Elfelejtett rokonok - 17. rész

Szeretlek drága kishúgom, ezt sose feledd. Bárhol bármikor ott leszek neked.
Köszönöm, hogy vagy nekem és hogy ha szükségem van rád ott vagy, és engem is megtalálsz...always <3


Érzem, hogy egy puha ágyban fekszem. hallom, hogy gépek csipognak körülöttem. Ez csak egyet jelenthet, kórházban vagyok. A szemem lassan nyitom fel, de a fény, ami hírtelen éri nagyon erős. Vissza kell csuknom és újra próbálkozom. Körülnézek. Kate ül mellettem.
- Mi történ? – szólalok meg erőtlenül. A fejem elviselhetetlenül fáj.
- Végre magadhoz tértél. Fogalmunk sincs, valamilyen rohamod volt és mentőt kellet hívni – megfogja a kezem.
- Hol van Javier? – kérdezem meg és abban a pillanatban már nyílik is az ajtó.
- Kicsim – két nagy lépéssel az ágyam mellett van, és szorosan magához húz.
- Ááá! – kiáltok fel. A hírtelen helyváltoztatástól olyan erősen kezdett szúrni a fejem, hogy az borzasztó. Ijedten visszafektet az ágyra.
- Nagyon megijedtem – suttogja. A következő szót pedig már az orvos folytja belé.
- Kimennének, kérem! Megjöttek Ms. Rogers vizsgálati eredményei – kérte az orvos. Kate kiment, de Javier mellettem maradt. Nem akarom, hogy kimenjen.
- Szeretném, ha ő maradna – mondtam az orvosnak és ő bólintott.
- Az eredmények szerint, egy kisebb méretű daganat van az agyában. Nem tudjuk, hogy jó-e vagy rossz, de az okozta a rohamot.
Ezt nem hiszem el. Miért velem kell ennek történnie?
- Mik a lehetőségek? – kérdezi meg Javier és én jobban szorítom a kezét.
- Műtét.
- És ha én nem akarom, hogy megműtsenek? – kérdezem suttogva és mind az orvos, mind párom szemei fennakadnak.
- Belehalhat. Ez nem játék Ms. Rogers. Engednie kell a műtétet. Legkésőbb holnap délig döntenie kell.
- Egyedül szeretnék lenni – még mindig csak suttogok. Az orvos kimegy, de Javier meredten néz rám.
- Kérlek, beszéljük ezt meg – könyörög nekem.
- Egyedül akarok lenni, hagy magamra Javier kérlek – közel állok a síráshoz. Elengedi a kezem és kimegy. Most már egyedül vagyok és a könnyeimnek is utat engedek. Nemrég még azon aggódtam, hogy lehet-e gyerekem attól a műtéttől, amit Melbourne-ben végrehajtottak rajtam. Most meg közlik velem, hogy meghalhatok, ha nem műtetnek meg. Mit tettem, hogy ezt érdemlem. Csak ülök az ágyon és nézek magam elé. A gondolataim pörögnek és nem törődöm a külvilággal. Az ajtóm hírtelen kicsapódik, majd vissza és két kar kezd el rázni a vállamnál mint egy rongyot.
- Nehogy lemondj az életről! – kiabálja, és én csak most veszem észre, hogy Kimy az. Hagyom hogy rázzon. Meg sem próbálok ellenállni. Nincs kedvem küzdeni – Engedned kell, hogy megműtsenek! Élned kell! – Torka szakad tából kiabál, a következő pillanatban pedig zokogva borul az ölembe. Kezemet a hátára teszem és keresem a szavakat.
- Nincs kedvem küzdeni. Mi minden jön még? – szólalok meg erőtlenül.
- Nem veszíthetlek el téged is. És gondolj Javierre – szinte könyörög. Válaszra nyitnám a számat, de újra az az ismerős szorítás. Ismét érzem, hogy a testem megfeszül, hallom a hangokat, de már nem tudok rájuk reagálni. Érzem, hogy a görcs rángatni kezd. Kimy velőt rázó sikolyát hallom és újra elnémul a világ. Legközelebb mikor magamhoz térek, már éjjel van. Javier a mellettem lévő fotelban alszik. Érzem, hogy most többet aludtam mint az előző roham után. Nem keltem fel, csak nézem ahogyan alszik. Olyan aranyos és elesett. Annyira szeretem. Ez az egész szétválaszthat minket.
- Hát felébredtél? – kérdezi. Észre sem vettem, hogy figyel.
- Szia. Hová lettek a többiek?
- Hazamentek. Kimy Castle-nél van. Nem engedték egyedül haza – most egy kicsit megnyugodtam. Bár már nagylány, azért én féltem őt.
- Az orvos szerint egy-két ilyen rohamnál többet nem bírsz ki. Kérlek, engedd, hogy megműtsenek – végig a szemembe néz, de én nem tudok bele nézni azokba a gyönyörű barna szemeibe. Meredten nézem az összekulcsolt ujjainkat. Mi van, ha igaza van? Talán tényleg engednem kéne, hogy megműtsenek?
- Lara kérlek. Együtt megbirkózunk vele. Szeretlek.
- Én is szeretlek Javier – suttogom és ő közel hajol, hogy megcsókoljon.
- Akkor? Ugye megengeded? – néz rám reménykedve és én bólintok.
- Rendben. Engedem, hogy megműtsenek – sóhajtok egyet és tudom, kemény időszak vár rám. Nem telt el sok idő megjelent az ajtóban Kimy és Kate. Barátnőm csak nézett és én tudtam mit akar, bólintottam neki ő pedig már ott is volt és sírva megölelt.
- Köszönöm, hogy velem maradsz – suttogta a nyakamba. Finoman eltoltam magamtól és már mindenkihez intéztem szavaim.
- Ez egy komoly műtét lesz, és minden műtétben lehetnek komplikációk. Ha esetleg…
- Ezt ne mond – szakított félbe Javier.
- Kérlek Javi, hagyd, hogy végigmondjam – csak bólint, én pedig folytatom – ha esetleg nem élném túl a műtétet. Kérlek, vigyázzatok Kimy-re. És hálás vagyok, hogy befogadtatok a csapatba. Kate, anya még nem tudja, hogy kórházban vagyok. Úgy érzem, ezúttal jó lenne, ha tudná. Kérlek, mond meg Ricknek vagy Martha nénémnek, hogy hívják fel.
A hangulat gyászos lett. ÉN tettem azzá. Még beszélgettünk, aztán az orvos is bejött. Csak Javier maradt velem. Elmagyarázták, mi fog történni a műtét alatt, hogy altatva leszek, hogy a tarkómnál ejtik meg a vágást, így a hajamat sem kell leborotválni. Ahogy az orvos kiment, egy nővér jött be, előkészíteni a műtétre. Ott már csak én lehettem. Megkaptam a kórházi hálóinget, aztán még egy kicsit beengedték Javiert.
- Kint foglak várni, rendben! – ölelt meg szorosan és nekem néhány könnycsepp csordult ki a szemeimből.
- Köszönöm, a szép időket. Nagyon szeretlek és mindig szeretni foglak – simítok végig az arcán.
- Ne búcsúzkodj. Minden rendben lesz – még egy szenvedélyes csókot kapok, aztán már el is visznek a műtőbe. Az altató orvos megkér, hogy 100-tól számoljak visszafelé, de csak 98-ig jutok, és már alszok is.
Legközelebb mikor magamhoz térek, még képtelen vagyok kinyitni a szemem. Érzem, hogy ágyban vagyok, hogy a gépek csipognak mellettem. A szemhéjaim nehezek. Megpróbálom őket lassan felnyitni, de a fény, ami körülvesz nagyon erős. Azonnal visszacsukódnak. Pár percig hagyom, és újra próbálkozom. Most könnyebb. Bár a retinámat még mindig égeti a fény. Javier ül az ágyam mellett, de alszik. Képtelen vagyok megszólalni. A szemeim visszacsukódnak és újra mély álomba merülök. Azt álmodom, hogy szaladok. Mindenki ott van, aki számít az életemben. Boldognak érzem magam és gondtalannak. Az álom azonban véget ér és én újra ott tartok, hogy ki kell nyitnom a szemeimet. Most azonban Kate és Rick ül az ágyam mellett. Még csak hunyorogva nézem őket, ahogy fogják egymás kezét. Nem vesznek észre. Kate az unokatesóm vállán nyugtatja a fejét. Jobban felnyitom a szemeimet és már észre is vesznek.
- Hát felébredtél? – kérdezi Rick.
- Hol van Javier? – kérdezem, közben pedig próbálom felfogni a körülöttem lévő dolgokat.
- Haza küldtük, mert már napok óta itt ült – magyarázta Kate, aztán elhallgatott. Várjunk csak. Napok óta? Mióta alszok? Mennyi idő telt el?
- Mennyit aludtam? – szólalok meg erőtlenül és megpróbálom magam feljebb tornázni, de nem megy.
- Várj, segítek - áll fel Rick, feljebb állítja az ágyam támláját és engem feljebb rak.
- Komplikáció volt a műtét alatt, már három hete vége a műtétnek. Kómába estél – tájékoztatnak. Csak nézek magam elé. Kómában voltam három hétig? Most már teljesen fel akarok ülni. A lábammal akarom magam feltolni, de…