Az ügy ami összeköt - 25. rész

A lépcső felé vette az irányt. Tudta, eléggé megdöbbentette Katet, hogy azonnal utána induljon, így nyer egy kis egérutat. A járás lassan ment neki. A seb a hasán rettentően feszült. Hiába töltött a kórházban három hetet, még nem jött rendbe teljesen. Azt is tudta, hogy az apja valószínűleg a parkolóban várja, hogy Kate lemenjen. Nagy nehezen megtette a lefelé vezető utat, és a másik irányba indult el, hogy véletlenül se vegye észre Rick. Fogott egy taxit és odament ahová szokott. Az anyja sírjához. Életében először bánta, hogy akkor megcsináltatta az abortuszt. Akkor lehetett volna, nem kellett neki, a körülmények miatt. Most már szeretne, nem lehet. Az élet kegyetlen.

- Szia, anya – nem tudott többet szólni, csak lerogyott fájdalmában és sírt. Fájt az egész minden és fáj a sebe.

- Hol van Olivia? – szaladt le Kate a kocsiba, de ahelyett, hogy ott találja a lányt csak Ricket találta ott.

- Azt hittem fent van veled – lepődött meg a férfi – Elment? MI történt? Hova mehetett? Feküdnie kellett.

- Fogalmam sincs, de meg kell találnunk. Rick, ő már tudott arról, hogy nem lehet gyereke – nézek rá kétségbeesve és közben a mobilamat kutatom a táskámban. A másik dolgot egyelőre nem mondom el, előbb kiderítem a valóságot.

- Alexis szerint nem ment oda hozzá és nem is hívta – tette le Kate letörten a telefont, közben pedig fogalma sem volt róla, hogy Olivia éppen akkor tárcsázza Alexis számát.

- Olivia hol vagy? – szólt bele kétségbeesve Alexis a telefonba, mikor látta ki is keresi.

- Alexis gyere értem – sírta a telefonba miközben a hasát fogta – összekaptam Katetel, leléptem és azt hiszem felszakadt a sebem a megerőltetéstől. Nagyon fáj Lexi.

- Nyugodj meg Liv, azonnal indulok, de hol vagy?

- A temetőben anyám sírjánál. Kimegyek a kapuba, ott várlak.

Azzal a két testvér bontotta a vonalat és Alexis idegesen kezdte kapkodni a jogosítványát és a telefonját. Martha is észrevette, hogy valami nem stimmel, gyorsan kifaggatta unokáját, és úgy döntött kell a lányoknak egy józan gondolkodású ember is, hát vele tartott. Épp ki akartak lépni az ajtón mikor Rick és Kate idegesen futottak be.

- Az előbb telefonált. Tudom, hol van, most megyek érte, felszakadt a sebe – darálta Alexis a fejleményeket, és a pánik, ami elfogott rettenetes volt.

- Veled megyünk – szólaltam meg hangosan, de Lexi már a szavamba is vágott.

- Most nem, tudom, hogy összevesztetek valamin és azért ment el. Engem hívott, mert bízik bennem. Én megyek érte, te pedig lefekszel pihenni, nyugodj meg, minden rendben lesz.

- Ne aggódj kedvesem, velük leszek – ölelt meg Martha és már ki is mentek az ajtón. Idegesen kezdtem el fel-alá járkálni, egészen addig, amíg el nem szédültem. Hála isten, hogy Ricknek stabil bútori vannak, különben magamra rántottam volna a polcot, amiben megkapaszkodta. Ezzel csak azt értem el, hogy ráhoztam a frászt. Gyorsan kézbekapott és a hálóba vitt. Elfeküdtem és csukott szemmel vártam, hogy a szoba forgása megszűnjön. Ő félig fekvő helyzetben feküd mellettem és a hajamat simogatta. Megnyugodtam, a szoba forgása is leállt aztán éppen csak elaludtam volna, mikor nyílt az ajtó és meglepetésemre Olivia lépett be rajta. Látszott rajta hogy kimerült, Alexis segített neki az ágyig eljutni és leült mellém.

- Magatokra hagylak titeket. Ne izgasd fel magadat – kaptam egy apró, de féltő csókot szerelmemtől és már magunkra is hagyott minket. Csak némán néztük egymást egy ideig. Arrébb fészkeltem magam a nagy ágyon és mellém feküdt. Biztos voltam benne, hogy most feküdni jobb neki, mint ülni.

- Én… Sajnálom… amiért annyira… szóval csak bocsáss meg – kereste a szavakat és egy könnycsepp csordult le az arcán.

- Semmi baj kicsim – letörlöm az arcáról a könnyeket, és tovább folytatom – inkább te ne haragudj. Előbb kellett volna elmondanunk, csak azt akartuk, hogy legalább egy kicsit helyre gyere. Mesélsz arról, amit említettél?

Félve kérdeztem meg, nem tudtam, hogy reagál. A hallgatása alapján talán mégsem kellett volna megkérdeznem.

- A maffiánál töltött idő alatt, sokszor kellett olyat tennem, amit nem akartam – kezdte halkan és már újabb cseppecskék gurultak le az arcán – az egyik ilyenből teherbe estem. Nem tudtam elviselni, hogy olyantól van, akivel nem is önszántamból feküdtem le. Pénzem nem volt rendes orvosra, így találtam valakit, aki olcsón, de illegálisan elvette. Azt hiszem, most már soha nem bocsátom meg magamnak.

- Sok lehetőség van még – magamhoz öleltem a síró lányt. Nem beszéltünk tovább. ÉN öleltem ő sírt, aztán pedig álomba merült, nem sokkal később pedig én is. Sok volt ez egy délelőttre.

Az ajtó nyikorgására ébredek, és látom, hogy Rick lép be az ajtón. Liv még mindig ölel, és nem nagyon tudok megmozdulni.
- Sss. Nagyon nehezen aludt el. – intem csöndre szerelmemet. Nagy levegőt veszek, és megpróbálok kibontakozni az ölelésből. Liv keze, a derekamon van, de nem tudom úgy megmozdítani, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Szerencsére nem ébredt fel. Kimászok az ágyból, és lemegyek a konyhába. Lex ott ül a kanapén, és egy könyvet olvas.
- Hogy van? – kérdezi, és látom a szemében az aggódást.
- Lelkileg nincs jól. Nagyon nincs. De mi mind itt vagyunk neki, és a segítségünkkel helyre jöhet. – sóhajtok egyet, és Rick-hez lépek. Átölelem, és egy csókot is adok neki. Pár perccel később, mind egy éles sikítást hallunk az emelet felöl. Már rohanok is felfelé, és a szobába megyek, a hang után. Belépek, és látom, hogy Liv-ről folyik a víz, és rettenetesen zihál. Odaszaladok mellé, és az ágyra ülök. Ő rögtön átfogja a nyakam, és már tudom, hogy mi törtét. Egy újabb rémálom.
- Sss semmi baj itt vagyok. Nem történhet semmi baj. Mit álmodtál? – kérdezem tőle, hátha ha kibeszéli akkor megnyugszik.
- Szörnyű volt. Az egész megtörtént újra. Újra, és újra. – sírni kezd, de legalább már a légzése rendeződik.
- Anyukád halála? Még mindig arról álmodsz?
- Nem. Már a tiédről. – a sírás erősödik.
- Liv. Kicsim. Nem ez nem fog megtörténni, hiszen te mentetted meg az életemet. Köszönöm, hogy megmentetted az életem, és a kisbabám életét. Ezt sosem fogom tudni meghálálni. Köszönöm Liv, köszönöm. – ölelem magamhoz, és ő is ölel engem.
- Bármikor megtenném újra. – felemeli a könnyáztatta arcát, és rám néz. – Bármikor. – Nem tudok mit mondani, csak erősen magamhoz szorítom, mire ő felszisszen.
- Annyira sajnálom. – kérek elnézést, de ő mit sem törődve a fájdalommal, ugyanúgy ölel szorosan tovább.
- Éhes vagyok. – suttogja halkan, de én mindent hallok. Rámosolygok, és leszállok az ágyról. Ő is leszáll, és a vállamba kapaszkodik. Elindulunk lefelé a lépcsőn, és mikor Rick meglát minket, azonnal a segítségünkre siet, és segít a lányának lejönni a lépcsőn. Rick megfogja a lánya derekát, és segít neki leülni az asztalhoz.
- Mit szeretnél enni? – kérdezem tőle, de ő nem válaszol.
- Nem vagyok éhes. Csak azért mondtam, hogy lejöhessek, mert amúgy nem hagytad volna, hogy kikeljek az ágyból. – elmosolyodik, és én is csak mosolyogni tudok rajta, mert igaza van. Már késő délután van, és én viszont éhes vagyok.
- Rendelünk valamit? – fordulok Rick felé, és ő bólint, majd a telefonért nyúl.
- Én viszont elmennék fürdeni. – mondja Liv.
- Segítsek? – kérdezem tőle, és mélyen az arcát fürkészem.
- Nem, te csak egyél, és pihenj. Majd Lexi segít ugye? – látom, hogy segítségkérően néz húgára, majd mikor Lexi természetesen igent mond, akkor megkönnyebbülni látom az arcát.

Alexis, a karját, Liv derekára helyezte, Liv pedig, a kezével, átkarolta húga nyakát. Így mentek fel a fürdőszoba felé. Mikor beléptek, elengedték egymást, és Lex elkezdte kiengedni a vizet a kádba. Liv levette a nadrágját, és a felsőjét. A nagyalakos tükör elé állt, és belebámult. A lány teste izmos, és kisportolt volt. Nem volt rajta súlyfelesleg, de nem is volt nagyon vékony.  Hosszú, barna haja a vállára omlott, és az a barna szempár, úgy tudott ragyogni, mint a nap. Most viszont, nem ragyogott, még csak nem is csillant meg. Liv tekintete, a hasán lévő sebre vándorol, majd óvatosan megérintette. Nyelt egy nagyot, és elgondolkodott. „ Ha akkor, nem dobom el a gyermekem, akkor most semmi probléma nem lenne. Nem lehet gyermekem. Nem lehet normális családom. Mindent Kate-ért tettem, de nem hiába tettem. A testvérem, és az anyukája, abban a pillanatban sokkal fontosabbnak tűnt, mint az én életem. Nem bántam meg semmit. Tudtam, hogy egyszer eljön a nap, mikor törlesztenem kell azért, amit a múltban tettem.”
- Köszönöm Lexi. – mondta Olivia, és Alexis csak bólintott, majd kiment a fürdőből. Olivia, belefeküdt a jó forró vízbe, és becsukta a szemeit. Próbálta teljesen kiüríteni a fejét. Nem akart semmire sem gondolni. Nem akart szomorú lenni, de most nem is boldogságra vágyott. Nem akart sem a jövőn, sem a múlton gondolkodni, csak simán létezni akart.

- Liv? Jól vagy? – kopogok be a fürdőszobaajtón, hiszen Liv már vagy 2 órája bent van. Nem jön válasz, szóval benyitok. Beljebb lépek, és meglátom, hogy Liv a kádban fekszik, és elvan merülve. Az egész teste, a fejével együtt, víz alatt van. Szörnyen megijedek, hogy valami butaságot csinált. Belenyúlok a vízbe, és kihúzom.
- Liv…Liv kicsim… lélegezz. – szólongatom, mire ő kinyitja a szemét, és hirtelen, egy nagy és életmentő levegőt vesz. Még mindig tombol bennem a félelem, és magamhoz szorítom a vizes testet. – Mi történt? – emelem fel a fejét.
- Én…elaludtam…azt hiszem. – mondja még mindig levegő után kapkodva.
- Azt hittem, hogy… hogy…
- Azt hiszed, hogy képes lennék végezni magammal? – látom, hogy meg van döbbenve a feltételezésemen. Elveszek egy törölközőt a polcról, és becsavarom a vizes lányt.

- Liv! – jövök le az emeletről. Olivia a kanapén ül és tv-t néz. Alexis már suliban van, de ez nem akadályozza meg őket a beszélgetésben. Van, hogy egy-egy este órákig lógnak a telefonon. De egyikünk sem bánja, lelkileg sokat javult, de még hosszú út áll előtte és ezt mindannyian tudjuk. Attól félek, ha megszületik a baba, Liv egy kicsit vissza sűlyed az önsajnálatba.

- Igen? – fordítja el a fejét a tv-től.

- Nem jönnél el velem a régi lakásomra? Ekkora hassal már nem szeretek vezetni – nézek a hasamra, ami ahhoz képest, hogy 6 hónapos vagyok, nem nagy ugyan, de a vezetésnél már zavar. Csak akkor vezetek, ha muszáj, és most nem muszáj.

- Persze, mehetünk – magára kapta a bőrkabátját én pedig egy vastagabb termo pulcsit és már útban is voltunk. 

- Biztos, hogy nem bánod, hogy eladom a lakást? – nézek rá mikor egy piros lámpánál állunk meg.

- Kate ez a te lakásod. Miért bánnám?

Nem válaszolok, csak mosolygok egyet. Ez alatt a pár hónap alatt nagyon jól kiismertük egymást, és szinte szavak nélkül tudunk kommunikálni. Nagyon közel került hozzám. Az anya megszólítás megmaradt, de néha azért előkerül a Kate is. Nem zavar. Volt már ugyan ebből félreértés, hisz Liv nem lehet az én lányom, viszont sokszor jegyezték meg neki, hogy milyen fiatalos anyukája van. Persze mi csak mosolygunk rajta. Közel 20 perces autózás után értünk a régi lakásomra. Még volt 10 percünk, amíg az új vevő megérkezik.

- Most már csak a vevőt kell megvárnunk – fordulok Liv felé és még egyszer átfutok a szememmel mindent, hogy nem hagytam-e itt valamit.

- Nem kell várni – jegyezte meg és én felhúzott szemöldökkel fordultam felé.

- Hogyan?

- Én vettem meg a lakásod – mosolygott rám szélesen.

- De… Hogyan? Nem jó neked velünk? – értetlenül és szomorúan bámulok rá. Észreveszi a zavarom és már mellettem is termett és megölelt, aztán megsimogatta az arcom és a gömbölyű pocakomat is. A kis tökmag egy nagy rúgással jelezte, hogy örül testvére simogatásának. Elmosolyodott és belekezdett a magyarázatba.

- Ugyan, ne légy szomorú. Szeretek veletek lenni, de már nagylány vagyok. Különben is így több hely lesz egy kisgyereknek vagy többnek – kacsintott egyet – és kell, majd a lurkónak egy hely ahová leléphet, ha egy kis nyugalmat szeretne, mert kamasz éveiben gázosnak találja az aggódó szüleit – elnevettem magam és néhány könnycsepp buggyant ki a szememből. Annyira megszoktam már, hogy velünk van. A viták és az érzelmi kitörések, sőt az álmok is megszűntek. Készen áll egy külön életre és ezt nehéz elfogadni. Tényleg úgy érzem magam, mint az anyja.

- De megleszel? Mármint, érted?

- Ugyan anya. Köszönöm a segítséget, jól vagyok. Ettől még szeretlek titeket, csak már eljött az ideje, hogy kirepüljek. A részleteket pedig havonta utalom, ahogy e-mailben megbeszéltük.

- Szó sem lehet róla, ezek után nem fogadom el – persze, még csak az kéne, hogy pénzt kérjek a lányomtól.

- De… Meg fogok tudni élni, akkor is ha fizetek.

- Nem Olivia, nem engedem. A nevedre kerül a lakás, de nem engedem, hogy fizess.

- Rendben – ölelt meg újra. Már csak Ricknek kell elmondani, hogy a lánya, akit éppen csak elfogadott és kezd a kapcsolatuk kialakulni, már ki is repül. Azt hiszem, mint minden apa, ő is nehezen fogja fogadni. Pár nap múlva, Liv már hatalmas bőröndökkel állt az ajtóban. Mikor Rick megtudta, hogy a lánya elköltözik, majdnem elsírta magát. A konyhában ülök, de Liv még nem vett észre. Leteszi az ajtóba a bőröndöket, és még utoljára körülnéz. Hirtelen nyílik az ajtó, és Rick lép be.
- Jaj de örülök, hogy még itt vagy. – öleli magához a lányát, és nevetnem kell Liv értetlen arckifejezésén. Így persze már mindenki tudja, hogy a konyhában vagyok. Rick, behúzza Liv-et a konyhába, és megáll előttem, majd egy pillanatra újra lányához fordul.
- Nem akartam, hogy erről lemaradj. – nem igazán értem, hogy Rick mire céloz, de látom rajta, hogy nagyon izgatott. Kihúzza magát, megigazítja a ruháját, majd letérdel. Te jó ég letérdel.
- Katherin Elizabeth Beckett. Megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül? – nem kapok levegőt. A zsebéből, egy bíborvörös dobozt húz elő, és kinyitja.
- Igen. Igen. Te jó ég összeházasodunk. – Rick az ujjamra húzta a hatalmas, és csodaszép gyűrűt, és én rögtön a nyakába ugrottam. Liv is odajön, és megölel. Gratulál nekünk.
- Nagyon örülök nektek, de sajnos nekem mennem kell. Nem akarom elrontani a hangulatot, de tényleg mennem kell. – látom, hogy tényleg nem akar letörni minket, de a búcsú mindig nehéz. Bólintok, és a kezemmel intek, hogy jöjjön közelebb. Közelebb sétál, és én átölelem.
- Tudnod kell, hogy ide mindig visszajöhetsz. Ennek a háznak az ajtaja mindig nyitva van előtted.
- Ez így igaz. Akkor jössz, és mész mikor a kedved tartja. – Rick is ölel minket, és nem nagyon akarjuk elengedni egymást.
- Köszönöm. Köszönök mindent. Amúgy nem örökre megyek el, hiszen találkozunk az őrsön. Tudod, apa nem csinálja meg a papírmunkát, szóval az ránk marad. És olyan gyakran jövök, hogy meg is untok egy idő után. – egy utolsó ölelés következik, és Liv-et az ajtóhoz kísérjük.