Az ügy ami összeköt - 24. rész

- A legutóbbi vitánk után nem gondoltam volna, hogy valaha észhez térsz – szólaltam meg már a kocsiban. Útban voltunk hazafelé. Persze nem az én lakásom felé. Nem beszéltük meg, de nem is kellett megbeszélnünk, hogy hova visz haza.

- Az a baj, hogy túlkésőn jöttem rá, nektek van igazatok. Sok mindentől kímélhettem volna meg mindenkit – pillant rám a volán mögül és kezét. ami eddig a sebváltón pihent, most a combomra teszi át. Csak egy fáradt, apró mosolyt eresztek meg felé. Többre nem is telik. Eszembe jut Olivia. Egyedül hagytuk a korházban. Nem kéne egyedül hagynunk, mi van, ha történik valami és ő vele nincs ott senki? Fel akarom tenni Ricknek a kérdést, hogy mi lenne, ha egy gyors zuhany után visszamennénk, de már meg is érkezünk. Kiszállunk és felmegyünk a lakására. Este van már, Alexis és Martha alszik. Legalábbis, mi azt hisszük. Meglepődünk mikor Alexist találjuk a konyhába a nyitott hűtőajtóval szemben.

- Hogy van? – szólal, meg azonnal mikor meglát bennünket.

- Haza zavart minket – Rick válaszol a lányának és Alexis már dühösen fel is szólal.

- Egyedül hagytad? Nem szabadna, mellette kéne lennie valakinek.

- Alexis nyugodj meg kicsim. A nővéreddel megbeszéltünk mindent. Ő hazaküldött minket, hogy Kate pihenjen én meg azt a feladatot kaptam, hogy ne hagyjam egyedül őt. Mit szólnál, ha felhívnék valakit, hogy legyen vele éjszaka?

- Talán nekünk kéne visszamennünk – roskadok le az egyik székbe és nézek magam elé.

- Szó sem lehet róla. Oliviának igaza van. Neked pihenned kell, rendes ágyban. Gondolj a babára. Felhívom Espositot, vagyunk olyan jóban, hogy tudom, megtesz ennyit.

- Rendben – sóhajtunk fel egyszerre a vöröshajú lánnyal. Ad egy puszit az apjának és eltűnik a szemünk elől.

- Menj és tusolj le, addig felhívom Espot – húz magához és ad egy puszit a homlokomra. Megadom magam és felfelé indulok, belépek a fürdőbe, aminek az egyik ajtaja Rick szobájába, a másik ajtaja a folyosóra nyílik. Meglepődve veszem észre, hogy az itt hagyott fogkefémtől kezdve a tusfürdőmig, mindenem ott van, ahol én hagytam. Ledobom a ruháimat, megnyitom a csapot és már be is állok a jó meleg víz alá. Csak folyatom magamra, hagyom, hogy a testemet egy kicsit ellazítsa, de amint elérném azt a szintet, hogy el is lazulok, eszembe jut Liv. Még mindig nem biztos, hogy túléli, még nem telt le a 24 óra, soha nem lehet gyereke. Vajon hogyan fogadja majd? Már századszorra futnak ezek a gondolatok a fejemben végig. Egy könnycsepp hagyja el a szemem, és keveredik az arcomra folyó forró vízzel. Eszembe jut a bankban történtek. Szinte minden képsort látok magam előtt. Ahogy Liv az életét adná értem. Nem bírom tovább. A csempének ütődik a hátam, és a földre csúszok. Kezemmel a térdemet ölelem és megállíthatatlanul zokogok. Újra. Fogalmam sincs meddig ültem ott, azt sem éreztem, hogy a víz, ami rám folyik, nem meleg többé, hanem már hideg.

- Semmi baj édesem. Gyere, a víz már jég hideg, még megfázol – kezeit a térdeim alá csúsztatja, és úgy emel fel és visz át a szobába. Gyengéden lefektet az ágyra és magához húz. Úgy kapaszkodok belé, mintha az életem függene rajta és csak zokogok. Ahhoz képest, hogy rendőr vagyok és ennek az egésznek egy semmiségnek kellene lennie, rendesen össze vagyok törve. Hiába a hormonjaim túl sokan vannak, és túlságosan érintett vagyok az ügyben.

A sírásom csillapodik, távolodok egy kicsit Ricktől és a szemébe nézek. A könnyeim elapadnak attól, amit látok. Szerelmet látok és aggódást. Lassan közelebb hajolok és megcsókolom. Csókunk egyre hevesebb lett, és ő szenvedélyesen simogatni kezdett. Elűzött vele minden rossz érzést, rossz emléket, aggódást. Nem is tudtam, hogy ennyire hiányzott. Visszafektetett az ágyra és a csók közben tovább simogatott. Nem volt nehéz dolga, hisz a zuhany alól szedett ki. Akkor fáztam, most viszont úgy fűt a szenvedély, hogy majd meggyulladok. Miközben a még lapos hasamat csókolja végig, gyorsan megszabadítom a felsőjétől, s mikor újra visszatért a számhoz, megszabadítottam a nadrágjától is. Egyre hevesebbek és szenvedélyesebbek lettünk, mígnem újra együtt mozogtunk az ősi ritmusra és együtt értük el a mámorító gyönyört.

- Szeretlek – suttogta a fülembe miután, lassan visszatért a légzésünk a normálisba.

- Tudom. Én is szeretlek – mosolyodtam el, hátat fordítottam neki, ő pedig hátulról átkarolt, kezét a hasamra rakta. Most már nem zavart, hogy gyermekünk búvóhelyét tapogatja. Az álom gyorsan ért utol.

Rick hajnaltájban arra ébredt, hogy az eddig nyugodtan alvó szerelme, most vagdalódik az ágyban és egyre csak azt hajtogatja; nem halhatsz meg! Nem halhatsz meg! Gyorsan felül és a nő vállához ér, de semmi reakció. Óvatosan megrázta, aminek következtében Kate sikítva ült fel.

- Neee! – kiáltotta és azzal a levegővétellel már ki is tört rajta a zokogás.

- Semmi baj. Minden rendben lesz! – ölelte magához Rick, ő pedig úgy kapaszkodott a férfiba mintha az élete függene rajta. 

- Ugye nem fog meghalni? – szipogta Kate, de fejét még mindig a férfi mellkasába fúrta.

- Minden rendben lesz vele. Nyugodj meg, Esposito vigyáz rá – suttogta vissza és egy apró puszit nyomot a síró nő homlokára. Kis idő után, már mindketten újra aludtak.

A hetek teltek, és Liv állapota a kritikusból, stabilra fordult.
- Szia. – köszön rám Rick, mikor lejön a lépcsőn. Ma reggel én ébredtem előbb, mert megakartam köszönni neki a tegnap estét, egy finom reggelivel.
- Jó reggelt. – köszönök vissza, és egy szenvedélyes csókot váltunk.
- Ma van a nagy nap. Ma végre Liv haza jöhet. – látom rajta, hogy nagyon izgatott. Nagyon szereti a lányait, és a születendő gyermekünkért is nagyon oda van, már most.
- Igen. – mosolygok rá. – Nem tudom, hogy hogyan fogadja, majd azt, hogy nem a régi lakásunkba megyünk vissza, hanem ide jövünk. – kicsit elbizonytalanodok. Ő átkarol, és ettől rögtön megnyugszom. A reggeli után, felöltözünk, és elindulunk a korház felé. Az út, csendesen telik, de a keze sokszor vándorol a kormányról a combomra. Én csak mosolygok, és egyszer-egyszer visszateszem a kormányra a kezét, de néha hagyom, hogy ott maradjon. Lassan megérkezünk a korházhoz, és leparkolunk. Befelé indulunk, és a folyosón sétálunk végig, kézen fogva. Belépünk Liv kortermébe, és az orvos éppen segített neki beleülni a tolókocsiba. Még nem tud úgy mozogni, mint azelőtt, de sokat javult az állapota.
- Sziasztok. – köszön nekünk mosolyogva.
- Szia. – mondtuk szinte egyszerre Rick-el. Liv csak mosolyog az összekulcsolt kezünkön.
- Jöttünk, hogy haza vigyünk. – rohanta le rögtön Rick. Látom, hogy Liv kicsit elkomolyodik. 
- Hogy éted azt, hogy haza? – kérdezi Liv. Most nagy levegőt veszek, és átveszem a szót Rick-től.
- Mi… odaköltözünk Rick-hez, és Alexis-hez. Vagyis te, mert én már átvittem a cuccomat. – látom rajta, hogy összezavarodott. Mondani akar valamit, de nem szól, csak gondolkodik.
- Azért, ezt… velem is megbeszélhetted volna. – nem örül a dolognak. Érzem, hogy Rick kézfogása enyhül. Liv, most megbántotta őt, de valahol megértem. Tényleg meg kellett volna beszélnem vele. 
- Sajnálom Liv, de ez így jó lesz. Hidd el. Lesz sajátszobád, és sokkal kényelmesebb lesz, mint régen. – próbálom őt rávenni a költözésre, de nem igazán hajlik a dolog felé.
- Haza akarok menni. A régi lakásodba. – csak bólintok, és tudomásul veszem, hogy ezen még gondolkodnia kell. Megfogom a táskáját, és a kocsihoz indulunk. Egy nővér tolja ki a kocsii, és ott magunkra hagy minket.
- Segítsek? – kérdezem tőle, mikor látom, hogy fel akar állni.
- Nem kell. – kicsit mogorván szól hozzám, és én csak kíváncsian nézek rá. Megfogja a tolószék karfáját, és megpróbál felállni. Ebben a pillanatban az arca eltorzul, és a földre zuhan. Rick egy másodperc alatt ott terem, és megtartja a lányt. Nagyon megijedek, és odaguggolok mellé, amennyire a hasam engedi.
- Jól vagy? – szörnyen megijedtem, de látszólag nincs semmi baja.
- Jól vagyok. Engedj el. – szól az apjára, és Rick csak csodálkozik. – Engedj. – szól erélyesebben. Liv nyel egy nagyot, és feláll. Látom, hogy minden mozdulat fáj neki. Bevonszolja magát a kocsi hátsó ülésére, és becsukja az ajtót. Rick mellém lép, és átölel. Á kellett jönnöm, hogy az ölelés, csak álca, hogy a kocsiban ülő lány ne halljon minket.
- Még van, amit el kell mondanunk neki. El kell mondanunk, hogy nem lehet gyermeke. Nem halogathatjuk tovább. 3 hete volt korházban, és nem voltunk képesek elmondani neki. Ez teljesen megváltoztatja az életét.
- Éppen ez az. Tönkreteszi az életét. Nem lehet csak úgy elmondani neki. Ehhez idő kell. Nem ronthatsz rá azzal, hogy soha többé nem lehet gyermeke. Ez egy szörnyen fájdalmas dolog. – az álcaölelés végül, tényleg ölelés lett. Rick próbál megnyugtatni, de ez egy lehetetlen helyzet. Nem olyan könnyű egy fiatal, élettel teli nőnek elmondani, hogy nem lehet gyermeke. Ez a világ, legszörnyűbb dolga. Boldog vagyok, hogy ez nekem megadatott, és végtelenségig szomorú vagyok Liv miatt. Kibontakozunk az ölelésből, és beszállunk a kocsiba. Elindulunk a régi lakásom felé. Az út kínos csendben telik. Senki sem tud megszólalni. Éppen kifelé nézek az ablakon, mikor a tekintetem, az oldalsó visszapillantó tükrön akad meg. A tükörből, szinte tökéletesen látom Olivia arcát. Egy könnycsepp hagyja el a szemét, és eközben megszakad a szívem. Nem bírom tovább nézni, ezért hirtelen elkapom a tekintetem. Lassan befordulunk a lakásom parkolójába. Kiszállok, és mondom Rick-nek, hogy várjon meg az autóban. Liv is kiszáll, de már nem látom a fájdalmat az arcán. Felfelé indulok a lakásomba.
- Ez nem lehet igaz. – szólal meg Liv, de nem nagyon értem a megszólalását.
- Tessék?
- Nem működik a lift. – emeli fel a kezét, és rámutat arra a sárga papírra, ami a lift ajtaján díszeleg. – Nem baj, akkor felmegyünk a lépcsőn.
Liv elindul felfelé, de a második lépcsőfoknál lehajol, és a hasához kap. Odasietek, és megtartom, nehogy elessen.
- Hagyj. Már jobban vagyok. – szól rám, és kihúzza magát az ölelésem, és a tartó kezeim közül. Elindul felfelé. Még sosem láttam senkiben ennyi akaraterőt. Felérünk a lakáshoz, és bemegyünk. A konyha felé megyek, és csak fél szemmel látom, hogy Liv a hálószoba felé megy. Pár perc múlva, mikor már a tea elkészült, úgy döntök, hogy Liv után megyek. A szobaajtó félig nyitva van. Nem nyitok be, csak benézek a kis ajtórésen. Látom, hogy Liv az ágyon fekszik, és a párnámat szorongatja.
- Ezt nem hiszem el. Miért történik ez velem? Nem akarok elköltözni. Így már minden más lesz. A költözés, aztán az, hogy nem lehet gyermekem. – suttogja halkan. A szemeim nagyra nyílnak. Honnan tud róla? Miért nem szólt, hogy tudja? – Mi lesz most velem? Kate nélkül, újra csak…- ezt már nem bírom tovább. Belépek a szobába, és közelebb megyek hozzá. Szorosan hozzábújok, és átölelem.
- Nem lesz semmi baj. Én mindig itt leszek neked. Soha nem veszíthetsz el engem. – úgy tűnik, hogy a szavaim nyugtatóan hatnak rá…

Várom, hogy megnyugodjon egy kicsit. Rá akarok kérdezni, miért nem szólt, hogy tud a baleset következményeiről. Nem akarok vele veszekedni, de előfordul, hogy haragudni fog rám, amiért nem szóltam neki már az elején.

- Olivia – kezdek bele egy sóhaj kíséretével – talán jobb, ha az elején kezdem. Mikor végeztek a műtéteddel, az orvos elmondott nekünk valamit, ami miatt egészen azóta gyűjtöttem a bátorságom, hogy el tudjam mondani neked. Miért nem mondtad el, hogy elmondta az orvos?

- Az elejétől fogva tudtál róla és nem szóltál? – csattant fel újra ellenségesen és felpattant mellőlem.

- Nézd, ez egy szörnyű dolog és próbáltam keresni az alkalmat, hogy el tudjam mondani. – próbálok védekezni, de nem nagyon segít.
- Ez nem kifogás. Megígérted, hogy mindig őszinte leszel hozzám. – kicsit megemeli a hangját, de utána lehajtja a fejét, és egy apró könnycsepp gördül ki a szeméből. Suttogni kezd. – Megígérted. Kate megígérted.
- Annyira sajnálom. Kérlek, Liv bocsáss meg. – nem sírok. Furcsa módon, most nem érzem, hogy a sírás kerülget. Egyre halkabban szólok hozzá. – kérlek.
- Már úgysem számít nem? Hiszen ezen nem lehet változtatni… Szerencsés vagy. Egyszer én is az voltam, de eldobtam a lehetőséget. – a mondatok hallatán nem kapok levegőt. Nem értem mit akar ezzel mondani. Volt már terhes? Ezt nem értem. – Szia Kate.

Felkapja a cuccait, és elindul az ajtó felé…