Elfelejtett rokonok - 15. rész

Felveszem a kabátomat. nagy nehezen Kimyt is ráveszem, hogy vegyen kabátot és már indulunk is. Az autóút csendes. Épp úgy, mint a repülőút is. Nem alszom el, Kimy viszont igen. Teljesen kimerült már a sok sírástól. Figyelem minden egyes rezdülését és néha azért a homlokát is megnézem, nem ment-e fel a láza a sok sírástól. Mikor leszálláshoz készülődünk még mindig nem aludtam egy cseppet sem.
- Kimy, ébredj, mindjárt leszállunk – rázom meg finoman. A landolás zökkenő mentes volt. Összeszedtük a csomagjainkat és tétován megálltam a taxi sor mellett. Fogalmam sincs hova kéne menni először. A rendőrségre? Vagy talán egy szállodába? Egyáltalán Kimy szeretne a saját házukban lakni?
- Látni akarom aput, aztán hazamehetnénk – adja meg fel nem tett kérdésemre a választ.
- Rendben – bólintok és beülünk a taxiba. A főkapitányságra kérem, hogy vigyen minket. És közben azon gondolkodok, jó ötlet engedni-e, hogy Kimy megnézze az apját. Végülis nem tilthatom meg neki. Már felnőtt két hónap és 21 éves lesz. Ha meg szeretné nézni, én ott leszek vele. Nem anyáskodhatok felette, csak a kezét foghatom, hogy ott vagyok vele, ha szüksége van rám. Majdnem egy órás autózás után érkezünk meg.  Bőröndünkkel együtt megyünk be és Judith Andrews-t keressük.
- Üdv, Judith Andrews – nyújtja a kezét.
- Lara Rogers – nyújtom a kezem.
- Kimberly Simmons – nyújtja ő is a kezét és már folytatja is – látni szeretném az apám.
Most egy könnycsepp sem csordul ki a szeméből. A nyomozó csak bólint és pár emelettel lejjebb visz minket. A hullaházban itt is, mint otthon New York-ban elég hűvös van. Egy asztalhoz megyünk, Kimy apjáról lehajtják a lepedőt, de csak a fejéről. Kimy még mindig rezzenéstelen arccal nézi az apját. Robert olyan, mintha csak aludna. Nem látszik, rajta, hogy mi is történt vele. Legalábbis abból nem, amit mi látunk.
- Mi történt? – kérdezi meg a barátnőm.
- Egy részeg autós áttért a másik sávba – magyarázta a nyomozónő.
- Apa miért hagytál itt? Még szükségem lenne rád – suttogja és egyik kezével a hideg arcot simítja, a másikkal pedig az én kezem keresi, és csak szorítja.
- Beszélnünk kell még valamiről. Erre tessék – mutatja Ms. Andrews az utat. Azt hiszem az irodájába mentünk. Becsukja az ajtót és mindannyian leülünk.
- Kimberly, mivel édesapád sajnálatos módon elhunyt, te pedig még nem töltötted be a 21-et, így a gyámhatóság kénytelen egy gyámot kirendelni hozzád.
- Nem akarok egy nevelőotthonba menni. Lehet Lara a gyámom? – kérdezi, aztán hírtelen felém fordul – Persze, csak ha vállalod.
- Persze, hogy vállalom. Mondtam már, hogy sose hagylak magadra.
- Beszélniük kell a gyámhatósággal is, de azt hiszem nincs akadálya. Maga volt megjelölve értesítendőnek, így már végbement az életének ellenőrzése. Nem találtuk semmi olyat, ami miatt nem lehetne a gyám. Nem hiszem, hogy a gyámhatóság talált volna mást.
Meglepődök. Nem tudtam, hogy én vagyok megjelölve értesítendőnek. Igazából nem is foglalkoztam vele, hogy miért is engem hívtak és nem Kimyt. Vajon mióta vagyok én megjelölve?
Kaptunk egy telefonszámot, aztán Kimy kérésére a házukban aludtunk. Mióta felszálltunk a gépre nem láttam sírni. Félek, hogy túlságosan is visszatartja a könnyeit. Az nem jó, de az sem ha túlságosan maga alá temetik. Egy ilyen helyzet sehogy sem jó. Ma már nem csináltunk semmit. Megpróbáltam pár falatot letuszkolni a torkán, mert szinte semmit nem evett még, aztán mind a ketten elmentünk aludni. A másnap kemény volt. Véghezvittünk egy harcot a gyámhatósággal, de Végülis én lehettem arra a két hónapra Kimy gyámja, és a temetést is elintéztük. Kimy nem akart sokat várni, így másnap esedékes délelőtt. Meglepődtem, mennyire is határozott. Mindent eltervezett, de mindent megkérdezett tőlem, jó-e úgy. Úgy tervezte, hogy mi a temetés után pár órával indul gép azzal vissza is megyünk.
- Biztos vagy benne, hogy olyan hamar vissza szeretnél menni? – kérdezem tőle, miközben készülődünk a temetésre. Lassan indulnunk kell.
- Biztos. Már semmi nem köt ide. A házat kiadom albérletbe, így mégis csak az enyém marad és lesz rajta egy kis hasznom. 
- Rendben. Gyere, menünk kell.
A temetés nehéz volt. Sosem jó mulatság egy temetés. Most már Kimy sem volt olyan erős. Szinte egész testsúlyával rám nehezedett. Nem volt egyszerű tartani, de nem érdekelt. Fáj őt sírni látni. Meglepetésemre anya is itt van. Sikerült is vele pár szót váltanom. Kértük, hogy mellőzzék a részvétnyilvánítást. Még álltunk egy kicsit a sír mellett. Hagytam, hogy Kimy egyedül vegyen végső búcsút. Kicsit távolabbról figyeltem.
- Menjünk haza – jött oda hozzám és én megöleltem.
- Menjünk szívem.
A házukhoz mentünk. Összeraktuk a maradék cuccot, amit még kellett. Sok mindent kellett bedobozolni az előző nap. Kimy mindent szétosztályozott. Néhány dobozt a szomszéd elvitt a rászorulóknak, egy nagy táskába bepakoltuk, amit még magunkkal viszünk, a maradék néhány dobozt, pedig levittük a pincébe.
Taxiba ültünk és a reptérre mentünk. Felszálltunk a gépre és mind a ketten csendesen ültünk és figyeltük, ahogy a perceg, peregnek. Hagytam, had gondolkodjon. Most megint erősnek látom. Pár órával ezelőtt még telesen összetört volt, most meg erős. Fogom a kezét és úgy ülünk a kényelmetlen ülésekben.
Az elkövetkező pár napban Kimy túl hallgatag volt. Persze beszéltünk, de nem túl sokat. Az orvosom szerint, már dolgozni is mehetek. Reggelente együtt indulunk, elviszem barátnőm,et a suliba aztán irány a melóhely.
- Biztos, hogy nem utáltál meg? – kérdezi egyik este Kimy. A kanapén ülünk és filmet nézünk, közben pedig kínait eszünk. Egyikünknek sem volt kedve ma este főzni, így megoldottuk gyorskajával a éhség problémát.
- Miért is kéne, megutáljalak? – lepődök meg.
- Mert csak így a nyakadba szakadtam és egy fillérem sincs. Keresek munkát igérem – hajtsa le a fejét. Értem már, honnan fúj a szél. A pénz miatt aggódik.
- Nézd, nem haragszom meg. Ugyan úgy a barátnőm maradtál, és a húgom. Még mindig szeretlek. És nem érdekel, hogy nincs pénzed. Így is boldogulunk. Ha kell valami, szólsz. vagy ha elmennél valahova és pénz kell, hát szólsz. Csak olyan munkát szerezz, ami nem áll a tanulás útjában. Nem anyáskodni akarok, de tudod, hogy apud nem örülne – öntöm belé a lelket és azt hiszem sikerül. Hírtelen megölel, és egy köszönömöt suttog a fülembe. Innentől kezdve a film már nem is volt olyan borús, és a kedvünk is jobb lett.