Elfelejtett rokonok - 13. rész

Fáradt vagyok és a szemeim is megadják magukat. Lecsukódnak a szemeim, de még érzem, hogy Javier egy apró csókot ad a homlokomra, aztán mélyre süllyedek álomországban.
- Lara – simít végig valaki az arcomon. Kell pár másodperc, hogy felfogjam Javier az és a szobába van az ügyésznő is.
- Mi történt? – szegezem neki azonnal a kérdést.
- Börtönben marad. Ügyes volt kislány, ezt magának köszönhetjük – mosolyodik el és kezet fog velem.
- Hála Isten – sóhajtok egy nagyot és nagyon megkönnyebbülök. Most már csak egy dolgom van, elérni, hogy kimehessek innen.
- nincs kedved megszöktetni? – nézek reménykedve a mellettem ülő férfira.
- Bármennyire is szívesen tenném, jobb, ha még pár napig figyelnek rád az orvosok.
Rá kell jönnöm, hogy igaza van. Pedig utálok kórházban lenni. Mellém ül az ágyra, az ölébe hajtom a fejem és csak nézünk a semmibe, némán, hallgatva a másik szívverését. Észre sem vettem mikor ment el az ügyésznő, de nem is érdekel. Azt hiszem, az életem, kezd rendeződni.
- Javier? – nézek fel rá.
- Hm?
- MI lesz azzal a kiskapuval?
- Fogalmam sincs. Ha Gates engedélyezi, akkor együtt dolgozhatunk.
- És ha nem? Egyikünk sem várhatja el a másiktól, hogy máshova kérje magát.
- Ezen most ne törd a csinos buksid. Pihenj, én pedig kiveszek egy szobát és letusolok.
- A táskámban van a kulcsom és a szálloda címe. Aludj egyet – búcsúzóul még megcsókol, aztán elmegy.
A napok lassan ugyan, de elteltek. Kimy gőzerővel pakolt én pedig már alig vártam, hogy visszamehessek New York-ba, aztán dolgozni is mehessek. Négy nap múlva már idegesen vártam, hogy Javier értem jöjjön a kórházba. Úgy lett megbeszélve, hogy egyből a reptérre megyünk.
- Szia, készen vagy? – lépett be Javier a szobába. Finoman magához húzott és lágyan megcsókolt.
- Most már mehetünk – mosolyogtam.
- Biztos, hogy jó ötlet egyből a reptérre menni? Nem lett volna jobb, ha még pihensz egy kicsit a szállodában?
- Kérlek Javier, haza akarok menni és minél előbb dolgozni, elfelejteni, ami történt – mire végig mondtam már ki is értünk a kórház elé. Kimy és az édesapja Robert a kocsiban vártak minket. Robert elég hallgatag, drága hugicám pedig izgatott és ez látszik rajta. A reptéren állunk az aulában. Javier a jegyeket intézi, Kimy pedig az édesapjától búcsúzkodik.
- Hívj, ha megérkeztetek. Rendben? – kéri Robert a lányától.
- ne aggódj már ennyire, nagylány vagyok már – ad két puszit neki. A férfin látszik, hogy aggódik és el is van érzékenyülve. az egyetlen kislánya messze költözik tőle és el kell fogadnia, hogy már felnőtt. Nem lehet neki egyszerű.
- Vigyázol rá ugye? – fordul felém és megölel.
- Vigyázok rá – adok neki két puszit – Gyertek lányok, mennünk kell – jött oda Javier.
- Szia, apa – köszönt Kimy és máris a terminál felé sétáltunk. beszállunk a repülőbe és csakhamar fel is szállunk.
- Annyira izgatott vagyok, hogy milyen a lakásod? – magyarázott a barátnőm.
- Nyugodj meg egy kicsit – nevetek egy nagyot – hosszú az út, úgy hogy pihenj egy kicsit.
Ha belegondolok, hogy 21 órás repülőút vár rám, belezavarodok. Most kicsit nehezebb ülni, mint odafelé. Felhajtom a karfát, és Javier mellkasának dőlök. Átkarol és egy puszit is kapok a fejem búbjára. A szempilláim nehezek lesznek és lecsukódnak. Legközelebb már csak arra tértem magamhoz, hogy Javier rázogatja a vállamat. Lassan felnyílnak a szemeim és Kimy szemeivel találtam szembe magam.
- Ébresztő csipkerózsika, leszállunk – vigyorog Kimy.
- Máris? Most aludtam el – nyöszörgök.
- Életem 21 órája alszol – simít végig az arcomon.
- Ok – csak ennyit tudok kinyögni. Még nem tértem magamhoz. New Yorkban most hajnali 4 óra van. Becsatolom magam, amíg leszállunk.
Meglepetésemre Rick a váróban vár minket. Ez a kis kórházi kaland ráébresztett arra, hogy nincs értelme haragot tartani. Meg is lepődik azon, hogy megölelem, de visszaölel.
- Hogy vagy? – kérdezi, és biztos vagyok benne, hogy tudja, mi történt velem.
- Gyerünk, mit tudsz? - nézek rá gyanakodva.
- Rendben, megadom magam – tartja fel a kezét és már bele is kezdene a magyarázatba, de Javi megakadályozza és ő beszél.
-  Ahhoz, hogy utánad mehessek, el kellett mondanom Kate-nek, hogy mi történt veled és miért akarok menni Melbourne-be.
- Ok, mindegy. Rick, ő itt a barátnőm Kimy. Nálam fog lakni és New York-ban fog tanulni – mutatom be drága barátnőmet.
- Jó napot Mr. Castle – nyújtja a kezét Kimy és kezet fognak.
- Na, gyerünk a kocsiba, aztán hazaviszlek benneteket – magyaráz Rick és elindulunk. Rick elveszi Kimy egyik hatalmas utazótáskáját és az én bőröndömet, Javier pedig mivel egy kisebb méretű táskával jött elvette barátnőm bőröndjét. Az autóút halkan telt. Csak Kimy ámuldozását lehetett hallani.
- Tetszik? – kérdezem tőle.
- Nagyon – sóhajtott egy nagyot.
- Majd nappal szebb lesz – mondom neki és éppen megérkezünk a lakásom elé.
- Itt maradsz, vagy hazavigyelek téged is? – nézett az unokabátyám Javierre. Ezt is tudja. Remek, van olyasmi amit Kate nem mond el neki?
- Marad – jelentem ki egyszerűen – kösz, hogy kijöttél elénk.
Becsapom a kocsi ajtaját és Felfelé mutatok. Szerencsém, hogy van lift.
- Ez lesz a szobád babám – mutatom meg Kimy-nek az eddig vendégszobaként üzemelő szobát – az ott pedig a fürdőd. Nekem van sajátom, úgy hogy az csak a tiéd.
Még szedtem elő Kimy-nek ágyruhát és mind a 3unkat ágyba parancsoltam. Felemelő érzés volt Javier mellett aludni. Azt hiszem, tényleg szerelmes vagyok. A nap sugaraira ébredtem. Az ágy melletti órára pillantok és látom, hogy délután 4 óra. Nem egyszerű dolog átállni egyik időzónáról a másikra. Fülelek, de semmi hang. Valószínűleg még Kimy is alszik, épp úgy, ahogy Javier mellettem. A telefonom hírtelen csörögni kezd. A szám ismeretlen, viszont Ausztráliai. Felülök az ágyban és felveszem.
- Tessék, Lara Rogers – szólok bele hivatalosan.
- Jó napot, Judith Andrews vagyok a Melbourn-i kapitányságról. Sajnálom, de rossz hírt kell közölnöm – hallom, hogy sóhajt egyet a nő a vonal másik végén.