akartam, akkor mikor még láttam. Szeretlek Rick, de… - megkeresem a kezemmel az arcát és rajtahagyom a tenyerem, úgy beszélek tovább – nem tudnám úgy végigcsinálni, hogy nem láthatom a gyerekemet. Imádtam terhes lenni Ariellával, te is tudod, de így nem megy. A tudta, hogy nem láthatnám a gyerekemet. Elviselhetetlen. Haragszol?
- Oh Kate, dehogy haragszok. Örültem volna még néhány csemetének, de megértem és így is szeretlek – egy lágy csókot is kapok a homlokomra. Nem tudom eldönteni, hogy megértést vagy csalódást érzek a hangjában. Ha lehet egyáltalán még jobban a karjaiba bújok.
- Megteszek mindent, hogy újra láss. Megígérem. Látni fogod a lányunkat az esküvőjén – suttogj a fülembe és annyi érzelem van a hangjában, hogy elsírom magam. A mellkasába fúrom az arcom és ő meg csak simogatja a hátam. Felemel és egy hosszú szenvedélyes csókkal lezárja a sírásomat.
- Akarod tudni mennyire szeretlek? – zihálja és érzem, hogy az izgatottság végigfut a testemen.
- Bizonyítsd Castle – suttogom érzékien és nem kell tovább bíztatni, a szobába visz és az ágyra fektet. Mellém fektet és nyelvünk olyan vad csatába kezd, mint még soha. A felsőm máris a földön van és nem szórakozok a gombokkal, mert nagyon kívánom, egyszerűen csak szétrántom az ingjét és a gombok kopogva repülnek szanaszét. Keze máris a hátam alatt és mielőtt bármit is tehetne a melltartóm kapcsával, keserves kiabálás üti meg a fülünket.
- Apucsi!!! – Ariella keserves sírásba burkolt kiabálása szűrődik be. A homlokomnak dönti az övét és hangosan egyszerre fújjuk ki a levegőt.
- Imádom a lányunkat, de egy órát még aludhatott volna – zihálja és mosolyognom kell. Hallom, hogy a szekrényhez lép és gondolom, kivesz valami felsőt. Kitapogatom magam körül a pólómat és visszabújok bele.
- Apucsi! – hallani az újabb kiáltást és már ki is sétálunk a szobából. A hüppögés a lépcső felől jön. De hova lett Alexis?
- MI a baj hercegnőm? – annyira szeretném látni, hogy mi történik. Hallgatom a lányom szipogását és csak állok az ajtóban. Elgondolkodva hallgatom, ahogy a lányom azt meséli, éppen rosszat álmodott. Ariella már akkor odavolt az apjáért, mikor a pocakomban volt.

 

- Érezted ezt? – kérdezi vigyorogva és jót nevetek rajta. A kanapén pihenünk és Rick le sem száll a hasamról. Álladóan tapizza és simogatja, beszél hozzá. Persze a lakója élvezi a helyzetet, és a megnyugtató hangot és hatalmasakat rúg. Ami néha a vesémet és egyéb szerveket talál el.
- Naná, az én vesémet rugdossa. Au… - felszisszenek, mert ezúttal valóban erőset rúgott.
- Figyelj babám, nem bánnám, ha óvatosan rugdalnád az anyukádat. Fáj ám neki – egész közel van a szája a hasamhoz. Elérzékenyülve figyelem, ahogy beszél és mintha a babánk értené, amit az apukája mond, a rúgások a hasamba csillapodnak és már csak csiklandozó mocorgások vannak.
- Tudod mit? – néz fel rám és kíváncsian húzom fel az egyik szemöldököm.
- Remélem kislány lesz – húzódik széles mosolyra a szája. Meglepődök, hisz azt hittem Alexis után kisfiút akar.
- Kislányt? Én azt hittem fiút szeretnél – adok hangot a meglepődöttségemnek – legalábbis, lányod már van, és…
- Nincs annál nagyobb öröm, mint mikor a kezedbe adják a legszebb csomagot a kórházban és a te feladatod, hogy egy életen át védd, szóval mindegy, hogy mi lesz. Egy fiúnak épp úgy örülni fogok, mint egy lánynak, de szeretnék egy csodás kislányt, aki épp úgy néz ki, mint a mamája – magyarázza és ettől a burkolt szerelmi vallomástól könnyek szöknek a szemembe. Ha valaki egyszer azt mondta volna nekem, hogy a terhességtől érzelmes és mindenen síró nő leszek, hát biztosan kinevetem.

 

- Jobb már hercegnőm? – annyira elkalandoztam, hogy nem is figyeltem mivel nyugtatta meg, de hallom, hogy valamit sutyorog neki, de nem értem. Viszont a csupasz lábacskák csattogásából tudom, hogy szélvészként tart felém és már érzem is a becsapódást a lábaimon. Lehajolok, és a karjaimba veszem. Ő átkarolja nyakam és egy nagy nyálas, cuppanós puszit kapok.
- Sejetjet anucsi.
- Én is szeretlek kiscicám – simítog végig a hátán, miközben arcát az én arcomhoz szorítja.
- Sedítesz fejöjtözni? – kéri olyan hangon, amire nem lehet nemet mondani, de a rémület fog el. Hogy segíthetnék neki, mikor nem látok semmit? Mi van ha kárt teszek benne, mert valamit elrontok? Még magam sem szoktam meg a vakságot és a saját dolgaimmal is gondok akadnak néha. HA egyedül fürdök, előfordul, hogy leforrázom magam, mert képtelen vagyok megjegyezni, merre van a meleg víz felé fordítva a csap és merre a hideg víz felé. Aztán villámként csap belém a felismerés. Nem lehetek ilyen önző. Még ha vak is  lettem, a lányomnak akkor is szüksége van rám.
- Hát persze, hogy segítek, de ahhoz segítened kell lépcsőzni – teszem le a földre és megsimogatom a kis buksit. Megállapítom, hogy nem ártana odafent egy fésűt is keresni, az alvástól kócos fejhez.
- Oté – megfogja a kezem és a lépcső felé sétálunk. Nem tudom Rick merre felé tűnt, de most Ariellára figyelek.
- Lépcő – figyelmeztet az én kis pöszém.
- Lépcő… lépcő… lépcő… - újra és újra figyelmeztet egészen addig amíg fel nem érünk az emeletre.
Állok a szekrénye előtt és próbálom kikutatni, melyik is a melegítő nadrágos polc. Nem készülünk sehova délután. Csak itthon leszünk és élvezzük a családi légkört, így elég a melegítő nadrág. Nagynehezen megtalálom és a többi ruhát is sikerül kitapogatnom. Az, hogy milyen színű, már nem tudom, de talán nem is számít. HA szerencsém van, Ariella nem fog reklamálni. Jó kislány és soha, egyetlen alkalommal sem hisztizett, hogy valamit nem akar felvenni.
- Öh… segítesz anyának cicám? – kérem finoman és nem hallok választ, biztos vagyok benne, hogy bólogat – Ariella, nem látom, ha bólogatsz. szólnod kell, anyuci most nem látja.
- Ejfejejtettem – hallom a csüggedt hangot – sedítet.
- semmi baj kicsikém. Nyugtatom meg és nyomok egy puszit a feje búbjára, amit igazából a homlokára szántam, de eltévedtem egy kicsit.
- Jevettem a pójómat – jelenti be és feltartom a cserepólót, így neki csak bele kell bújni. A nadrággal már nehezebb a dolog, de közös munkával sikerül ez is. Az első igazi sikerélményem vakként.
- Ude jó capat vadunk? – kérdezi nevetve és a karjaimba veti magát.
- Jó csapat vagyunk bizony – suttogom és könnytől csillogó szemekkel ölelem meg.    

Változó élet - 5. rész

Alexis nagyon gyorsan tolja hátra a széket és már fut is. Én lassabb és megfontoltabb vagyok, csak a fülemre és a lassan fejlődő hatodik érzékemre tudok hagyatkozni. Óvatosan botorkálok ki és megállok.
- Alexis! – hallom a lányom boldog sikítását és elképzelem, ahogy szinte repül Alexis karjaiba.
- Mami! – hallom, ahogy felém trappol és átöleli a lábaimat. Leguggolok hozzá és szorosan magamhoz ölelem. Magamba szívom az illatát és érzem, ahogy a könnyeim égetik a szemem, de nem engedem ki. Csend van körülöttünk.
- Úgy hiányoztál a maminak tündérkém – suttogom neki és mintha csak simogatnám a pofijára teszem a kezem.
- Nézsd a sotnyámat mami, a naditóltaptam – büszkén mondja és nálam most törik el a mécses. A könnyeim kifojnak, végig az arcomon.
- Miéjtsíjsz mami? Josz vojtam? – visszabújik a karjaimba és újra csak megölelem.
- Nem voltál rossz kicsim – hallom Rick hangját közeledni – gyere hercegnőm, a maminak és nekem mondanunk kell valamit. Ariella kihátrál az ölelésemből és megfogja a kezem. Húzni kezd maga után, de én nem tudok olyan gyorsan menni. Egy kezet érzek a derekamon. Rick kezét és hallom, hogy Matrha szól Alexisnek, hogy menjenek fel. A kanapéra ülünk, Rick pedig közénk ülteti Ariellát. A gondolataim vadul pörögnek. Fogalmam sincs, hogy is kezdhetném el, de Rick megteszi helyettem. Megpróbálja érthetően elmagyarázni, Ariella pedig csendesen hallgatja.
- És attoj most a mami nem ját? Szemmitsze? – gyermeki őszinteség és kíváncsiság csendül a hangjában.
- Nem cicám. Semmit se – válaszolok és hallom, hogy kicsi sóhaja gondterhelt.
- Attój én médszejetjet  - és hírtelen a nyakamba csapódik és az arcomat simogatva puszik tömkelege landol rajtam. Annyira hiányzott már és még jobb lenne látni is.
- Medodulsz?
- Apa keres a maminak doktor bácsit és meggyógyítják. Jó? – Rick mondata után csak csend van. Ahogy a lányomat ismerem valószínűleg hevesen bólogat. Azt hiszem amennyire egy 3 éves megértheti az ilyet, annyira megértette.
- Azt hiszem szükségem van egy ügyes kuktára az abédhez – jegyzi meg Rick és már tudom, hogy a lányunk örömmel fog jelentkezni. Imád a konyhában lebzselni. Épp annyira, mint bent az őrsön és az apja körül, mikor az ír.
- Én! Én! Szedítet! – visítva ugrál.
- Ariella kicsim ne ugrálj a kanapén- szólok rá és az ugrálás abbamarad.
- Honnan tudod, hod udjájtam, ha nem játsz? – hangjában csak úgy csendül az őszinteség.
- Mert, ahogy ugrálsz, mozog az ágy – magyarázom türelmesen.
- Attojsedítetapánat – lemászik mellőlem és hallom, hogy a konyhába szalad. Egyedül maradok. Nem tudom, hogy megkönnyebbültséget érzek-e vagy még nagyobb zavart. A gyűrűmet forgatom és valójában csak most kezdtem felfogni, hogy a megszokott tevékenységek, már nem fognak menni. Nem tudom bekötni a lányom haját, nem hogy dolgozni nem tudok, de nem tudom óvodába vinni Ariellát, nem tudok vele játszani, mesét nézni, rajzolni. A merengésből a kanapé süppedése ránt ki.
- Hogy vagy kedvesem? – Martha kedvesen és halkan szól.
- Nem tudom Martha. Nem tudom, hogy lesz ezután, hogy szokom meg azt, hogy egy új életem van, hogy az eddigi fény már csak nagy sötétség.
- Rengeteg olyan ember van, aki szeret, és akik bármikor segítenek, csak merj szólni. Nem vagy egyedül Katherine – a szavai olyan általánosan hangzottak, mégis nyugodtabbnak érzem magam. hallom, hogy Ariella visszafelé szalad és hírtelen megragadja a kezem és húzni kezdi.
- Deje mamai, Szedítet – húzni kezd tovább és nevetnem kell.  Nincs választásom és miért hagynám ki, hisz alig vártam, hogy végre velem lehessen.
- Lassíts egy kicsit cicám, nekem most nem megy olyan gyorsan – lassít léptein és hírtelen neki ütközök valaminek.
- Jajj – az első meglepődés után jövök csak rá, minek is mentem neki. Erős kar fonódik a derekamra.
- Megijedtél? – suttogta a fülembe és egy cuppanós puszit kaptam ajkaimra.
- Egy kicsit – húzódik mosolyra a szám. Tetszik, hogy újra olyanok vagyunk, mint a friss szerelmesek.
- Én tutam ám, hod apucsi itt van – kacagott vidáman Ariella és a lábaink közé furakszik. – én isz.
Rick eltávolodik tőlem és mikor újra átkarol a lányunk kicsi keze a nyakam köré fonódik. Csendben állunk. Tudom, hogy  a csend csak pár pillanatig fog tartani, hisz Ariella igazi örökmozgó.
- Apucsi, tedéjje – szólal meg és már szalad is. Azt hiszem, a konyha felé. Furcsa, hogy milyen gyorsan tud kifejlődni az a bizonyos hatodik érzék, amit az emberek többsége csak kitalációnak vél.
- Szeretlek – suttogja Rick és egy szenvedélyes csókot kapok.
- Én is szeretlek Castle – mosolygok és az arcán lévő kezemmel érzem, hogy ő is elmosolyodik a régi megszólításon. Már jó ideje nem hívtam Castle-nek. Mára már csak Rick-nek hívom. Kézen fog és a konyhába sétálunk. Az asztalhoz ülök és hallgatom, ahogy a lányom csacsog.
- Vojtunk a nadivaj bájba. Apucsi, ejviszej bájba? – hallom, hogy ez megint az a hangnem aminek Rick nem fog tudni ellenállni.
- Anya, bálba vitted Ariellát? – lepődik meg, nekem pedig vissza kell fognom egy kuncogást.
- Ugyan, csak egy kis mulatság volt a szállodában. Kedveseim, ma nem ebédelek itthon – és már csapódik is a bejárati ajtó.
Az ebéd jó hangulatban telt. Végre itthon volt a kislányom és feledtetni tuta velem a történteket, méga csak egy kicsi időre is. Alig bírtam rávenni egy kis délutáni alvásra, de aztán gyorsan kidőlt. A széles kanapén fekszek a nappaliba és halk zene szól.
- Végre alszik – bújik mellém a kanapén és szorosan magához húz – alig bírtam elaltatni. Csupa energia. Mint az anyja.
Egy cuppanós puszit is kapok a homlokomra és csak mosolygok. Energikus. Hmmm. Rég volt már mikor energikus voltam. Csendesen fekszünk összeölelkezve. Hallgatom Rick szívverését és ez megnyugtat. Az ütemes hang, ami azt jelzi, hogy velem van.
- Kéne egy kistestvér Ariellának – töri meg a kényelmes csendet és megmerevedek. Kistestvér. A lányom születése után úgy gondoltam, bármikor szülnék még egy gyereket Ricknek, de most. Ariellát legalább láthattam egy ideig. De mi van ha soha többé nem látok és akkor nem láthatnám a gyerekemet. Imádtam nézni ahogy a gömbölyödő pocakom mozog, ahogy Ariella nyüzsgött benne. Nem láthatnám. Semmit sem láthatnék.
- ÉN… Nem biztos, hogy akarok még egy gyereket Rick – suttogom a félelemtől. Félek, hogy mit reagál.

Változó élet - 4. rész

- Rick biztos jó ötlet volt elengedni Marthaval? – kételkedek, miközben egy piros lámpához közeledve megállok. Hamptonsba tartunk, hogy egy kicsit édes kettesben legyünk. Martha egy hetes Miami-i utazásra vitte a kislányunkat.
- Ne aggódj annyira. Anyám tud rá vigyázni – kezét combomra teszi miközben nyugtat.
- De olyan kicsi még. És nem is voltunk még nélküle sehol – tényleg aggódom. Pesrez nem azért, mert Marthaban nem bízok, hanem pusztán az anyai aggódásom miatt.
- Nem lesz semmi baj. ÉN pedig gondoskodom róla, hogy felejthetetlen heted legyen – lágyan néz rám, de a romantikus pillanatot egy újabb hülye mondattal töri meg – Mondjuk segíthetnénk a serifnek.
A szememet forgatom, és mint villám csap belém a felismerés. Valami nem stimmel. A többi lámpánál már rég volt zöld, legalább kétszer.
- Valami nem oké – jegyzem meg és már nem az aggódó anya vagyok, hanem a gyanakvó rendőr.
- Ne láss rémeket. Kapcsolj ki egy kicsit.
- Nem Rick, most komolyan. Nem szoktam megérzésekre hagyatkozni, ezt te is tudod, de most valami nem oké. Már mindenhol volt zöld – alig, hogy kimondom egy hatalmas robbanás és a szélvédő az arcomba robban, mielőtt bármit tehetnék. A fájdalom elviselhetetlen én pedig csak sikítok.

 

- Ne!!! – zihálva ülök fel. Megint az álom. Rick gyorsan ül fel és azonnal a karjaiba von.
- Csss... Semmi baj. Itt vagyok – suttog a fülembe és rettentő gyors légzésem csillapodni kezd. Némán csordogáló könnyeim is elapadnak. Már csak hallgatom a szívverését. Úgy ahogy vagyunk, összeölelkezve dőlünk hanyatt az ágyon. Fejemet a mellkasára hajtom és egyenletes simogatására újra utolér sz álom. Ezúttal azonban pihentető álom.
Reggel édes simogatásra ébredek és egy csók csattan csupasz vállamon.
- Jó reggelt szépségem – hallom, hogy mosolyog. Más a hangsúly.
- Jó reggelt. Mennyi az idő? – kérdezem és nyújtózok egy hatalmasat.
- Mindjárt indulok a reptérre, de előtte felkeltettelek.
Idegesen ülök fel. Rick is megérzi az idegességemet és egy hosszú édes csókot kapok. Ő pár percre képes elfeledtetni velem, mire is kerül sor nemsokára. Még mindig nem tudom, hogy fogja ezt megérteni a lányunk. A csók vége szakadtával visszazökkenek a valóságba. ű

- Minden rendben lesz. Sietek vissza – kapok még egy csókot és hallom, hogy kifelé indul. Nem szólok semmit. Kimászok az ágyból. Magamra veszem a köntösöm és a fürdőbe indulok. Beállok a jó forró vízsugár alá. Hagyom, hogy a víz kimossa az emlékeimből a rémálmot és az idegességet. Alig várom, hogy az én kis copfosom magamhoz ölelhessem. Míg zuhanyozok, megpróbálom felidézni Ariella arcát. Gyönyörű kislány.  A szeme az apjáé és a csintalan mosolya is. Még én Ricket látom benne, addig Castle azt állítja a lányunk épp olyan, mint én. Minden esetre remélem kamaszkorában nem rám fog hasonlítani. Elzárom a csapot és szárazra törlöm magam. A szekrényhez megyek és megpróbálok egyedül előszedni ruhát. Fogalmam sincs, milyen színű szedik ki, és hogy néz ki, de nem érdekel. Nem készülünk el itthonról. Ha meg igen, hát majd Alexis segít. egyelőre itthon van. Felöltözök, és kifelé botorkálok.
- Reggelt. Segítsek? – Alexis köszön és a hangok alapján a konyhában van– kérsz kávét?
- Igen, köszi – próbálom kikerülni a kanapét, de persze, hogy belerúgok a karfába. Halkan, szitkozódva kerülök, és ülök le az asztalhoz. Csak szorongatom a bögrét, amit Alexis tett elém. Valamit magyaráz, de elmém már olyan messze elkalandozott, hogy nem igazán értem.
- Szerinted mit kéne tennem? – térít vissza a valóságba egy kérdés.
- Ne haragudj Alexis. Elgondolkodtam –vallom be – mit szólnál, ha este megbeszélnénk?
- Semmi baj. Majd este – egy puszit nyom az arcomra és mellém ül. Mióta ideköltöztem az óta rendszeres szokásává vált és sokszor a legváratlanabb pillanatban kapom a szerető puszikat. Először szokatlan volt, mára azonban már olyan megszokott lett, mint minden nap fogat mosni. Tudom, hogy Alexis épp úgy tisztel, mintha valóban az anyja lennék és tudom, hogy Meredith-nek ez nem igazán tetszik. Sokszor kaptam azon Rickket, hogy elmélyülten bámul minket miközben a lánya épp egy-egy számára fontos dologban kér tanácsot.

 

- Kate fogalmam sincs, mit csináljak – Alexis könnyezve ül a kanapén. Ariella a szőnyegen kúszik és hatalmasakat kacag, miközben a szivacslabda folyamatosan elgurul előle.
- Próbáld meg hagyni egy kicsit – megszorítom a kezét, a másik kezemmel pedig letörlök néhány könnycseppet az arcáról.
- De olyan régóta vagyunk barátok. É minden titkát őrzöm, hogy tehetett velem ilyet?
- Tudom milyen csalódni valakiben, aki fontos neked. Akiről azt hiszed, bízhatsz benne, de ő mégis ellened cselekszik – hírtelen Rick és a magánnyomozása jut eszembe, de folytatom – Próbáld meg egy kicsit hagyni, próbáld meg nem mutatni, hogy neked ez fáj. Azt fogja látni, hogy nem érdekel, és mikor rádöbben, hogy egyedül van el fog gondolkodni rajta miért. Neked pedig nem kell azonnal a karjaiba rohannod, hagyni kell, had tegye jóvá, ha nem is konkrét bocsánatkéréssel. Ha pedig valakihez fordulni akarsz, mert problémád van, hozzám bármikor fordulhatsz.
- Köszönöm Kate – megölel és nagy levegőt véve megnyugszik. Mindketten Ariellát nézzük, ahogy mosolyogva felénk kúszik. A nagylány lehajol érte és szeretettel öleli magához a kishúgát. Imádom nézni őket. Ariella még csak 8 hónapos, de rajong a nővéréért.
- Gyere törpi, felmegyünk és keresünk valami szupert – feláll, és egy mosolyt küld felém, aztán felfelé indul. A kanapé besüpped mögöttem és egy kéz csúszik körém. Jólesően bújok szerelmem mellkasához.
- Mióta figyeltél minket? – kérdezem és látom, hogy meglepődik, aztán meleg mosoly suhan át az arcán. Már egy jó ideje figyelt minket, de azt hitte nem veszem észre.
- Már egy ideje. Szeretlek figyelni titeket. ÉS örülök, hogy bátran fordul hozzád, ha valami gondja van – homlokon csókol, én pedig visszabújok a karjaiba és jólesően hunyom le a szemem.

 

Az ajtó nyílik én pedig magamhoz térek a merengésből...

Változó élet - 3. rész

Sziasztok, itt az új részem, remélem tetszik és bocsánat, hogy ennyit kellett várnotok rá. Álmomban sem gondoltam, hogy ennyi tanulnivalóm lesz az urolsó évben. Jó olvasást :)

HA értesüléseim nem csalnak, ma van a szeretet világnapja, mondjátok ti is ha van kit szeretnetek.
SZERETLEK DÓRY <3

Megtennk bármit, hogy visszacsináljama régi dolgokat. Hiányzol. Hiányoznak a régi megszokott szavak, a megszokott mondatok és a lelkes várakozásod. Másra várakozol és ez jó. Boldog vagy és nekem nem számít más, szeretlek boldognak látni. Ragaszkodtál hozzám és ez enyhült és az én ragaszkodásom kezdett folytogatni. A tudat pedig engem folytogat, de bármit megtennék érted. Tudom, hogy még fontos vagyok nekek és nem kérek mást csak ezután is, ha mást nem egy-egy 5 percet. Egy-egy levelet, mégha az ember csak később válaszol is. Szeretnék a nővéred maradni. Mindig. <3

- Épp ez az Lanie. Rickkel meg sem beszéltük, mit mondunk a lányunknak – hírtelen csattanok fel, aztán vissza is veszek a hangszínből. Lanie-vel nem akarok kiabálni. Már 5 hete nem láttam a lányomat. Először úgy volt, hogy Martha csak egy hétre viszi magával a színházi körútra, aztán mikor megtörtént a baj, úgy döntöttünk, hogy előbb belerázkódunk legalább nagyjából az új életünkbe és csak azután jönnek haza a nagyanyjával. Fogalmam sincs, hogy magyarázom meg a három éves lányomnak, hogy nem látom többé.
- Miért nem próbálod meg?
- Lanie, próbáltam. Akár hányszor szóba hozom, mindig eltereli a témát, mintha nem is hallaná. Lanie, attól félek, hogy van valakije – suttogom, mert a félelemtől a hangom is elment. Nem tudnám elveszíteni őt. Ha el kéne válnunk, abba belehalnék.
- Miből gondolod? Vannak jelei? – hallom a döbbenetet, de bárcsak láthatnám az arcát. Sosem fogom megszokni, hogy nem látok.
- Mióta hazajöttem a kórházból, nem történt köztünk semmi. Egy ujjal sem ér hozzám. Mi van, ha így már nem kellek neki, hogy nem látok?
- Kislány mi lesz azzal a magabiztos erős nővel, akit ismertem? Hát kezdeményezz. Ez még nem jelenti, hogy van valakije.
- Ott maradt az autóban Lanie – sóhajtok – menjünk vissza hozzájuk.
- Jól vagy? – végigsimít a hátamon. Csak bólintok. Nem vagyok jól, de nem akarok többet beszélni róla. Azt hittem jobb lesz, ha beszélek róla, de nem lett jobb. Már itt leni sem akarok, de nem akarom őket megbántani. Mosolyt erőltetek az arcomra és Lanie kezébe kapaszkodva visszasétálunk a többiekhez. Rick magához húz és homlokon csókol. Nem tudom eldönteni, hogy csak a többieknek szól, vagy valóban azt a gyengédséget érzem-e, amit régen is. Nem tudok odafigyelni a beszélgetésre, csak jár az agyam folyamatosan. Nem tudok elszakadni a holnaptól. Hiányzik az én kis törp pillám. Ha nem engedem el Marthaval, akkor most látnék.
- Beckett! – szól rám hangosan Ryan.

- Bocsi, elkalandoztam – mosolyodok el.
- Csak épp azt ecseteltük, hogy mennyire hiányzol az őrsről – egy rövid csend, aztán pedig egy halk csattanás és Ryan au-zása. Alighanem Espotól kapott tasli eredményeként.
- Minden rendben? Szeretnél hazamenni? – suttog a fülembe Rick.
- Igen – bólintok és elköszönök a többiektől. Talán egy órát vagy kettőt, ha ott voltunk velük. Azt hittem menni fog, de nem. Egy két lábon járó roncs lettem. Nem is csoda, hogy Ricknek nem kellek. Eszembe jut, mikor úgy döntöttünk, nem tartunk esküvőt, csak maradunk jegyesek. Annak ellenére, hogy már terhes voltam a kislányunkkal.

 

- Látod azt a kis gombócot? – a nappaliban ülünk összebújva a kanapén és kezemben az első ultrahangos képet szorongatom.
- A mi kis manónk – Rick úgy szorít magához, hogy majd összetörök.
- Össze fogsz törni, ha ennyire szorítasz – nevetem el magam, ő pedig szorít az ölelésen és rengeteg apró csókot kapok. A hasamra simítja a tenyerét, és úgy beszél hozzá.
- Szia, manócska én vagyok az apukád és már most nagyon szeretlek. A mamidat is szeretem – mosolyogva és elérzékenyülve hallgatom.
- Tartsuk meg az esküvőt – emelkedik fel Rick és közvetlenül a szemembe néz. Még sosem gondolkodtam azon, hogy megtartjuk az esküvőt. Igent mondtam, mert szeretem és vele akarom leélni az egész életemet, de nem gondolkodtam azon, hogy kéne hozzá a papír is.
- Szeretnéd? – teszem fel a kérdést óvatosan.
- Te nem? – meglepődik.
- Igent, mondtam, mert veled akarom leélni az életemet és most tőled várok gyereket, de ha nem házasodunk össze is hozzád tartozok. Nem fog változni semmi. Különben is, mire megszerveznénk az esküvőt már nagy pocakom lenne. Nem akarnék bálnaként állni az oltár előtt - érti, mire gondolok, és nem látom rajta a csalódást. Azt hittem csalódni fog. Most rajtam a sor, hogy meglepődjek.
- Igazad van. Voltam már nős kétszer is. Ha úgy érzed, még nem kell a papír, nekem jó így is. A lényeg, hogy boldog legyél. Nekem csak az számít.

 

Kirángatom magam a múltból és várom, hogy hazaérjünk. Itthon már egyedül is elközlekedek. Igaz, hogy lassabban és óvatosabban közlekedek, de megy egyedül. Megállok az ágy mellett és megpróbálok egyedül megszabadulni, a ruhámtól, de a cipzáram elakad, és nem tudom lehúzni. Érzem, hogy Rick a szobában van. Az illatát ezer közül is felismerem. Szó nélkül lép mögém és lassan húzza le a cipzárt, apró csókokkal hintve a vállam és a nyakam. Mégis csak kellek neki? A ruhám csak úgy a földre hullik. Közelebb lép és megint a nyakammal van elfoglalva. Nekem feszül, én pedig érzem, hogy mennyire kíván. Képtelen vagyok fesztelenül élvezni a kényeztetést. Fordulok a karjaiban, de úgysem tudok a szemébe nézni, csak arra amerre az arcát gondolom.
- Tényleg akarsz? Szeretsz még? – zihálom. Fel sem tűnt, hogy a légzésem ennyire szaggatottá vált.
- Ne butáskodj – az arcomra teszi a tenyerét és belesimulok az érintésbe. Istenem mennyire szeretem – Persze, hogy akarlak. Nincs senki más az életemben. Szeretlek Kate és te vagy az egyetlen nő, akivel megosztom az ágyam.
- De… akkor…
- Vigyázni akartam rád, nem tudtam mennyire… érted.
Teljesen világos. Ő rám várt én rá vártam. Nincs senki más az életében. Még mindig engem szeret.
- Így is kellek, hogy nem látok?
- Tudod, hogy ez egyáltalán nem biztos, hogy végleges állapot, de ha az is, akkor sem kell más, csak te. Kate egy nőért sem harcoltam ennyit, mint érted és nem doblak el magamtól. Szeretlek – lassan és szerelmesen magyaráz, aztán pedig újra csókol. Lassan, szerelmesen. Visszacsókolok és már nincs bennem tétovázás, hogy akar-e. Lefelé halad a nyakamon és megtalálja azt a jól ismert pontot, amitől elveszítem a fejem. Úgy érzem magam, mint egy ügyetlen szűzlány. Vakon még nem szeretkeztem és ez zavar. Végigfektet az ágyon. Ügyetlenül keresem meg a pólója szélét és lehúzom róla. Végigsimítok a mellkasán és hallom az akadozó lélegzetét. Az övével babrálok, de elkapja a csuklómat.
- ne siess – suttogja és visszateszi a kezem az előző helyére. Nem sietek, hagyom magam sodródni. Végig csókol mindenhol, én pedig igyekszem viszonozni a kényeztetést. Mindketten zihálunk már. Testünk már most csúszik az izzadtságtól. Gátlásaim, ami a vakság miatt keletkezett bennem már feloldódott. A testemnek és a lelkemnek is szüksége van rá. Érezni akarom. Megemelem a csípőmet, hogy jelezzem, elég volt a simogatások és csókok tömkelegéből, amik elborítják a testem. Mint olyan sokszor már, most is veszi a jelzésemet és lassan belém csúszik. A fejem hátravetve élvezem, ahogy kitölt. Olyan régen volt már. Mintha egy örökkévalóság telt volna el.
- Szeretlek – nyögöm alig hallhatóan. A baleset óta most először. Csókkal felel. Hosszúval és szenvedélyessel, aztán mozogni kezd. Összeszokottan mozgunk egy ritmusra. Hol gyorsan, hol lassan és kínzóan. Az orgazmus közeledtével egyre hangosabban nyögök. Nem érdekel, hogy nem vagyunk egyedül a házban. Az édes, mámoros érzés hírtelen tör rám, Rick pedig egy édes csókkal folytja el kéjes sikolyom. A testem rázkódik és érzem, hogy ő is követ. Még percekig fekszünk úgy egymást ölelve, mire lefordul rólam és azonnal magához is húz. Jólesően bújok ölelő karjaiba. Fejemet a mellkasára hajtom. Lusta köröket rajzol a hátamra és a hajammal játszik. Hallgatom, ahogy a szívverése megnyugszik. Sosem gondoltam, hogy bizonyos hangok ennyire megnyugtatóak tudnak lenni. Nem tudom meddig fekszünk így, de az álom lassan eluralkodik rajtam.

Változó élet - 2. rész

- Kate! Kate! – Rick szólongatása térít magamhoz. Azt hiszem letette a telefont.
- Azt hiszem elgondolkodtam – magyarázkodtam – Miért hívott Ryan?
- Arra gondoltak beülhetnénk valahova mindannyian. Ők mindenképpen mennek az Old Hunt-ba. Van kedved? - érzem a hangjában, hogy óvatosan és egy kicsit talán félve kérdezi meg.
- Hányadika van? – kérdezem hírtelen, mikor eszembe jut valami.
- Csak holnap jönnek – simít végig a hajamon Rick és egy puha csókot is kapok.
- Hiányzik - suttogok halkan.
- Tudom Kate. Nekem is.
- Menjünk el este – nézek arra, amerről a hang jön.
- Rendben. Visszahívom őket, aztán pedig írnom kell egy kicsit. Megleszel? – hallom, hogy aggódik.
- Persze, boldogulok. Menj csak – kapok még egy puha csókot és hallom, hogy kifelé sétál. Elgondolkodom, vajon láthatom-e még a családom, vagy az egész hátralévő életem a négy fal között kell leélnem a sötétben? Úgy döntök, alszok egy kicsit. Elnyúlok az ágyon és megpróbálom kiüríteni az elmém és hagyom, hogy az álom utolérjen.

A hinta felé sétálok. Már ott ül és én is leülök a másik hintába. Kisértetiesen emlékeztet egy pár évvel ezelőtti esetre.
- Sajnálom. Nem kellett volna titkolóznom – szakítom meg a csendet.
- Ez vagy te – meredten néz előre és ez rémülettel tölt el – Nem engedsz közel magadhoz embereket. Kapaszkodnom kell, és küzdenem minden egyes centiért.
- Castle, én…

- Kérlek, had fejezzem be. Sokat gondolkodtam rólunk, a kapcsolatunkról, amerre… amerre tartunk. Elhatároztam, hogy többet akarok. Mindketten többet akarunk.

Érzem, hogy az arcomra rémület ül ki, de azért válaszolok neki.
- Egyet értek.
- Bármi történik, és bárhogy is döntesz – térdre ereszkedik és most vagyok csak igazán zavarodott – Katherine Houghton Beckett, hozzám jössz feleségül?

 Arra térek magamhoz, hogy valaki néz. Nem Rick az. Ez más illat. Édes. Nőies és ismerős. Tudom már, Alexis.
- Szia Alexis – megeresztek egy mosolyt. Nem számítottunk rá, hogy ma hazajön, csak holnap – mi járatban?
- Kicsit előbb jöttem haza. Apa mondta, hogy mentek az Old Hunt-ba a többiekkel. Akarod, hogy segítsek ruhát választani?
- Persze, köszönöm.
A következő talán két óra azzal telt, hogy letusoltam és az ágyon vártam a megfelelő ruhát. Rengeteget sorolt fel, de még nem találtunk megfelelőt. Azt akarom, hogy Ricknek is tetszem és elveszítse tőlem a fejét.
- A drapp színű csipkés ruha? – kérdezi én meg elgondolkodom rajta, de már eszembe is jutott. A baleset előtti napon vettem, mert Alexis rábeszélt, de Rick már nem látta rajtam. Bólintok és érzem, hogy Alexis mellém ül az ágyra. A vállamra teszi a kezét és a mély sóhajából hallom, valami komolyat akar kérdezni.
- Kate… - levegőt vesz és folytatja – Minden rendben apa és közted?
Megdermedek. Mégsem beszélhetem meg a mostohalányommal, hogy mióta kijöttem a kórházból Rick egy ujjal sem ért hozzám úgy, mint nőhöz.
- Persze Alexis. Mindenr endben. Mennyi az idő? – próbálom elterelni a beszélgetést.
- Fél öt. Apa azt mondta öt körül indultok. Segítsek még?
- Nem köszönöm – vágom rá, talán túl gyorsan is – itthon leszel holnap?
- Persze. nekem is hiányoznak – hallom a hangjából, hogy mosolyog, aztán kimegy. Belebújok a ruhámba. Emlékszem mikor az üzletben felpróbáltam jól állt. Nem túl kihívó, pont jó egy iszogatós estéhez. Ez az első alkalom, hogy elmegyünk valahova, mióta hazajöttem a kórházból.
- Kész vagy? – hallom mögülem Rick hangját. Friss az illata, észre sem vettem, hogy elment tusolni, pedig a hallásom szinte kivételes lett. Hallom, hogy mögém jön és segít felhúzni a cipzárt a ruhám hátulján. Az ujját végighúzza a gerincemen. Beleborzongok. Annyira kívánom, de miért nem ér hozzám? Talán kezdeményeznem kéne. Régen ez nem volt gond, de most valahogy nem tudom rávenni magam. Szó nélkül fog kézen és kifelé indulunk. A félórás út, míg az Old Hunt-ba érünk szinte teljesen csendben tesszük meg. Ahogy belépünk az ajtón, már hallom a többieket, ahogy nekünk kiabálnak. nEm lehetnek még sokan. Rick a derekamra teszi a kezét és úgy vezet az asztalok között.
- Sziasztok – köszönöm egy mosolyt erőltetve az arcomra.

- Beckett jól nézel ki – jegyzi meg Espo és valóban mosolyognom kell. Tisztában vagyok vele, hogy nem is nézek ki olyan jól. Annak ellenére, hogy nem látom, érzem, hogy lefogytam. Mindenhonnan és elég sokat.    
- Lanie, nem emlékszem merre van a mosdó – amint kimondom, érzem barátnőm kezét az a karomon.
- Hogyne kislány, gyere – sosem fogja elfelejteni ezt a kislány megszólítást. Nem kell mosdóba mennem, de az arcomat megmosom és a mosdóra támaszkodva fújok egy nagyot. Szükségem van arra, hogy beszélgessek Lanie-vel. Nem akarok visszamenni a dili dokihoz.
- Mi a baj Kate? – érzem, hogy a tenyerét a hátamra fekteti – akarsz beszélgetni?
- Jajj Lanie – majdnem sikerül elsírnom magam, de még idejében nyelem vissza a feltörni készülő zokogásomat.
- Gyere, keressünk egy asztalt – belém karol újra és érzem, hogy másfelé megyünk vissza, de senki nem jön utánunk, vagy legalábbis nem úgy, hogy én halljam.
 - Nincs minden rendben igaz? – kérdezi barátnőm miután leültünk az asztalhoz.
- Lanie az életem lassan romokba – elsírom magam: Érzem, hogy Lanie megfogja a kezem az asztalon.
- MI a baj Kate? Örülnöd kéne Ariell holnap hazajön.

Változó élet - 1 rész

Hát kedves olvasóim, íme itt egy újabb történet tőlem. Remélem mindenkinek tetszik. NAgy lelkesedéssel és szeretettel írom nektek. Üdv: Krisz

Lépek a sötétben. Tudom, hogy itt van valahol az üvegasztal, de vajon egy kicsit jobbra vagy pont előttem? Bizonytalanul csúsztatom a lábamat előre, de semmi. Akkor jobbra van. Határozottan lépek és éles, kemény fájdalom hasít a lábamba, én meg már borulok is.
- ÁÁÁ!!! – kiáltok fel dühösen. És Rick már mellettem is van.
- Minden oké? Gyere, segítek! Miért nem szóltál? – belém karol és talpra állít, mintha én béna lennék. A vérnyomásom ezerrel száguldozik a magasba.
- Hagyjál már! Miért kell mindig körülöttem lebzselni? Nem vagyok csecsemő! Meg tudom oldani a problémáimat egyedül is! – dühöngök és lökök rajta egyet. Megfordulok és bebotorkálok a szobába.
- Hová mész? – hallom a gyengéd hangot. még mindig gyengéden beszél hozzám, pedig milyen kemény szavakat vágtam a fejéhez.
- Mivel a lakásba vagyok zárva csak a szobába! – még mindig dühösen csapom be az ajtót mögöttem és nagy nehezen megtalálom az ágyat és most már sírva fekszem el rajta. Álmok keverednek az emlékekkel.

 

- Hogy van a menyasszonyom? – hallom magam körül a halk suttogó hangot. Rick az. Utánam jött. Valaki értesítette. Kinyitom a szemem, de sötétség vesz körül. A kezemmel odanyúlok. Le vann kötve. Tehát ezért nem látok. MI történt? Az emlékeimben kutatok és eszembe jut. A könnyek most égetnek, de a hangokra figyelek.
- Sajnálom Mr. Castle, de a menyasszonya retinahártyája súlyos mértékben károsodott.
- Mennyire súlyosan? – Rick hangja halkabb lett, és aggódóbb.
- Előfordulhat, hogy elvesztette a látását. Azt, hogy műteni lehet-e, csak később fogom tudni megmondani. Az irodámban megtalál – az ajtó nyílik és csukódik. Nem tudatom, hogy magamnál vagyok. Érzem, hogy óvatosan megfogja a kezem és homlokon csókol.
- Akkor is szeretni foglak, ha soha nem fogsz látni – suttogja alig hallhatóan. Magának morogja. Nem tudja, hogy ébren vagyok. Megvakultam. Képtelen vagyok elhinni. Dühöngeni tudnék, de valahogy nem megy. A nyugtatóknak köszönhetően az álom újra utolér.

 

Gyengéd simogatásra térek magamhoz.
- Sajnálom – suttogom és érzem, hogy könny buggyan ki a szememből. Érzem a parfümjét. Tudom, hogy ő az. Megkeresem az arcát és végigsimítok rajta. Óvatosan, hogy azért a szemét ne nyomjam ki. Mosolyog.
- Szeretlek, és csak segíteni akarok. A menyasszonyom vagy és bár nem tettük még meg az esküt, de jóban, rosszban.
Csak bólintok. Nem tudom, mennyi idő lehet. Még az időt sem tudom megnézni. Semmit nem tudok egyedül. Négy hete vagyok kint a kórházból és lassan szokom meg, mit merre t6alálok, pedig már egy ideje ismerem Rick lakását. Mennyire furcsa, hogy amíg az ember lát, addig eszébe sem jut, hogy mondjuk a vízcsapon ballra, vagy jobbra van-e a meleg víz. Hogy a dohányzóasztal körülbelül hány lépésre van a szoba ajtajától, hogy melyik távirányítónak milyen alakja van, ha esetleg az ember zenét szeretne hallgatni. Nem tudok írni, nem tudok olvasni, nem tudok egyedül még sétálni sem menni. Olyan mintha egy székhez lennék kötözve és nem tudnék mozdulni. Általában valaki mindig van velem itthon. Csak néha van az, hogy egyedül maradok, de Martha vagy Rick mindig meggyőződik róla, hogy megtalálom a kaját vagy az italt. A mindennapi életben annyira hozzá vagyunk szokva, hogy mindent látunk, hogy eszünkbe sem jut, úgy megnézni valamit, hogy ha becsukjuk a szemünket is lássuk a tárgyakat. Rick telefonja zümmög és a következő pillanatban már csörög is. Az X-Akták jellegzetes főcímdala szólal meg.
- Hi Ryan – szól bele. Tehát odabentről hívják. Nem voltunk bent, mióta kiengedtek. Felesleges bemennem. Gates megkeresett még a kórházban.

 

- Ki az! – szólók hangosabban és a kórtermem ajtaja már nyílik is. Magas sarkú cipők kopognak. Nem tudok rájönni ki lehet az.
- Beckett nyomozó, Gates kapitány vagyok – hallom főnököm hangját.
- Megismerem a hangját asszonyom – figyelmeztetem, hogy vak lettem, nem pedig hülye. A szemem még mindig le van ragasztva és még mindig nyugtatót kapok.
- Mi járatban asszonyom? – oldani próbálom a feszültséget.
- Nézze nyomozó. Maga nagyon jó, bár nem tudom felfogni mi a francért jött vissza Washingtonból, de nem tudom szabadon hagyni a helyét.
- Kirúg asszonyom? – lepődök meg és ha nem lenne bennem nyugtató, biztosan dühöngenék.
- Nem nyomozó. Viszont az orvos nem tudja megmondani az állapota végleges-e, vagy hogy meddig tart. Muszáj, vagyok felvenni valakit a helyére, de természetesen ha újra lát és készen áll, a visszatérésének nincs akadálya – csend telepedik közénk. Nem tudom mit is mondhatnék.
- Értem asszonyom – nyögöm.

Testvéri kapocs - 32. rész

Raina:

Az autóban ülök és egy hídon hajtok át. Tök üres. Egy lélek sincs itt rajtam kívül. Lelassítok és kiszállok a kocsiból. A híd széléhez sétálok és valami okból kifolyólag, felállok a szélére. Nem tudom, mit akarok. Nem tudom, hogy miért élek még mindig. Már kismillió alkalom lett volna, hogy visszaadjam lelkem a teremtőnek, de még mindig itt vagyok. Nem látok kiutat ebből az egészből. Ismét öltem. Megöltem Veronikát. Nem tudom, hogy mi lesz ezután. Nem akarok újra menekülni. Nem tehetem ezt már senkivel. Chrisnek családja van, és Luke-ot sem rángathatom már magammal.
- Te sem akarod ezt tenni – egy férfihang szólal meg a hátam mögül. Elfordítom a fejem és Luke-ot látom magam mögött. A kezét nyújtja felém.
- Így jobb lesz! – a könnyeim folyni kezdenek. Előrébb csúsztatom a lábam, és elengedem a korlátot. Széttárom a kezem és ugrani készülök. Elrugaszkodom, és már nem félek. Egy kéz ragadja meg a kezem és a híd oldalának csapódom.
- Szeretlek és nem hagyom, hogy hülyeséget csinálj. Tartalak! Meg fogjuk oldani, rendben? – belenézek a szempárba és világossá válik, hogy hülyeséget akartam tenni. A lányaim, a férjem. Mindenkiről lemondtam volna, csak azért, hogy ne fájjon? A fájdalom az élet része és én megbirkózom vele. A híd szélén lógva kellett rájönnöm, hogy az élet kegyetlen, de van megoldás. Mindig lesznek, akik szeretnek és bíznak bennem.

VÉGE!

 

 

***

Bizony eljött a vége, sokan voltatok akiknek tetszett és voltak oylanok, akiknek nem. De köszönjük azoknak akik olvastak minket és végig követték a történet alakulását.

 

***

Drága Raina,
nem tudom lesz-e még alkalmunk közöst írni, de minden esetre köszönöm. Nélküled nem jött volna létre. Köszönök mindent, köszönöm, hogy a sok rossz ellenére elviselsz, hogy helyrepofozol és köszönöm minden mást is. A jót is és a rosszat is, mert azok meg helyre ráztak. Megígérem, megbecsülöm az utolsó esélyem, mert azokért akik fontosak neki, az ember bármire képes. És az utolsó pár sor amit a befejező részbe írtál nagyon találó:
"A fájdalom az élet része és én megbirkózom vele. A híd szélén lógva kellett rájönnöm, hogy az élet kegyetlen, de van megoldás. Mindig lesznek, akik szeretnek és bíznak bennem. "
Történjék bármi, egy életre szóló csodaszép emléket kaptam és soha nem foglak elfelejteni. MIndig szeretni foglak.
Always
<3