Az ügy ami összeköt - 21. rész

Kedves olvasóink, itt egy újabb rész, amit ismét csak köszönni tudok drága barátnőmnek, Raina-nak. Fantasztikus dolog veled dolgozni és köszönöm, hogy vagy nekem.
Szóval keves ide látogatók, jó olvasást és dobjatok meg minket néhány kommentel a csevegőben

Most már szinte dörömbölök az ajtón és igyekszem túlkiabálni a víz zubogását.

- Mit kéne most tennem Kate? Tegyek úgy mintha mi sem történt volna? Mindenki elvárja tőlem, hogy azonnal fogadjam el őket! Miért? – sírja miután kinyitotta a fürdőajtót és már a karjaimba is omlik.

- Oh, kicsim, senki nem kívánja tőled, hogy ne vedd figyelembe a múltad. Emlékszel mit mondtál az előbb a kocsiban? Én melletted állok. Mindig.

Nem válaszolt csak tovább ölelt, és még csak most vettem észre, Rick az ajtóban áll, mindent hallott. Lefektetem az ágyra a lányt és betakarom. Martha jobb, ha vár egy kicsit, most nem hiszem, hogy fog vele beszélni.

- Sajnálom Martha. Fog veled beszélgetni, előbb, vagy utóbb, de nem most – nézek az idős hölgyre.

- Semmi baj kedvesem. Ha nem lenne családi vonás a titoktartás, már régen ismerném az unokámat – fél szemmel a fiára nézett miközben beszélt és mindannyian tudtuk mire céloz – Most haza megyünk. Vigyázz az unokáimra.

Megsimította a hasam, kaptam tőle egy puszit és már ki is lépett. Ricktől egy puszit kaptam a homlokomra és egy majd beszélünket, aztán ő is elment. Mire beértem a szobába Liv már aludt. Átmentem a zuhanyzóba és igyekeztem lemosni magamról a kórház szagát. Utáltam kórházban lenni, pedig az utóbbi időben már jó néhány osztályát meglátogattam a kórháznak. Azt hiszem, csokit akarok enni. Ritkán szoktam csokit enni, most még is azt akarok. Nem is inkább barackot, vagy süteményt? Megadóan lenéztem a hasam irányában.

- Kösz manó, most legalább egy órán át nem fogok elaludni, igazán megkönnyíthetnéd a maminak, hogy mit szeretnél – simogattam meg szeretettel. Belebújtam a pizsimbe és konyhába sétáltam. Pechemre se süti, se csoki, se barack, így be kellet érnem a fagyival. Sokat nem tévedtem, egy órával később, feküdtem le, aztán már aludtam is. Az első éjszakánk volt, hogy Liv rémálmok nélkül aludt, így kipihenten ébredtünk mind a ketten.

 - Kész vagy már? – kiáltok be a fürdőbe reggel. Már túl vagyunk a reggelin, és én már túl vagyok a készülődésen, már csak Livre várok.

- Mehetünk – jelent meg az ajtóban és már be is zártuk magunk után az ajtót.

Késésben vagyunk, így szabály ide vagy oda, megkülönböztető jelzéssel száguldottunk a kapitányság felé. Nevetve estünk ki a liftből, aztán a fiúk felé siettünk, hogy megtudjuk mi a fejlemény.

- Sziasztok. Tudtok már valami? – szólalok meg.

- Itt a kód Liv, jó munkát – passzolt át egy pendrivet Ryan a lánynak, aki már le is ült dolgozni, aztán felém fordult – Megvan Mr. Goldberg híváslistája és a futárcég kiadásainak listája és a főnök bankszámláján is érdekes mozgás volt.

- Nagyszerű Ryan, ugorjunk neki, és csukjuk le a tettest – leültem én is az asztalomhoz, ugyanis időközben a fiúk szereztettek egy asztalt Oliviának is. Ök. voltak az egyetlen emberek, akik nem faggatták Livet, hogy ki ő, honnan jött meg ilyesmi, és ezért hálás is volt nekik.
Fél szemmel oldalra pillantok, és látom, hogy Liv nagyon dolgozik. Közelebb gurulok hozzá, és megnézem, hogy mit csinál.
- Hogy megy? – kérdezem tőle, de ő nem szól semmit, egy ideges fejet vág.
- Ez… kifog rajtam. Már láttam ilyet, de nem tudom, hogy hol. Nem megoldó kulcs kell hozzá, hanem…hanem…áhh nem tudom. Ez szörnyű. Most miért nem megy? Eddig az egyik legjobb voltam, de úgy látszik, hogy kijöttem a gyakorlatból. – látom, hogy ott van a megoldás, de még nem látja. Ebben sajnos nem tudok segíteni.
- Ehhez én nem értek. Még el kell intéznem egy telefont.
- Telefon. Hát persze. Az egész kódnak a telefonhoz van köze. – megfordultam, és visszaültem Liv mellé. Örültem neki, hogy ha még nem is szándékosan, de tudtam neki segíteni. Intek Ryan-éknek, hogy jöjjenek közelebb.
- Szóval? Találtál valamit? – kérdezi Esposito.
- Igen. – válaszol magabiztosan Liv. – Az egésznek a telefonhoz van köze, és a billentyűzetben van elrejtve a kulcs. Most megpróbálom feloldani. Pár percre van szükségem. Elindítom a programot, és mindjárt megtudjuk, hogy mit akart annyira eltitkolni Mr. Goldberg. – elmosolyodok. Látom rajta, hogy mennyire élvezi, amit csinál. Örülök, hogy sikerült így beilleszkednie. A fiúk, az első pillanattól kezdve elfogadták. Elindul a képernyőn a zöld csík, ami a töltést jelzi. Már 98%-on van. Betöltött. Mindannyian elkezdjük olvasni a szöveget. A tartalma megdöbbentő. Liv felugrik a székről, és felé fordul.
- Hogy tehetted? Tudtad igaz? Mégsem szóltál egy szót sem. Nem hiszem el, hogy voltál képes ezt tenni velem? – minden szó megforgat a szívemben egy kést. Én nem akartam bántani, csak jobbnak láttam, hogy ne mondjam el.
- Liv. Kérlek, én…- nem hagyja, hogy végigmondjam, amit akarok. Egyszerűen elrohant. A szemem könnyes lett, és újra a képernyőre tekintek.
Ez áll rajta: Johanna Beckett 1999. Jan. 9.; Diana Cavanaugh 1999. Jan. 17.  A haláluk elkerülhetetlen volt. Járulékos veszteségek. Tudtak a tervről, így ki kellett iktatnunk őket.
- Ez egy e-mail. – állapítja meg Espo. – Talán van feladó is. Utána nézünk. Menj csak utána. – Espo mindig kitalálja, hogy mire gondolok. Felállok a székről, és lefelé megyek. Oda lépek a portáshoz.
- Albert! Látta merre ment Olivia? – kérdezem az idősödő portástól.
- Igen. Fogott egy taxit, és ha jól hallottam, akkor hazafelé ment.
- Hálásan köszönöm Albert. – megfordulok, és a kocsimhoz megyek. Beülök, és haza felé veszem az irányt. Padlógázzal megyek, nem érdekel, ha elkapnak. Mikor haza érek, úgy érzem, hogy nincs időm arra, hogy beálljak a parkolóba. Az utcán hagyom a kocsim, és felfelé megyek. Bemegyek a lakásba, és először senkit sem látok. A szoba felé megyek, és megpillantom Liv-et. Háttal áll nekem. Belépek a szobába, és halkan megszólítom.
- Liv! Én sajnálom. – szólok hozzá halkan, mire ő megáll a pakolásban. Most veszem észre, hogy azt a kevés cuccát rámolja bele egy szatyorba.
- Bíztam benned. Hazudtál nekem. – a szívem megszakad. Még mindig háttal áll nekem. Keményen szól hozzám. Nem tudom, hogy mit is tehetnék.
- Nem volt alkalmam elmondani. Kérlek, bocsáss meg. – már könyörgök neki, pedig még sosem könyörögtem senkinek.
- Liv, hallgass meg...

- Hallgassalak meg? Miért hallgatnálak? Hogy bízzak bármiben is, amit mondasz? – Liv megfordul, és az arcát könnyek borítják.
- Ha törődsz velem egy kicsit is, akkor nem csinálod. Akkor nem mész el. – már nem tudom, hogy mit mondhatnék. Az én szememben is összegyűlik a könny.

- Ha törődöm veled? Kate, az életem egy részét titkoltad el, mintha valami gyerek lennék.

Ez az én életem, az enyém... Te nem dönthetsz felette. – a szavak nagyon ismerősek voltak. Nem is olyan rég, én is, pontosan ezeket a szavakat vágtam Rick fejéhez. Már pontosan értem, hogy mit érezhetett akkor, mikor én mondtam ezeket neki.
- Kérlek Liv. – Liv összefogja a szatyrot, és az ajtó felé indul. – SZERETLEK.
Liv megáll. Nem mozdul. Lassan kiesik a kezéből a szatyor, és megfordul. Az arcán, már patakokban folyik a könny.
- Én is. Nagyon. Nem tudok rád úgy haragudni, mint ahogy kéne. Nem tudok úgy, haragudni, ahogy másra haragudnék ebben a helyzetben. Nagyon nehezemre esik hátat fordítani, és elmenni. Nem karlak elveszíteni, de amit tettél, az…- nem hagyom, hogy kimondja az „árulás”szót. Odalépek, és olyan szorosan ölelem, ahogy csak tudom. Érzem, hogy megadja magát, és ő is ölel.
- Sajnálom anya. Nem akartam ilyeneket a fejedhez vágni. – suttogja a nyakamba, miközben ölelem. Anyának hívott. Nem vagyok biztos benne, hogy jól hallottam. De igen. Azt mondta. Ez hihetetlen. Csodálatos érzés, ha valaki anyának hív.
- Azt mondtad, hogy anya? – kérdezem hietlenül.
- Mi? – emeli fel a fejét a vállamról. – Én…én nem tudom.
Letörlöm a könnyeket szeméről, és mélyen a szemébe nézek…