Elfelejtett rokonok - 8. rész

- A szabályok – suttogom, mert már nagyon közel van.
- Nem érdekelnek a szabályok. Csak te érdekelsz – suttogott vissza.
- Jó, mert engem sem – az utolsó szavakat már a szájába suttogtam. Lassan csókolt, mégis szenvedélyesen. Időt adva arra, hogy megállítsam, ha akarom. De nem akarom. Csókolni akarom. Még. Érezni, ahogy megérint. Finoman hátra dönt a széles kanapén. Már nem érdekelnek a szabályok, csak a most. A keze utat talál a pólóm alatt és felfelé csúszik a hasamon. A szemembe néz, némán, engedélyt kérve. Csak visszahúzom magamhoz és szenvedélyesen megcsókolom. Biztosítva, hogy folytassa, amit már elkezdett. És folytatja. lassan hámoz ki a felsőmből és édes csókokkal halmoz el mindenhol. Én is megszabadítom a felsőjétől. És csak most veszem észre, mennyire izmos. Lassan végigsimítok izmos mellkasán és tetszik a reakció, amit egyetlen érintésem váltott ki. A tekintete sötétebb lett a vágytól és biztos vagyok benne hogy az én szemem is besötétedett már. Óvatosan felemel, és a hálóba sétál velem. Letesz a nagy ágyra, leveszi a még rajtam lévő ruhadarabokat és én is megszabadítom őt a most már feleslegessé vált nadrágjától. Újra végigcsókolja a testem – most már szabaddá vált – minden porcikáját. Viszonozni szeretném a mámoros érzést, amit tőle kapok. Fordítok magamon egyet és én is csókolni kezdem. Nem sokáig engedi, megölel, és újra ő kerül felülre.
- Hagyd, hogy kényeztesselek – kéri, miközben a fülem mögötti lágy pontot csókolja. Gyorsan talált rá a gyengepontomra. Eleget teszek kérésének és hagyom, hogy kényeztessen. De már nem bírom tovább. A vágy tüze egyre magasabban lángol bennem. Megemelem a csípőm, hogy éreztessem mit is akarok, aztán magamba fogadom. Szenvedélyesen hajtjuk egymást a gyönyör felé, és a nevét suttogom mikor el is érem azt, aztán röviddel utánam az ő teste is megfeszül. Kapok még egy apró csókot, mielőtt legördül rólam. Magához húz, átkarol. Befészkelem magam az ölelésébe, ránk húzza a takarót és mind a kettőnket elér az álom világa.
Hajnali egykor a telefonom ütemes zümmögésére riadtam fel. Kinyúltam a készülékért, de hiába néztem ki a hívó, álmos elmém nem bírta felfogni.
- Rogers – szóltam bele nyöszörögve és Javier is mozgolódni kezdett mellettem.
- Szerbusz, kislányom, most láttam a délutáni híradót, ugye jól vagy? – hallom, anyu aggódó hangját. Valószínűleg elfelejtette az időeltolódást.
- Anya, itt hajnali 1 van.
- Jaj, elfelejtettem.
- Semmi baj. Majd én hívlak.
Letettem a telefont és visszabújtam a két erős kar ölelésébe. Pillanatok alatt süllyedtem vissza az álmaimba.
Reggel egy édes csók ébresztett, ami a nyakamon csattant. Nem mondom, hogy nem esett jól, de magamhoz térített. Nem biztos, hogy ami megtörtént az helyes döntés volt.
- Jó reggelt – köszöntem és a takaróba csavarva kiültem az ágy szélére. Nem akartam, hogy lássa az arcomat.
- MI az megbántad? – ölel át hátulról.
- Nem. Egy percét sem bántam meg annak, amit tettünk – mondtam és így is gondoltam. Nem bántam meg, de…
- Akkor mi a baj? Nem mond, hogy semmi, mert úgysem hiszem el.
- Az állásunkba kerülhet. Akár mind a kettőnkébe, ráadásul felelőtlenek voltunk tegnap este.
- Tudod, hogy mindig van egy kiskapu és különben is felnőttek vagyunk, ami a felelőtlenséget illeti – próbál meggyőzni, de azt hiszem, ő nem arra gondol, amire én.
- Nem a felnőttségre mondtam. Tudod, mire gondolok.
- Akármi is lesz vállalom. Kérlek Lara.
- Ne nehezítsd meg jobban, kérlek – suttogom, és alig bírom a könnyeimet visszatartani.
- Rendben. Szólj, ha meggondoltad magad. Bent találkozunk – hangjában csak csalódottságot vettem észre, nyoma sem volt a haragnak. Figyeltem, ahogy felöltözik, kaptam egy puszit az arcomra és biztos voltam benne, egy jó darabig az utolsót, aztán elment. A könnyeim utat törtek maguknak és zokogva zuhantam vissza az ágyra. Szükségem van Kimy-re, de nincs erőm még felhívni sem, különben is, most biztosan alszik. Szerettem volna nem bemenni az irodába, de a jelentést meg kell írnom. Zuhanyozni megyek, legalább egy kicsit meg tudjak nyugodni, de nem jött össze. Öltözni kezdtem mikor a telefonom csörögni kezdett. A kijelzőre pillantva Kimy nevét írta ki.
- Neked nem aludnod kéne?
- Ugyan már, gyerek még az idő. Baj van igaz? – vált komolyra a hangja.
- Honnan tudod? – már én sem rejtegetem rossz kedvemet. Előtte felesleges, úgyis rájön.
- Mert érzetem. Mi történt?
- Tegnap lelőttem egy gyanúsítottat. Kikészültem Javier hazahozott, aztán lefeküdtünk egymással. Most küldtem el – a végét már újra szipogva mondtam.
- Elküldted? De miért?
- Szabályok Kimy, szabályok.
- Ennél jobban ismerlek. A másik miatt lököd el magadtól igaz?
- Kimy miért ilyen nehéz minden? Miért nekem kell ezt átélnem?
- Sajnálom nővérkém, ne hagyd, hogy a múltad álljon az utadba.
- De… Nekem ez nem megy. De túl fogom élni. Mennem kell dolgozni, te pedig menj aludni.
- Rendben. Fel a fejjel. Szeretlek.
- Tudom. Én is szeretlek, szia.
- Szia.
Leteszem a telefont, autóba ülök és máris a kapitányság felé megyek. Még rádiót sem kapcsolok, csak némán autózom és némán, egy halk jó reggelt után leülök az asztalomhoz és neki állok a jelentést megírni.