Elfelejtett rokonok - 18. rész

"Tudod, miért a nagy testvérek születnek elsőként? Hogy megvédjék a kistestvéreiket, akik utánuk következnek."
Azt hiszem ez teljesen ideillik. A tűzön keresztül is átmennék érted, soha nem hagylak el. Köszönöm, hogy vagy nekem...Always <3

- Nem érzem a lábam – szólalok meg kétségbe esve – Miért nem érzem a lábam?
- Lara nyugodj meg – próbálnak mind a ketten nyugtatni.
- Ne mondjátok, hogy nyugodjak meg! Nem érzem a lábamat! Nem tudom mozgatni! Nyomorék lettem, ti pedig csak azt szajkózzátok, hogy nyugodjak meg! Jobb lett volna, ha meghalok! – Kiabálok kétségbe esve.
- Lara nyugodj meg – kéri Kate de én még mindig őrjöngök.
- Nyugodjak meg? Hát nem nyugszom meg! Fekszem, mint egy darab fa, mert nem tudom használni a lábam! Vége az egész életemnek! Hogy fogok így dolgozni! A kutyának sem fogok kelleni tolókocsisan! – Kiabálásom közepén Javier lép be a szobába, lefog és megpróbál lenyugtatni.
- Hagyd abba! – nem kiabál velem, csak suttog – Nekem így is kellesz. És ez nem fog örökké tartani.
Abbahagyom az őrjöngést, a karjaiba kapaszkodok, és csak zokogok. Azt mondta kellek neki. Vajon komolyan mondta?
- Semmi baj. Én itt vagyok – suttogja megnyugtatóan és könnyeim szép lassan elapadnak.
- Elmondták mi történt – kérdezi lágyan és visszahelyez a párnámra. Nemet intek és ő folytatja – A daganat közvetlenül a mozgásra felelős központ mellett volt. Bármilyen óvatosak is akartak lenni az orvosok megsérült egy ér. A vérzés, ami keletkezett most gátolja, hogy a lábaid használd.
- Van esélyem arra, hogy újra járjak? – kérdezem reménykedve.
- Van – nagyot sóhajtottam a megkönnyebbüléstől.
- Mennyi?
- 60%. Rehabra és gyógytornára kell járnod, de ha elég erősen küzdesz, sikerülhet. Mond, hogy küzdeni fogsz – néz rám reménykedve.
- Küzdeni fogok.
Alig kimondom egy hatalmas ásítást nyomok el. Miért van az, hogy három hetet aludtam és mégis álmos vagyok?
- Pihenj egy kicsit – puszil homlokon a párom és mellém bújik. Abban a pillanatban halk kopogás és már nyílik is a szobám ajtaja.
- Kislányom, hát magadhoz tértél! – lépe be anya boldogan. Javier azonnal kipattant mellőlem, anya pedig amilyen szorosan csak tudott megölelt.
- Anya még megfojtasz – nyöszörögtem mire elengedett.
- Bocsánat kicsim. Annyira megijesztettél. Rettentően aggódtam érted. Arra gondoltam, hogy amíg fel nem épülsz teljesen hozzád költözöm, hogy tudjak segíteni – már csak ez hiányzik. Szeretem anyámat, de mindig is túl aggódta ha beteg voltam. Nincs kedvem arra, hogy körbe ugráljon.
- Anya nem kell miattam kiszakadnod a megszokott ritmusból – próbálom finoman jelezni neki, hogy nincs szükségem a túlaggódására – Boldogulok egyedül is.
- És nincs egyedül, mert én mindenben segítem és a többiek is - szólalt meg Javier is. Azt hiszem vette a finom célzásomat anyám felé.
- Jaj kicsim, én csak aggódom érted.
- Tudom anya. ÉS akkor jössz, amikor akarsz, de magamnak kell boldogulnom. Még így is – céloztam béna lábaimra.
- Igazad van. Már megint túlaggódtam. A kislányom felnőtt – ölel meg anya.
- Igen felnőttem. Erről jut eszembe, hol van Kimy? – kérdezem meg Javiert.
- Elvileg iskolában.
- Elvileg? Remélem nem engedtétek, hogy lógjon – háborodok fel és abban a pillanatban nyílik is az ajtó. Kimy és Alexis lép be rajta.
- Felébredtél! – sikítja a barátnőm és már ő is a nyakamban van. – Miért nem szóltatok?
- Nincs egy órája, hogy magamhoz tértem. Miért nem vagy iskolában? Apád mit fog szólni Alexis, hogy lógsz?
- Nem lógunk, ne aggódj, ma nincs iskola – mondja Kimy és még mindig ölel – már kezdtelek otthonról hiányolni. Bár anyukád nagyon aranyos, de azért ő nem te vagy.
Az utolsó mondatot a fülembe suttogta, mert anya még mindig a szobába volt. Elmosolyodtam és egy puszit adtam a feje búbjára.
- Azért figyelsz a sulira ugye? – Kérdezem aggódva. Remélem azért, mert én kórházban vagyok nem hanyagolja a tanulmányait.
- Ne aggódj már a Stanford klassz hely. És Alexis is odajár, csak pár évfolyammal alattam. Jól megvagyok, és nem hanyagolom a tanulmányaimat.
- Nagyon helyes – mosolygok.
- Kérem, menjenek ki, megvizsgálnám a hölgyet – jött be az orvos. Mindenki kiment, ezúttal Javier is. Egyedül maradtam. Az orvos szerint a seb a tarkómon már alig látszik. Három hét alatt volt ideje begyógyulni. Elmondta, mi történt a műtét alatt. Azt is elmondta, amit Javier, hogy 60% esélyem van a járásra, ha küzdök. Párnap múlva már mehet is az első gyógytornára. Kicsit félek elkezdeni, de küzdenem kell. Újra nyomozó akarok lenni, és ha eljön az ideje anyuka is. Viszont, ha tolókocsiban maradok, akkor egyik sem fog menni. A beszélgetések és a vizsgálat sem volt megerőltető, mégis elaludtam. Legközelebb mikor felébredtem éreztem, hogy a kezem rettentően zsibbad. Csak ezt ne, ugye a kezem nem… Kinyitom a szemem és meglepődve látom, hogy egyszerűen csak Kimy feje nyugszik a vállamon és mélyen alszik. Óvatosan megmozdítom a fejem és ő fel is ébred.
- Szia cicám, bocsi de már nem érzem a karomat – mosolygok ár és rögtön magához is tér az álmából.
- Jaj bocs, csak a szék olyan kényelmetlen volt – nevetett és kimászott mellőlem – Jó lenne már, ha haza jönnél.
- Nem tudom meddig marad anya? – kérdezem.
- Azt hiszem már csak pár napig.
- Remélem, addigra haza mehetek, hogy ne legyél egyedül – anyáskodok.
- Hé, nagylány vagyok már. Nem kell mellém dada – felháborodik, és nekem nevetnem kell.
- Jó látni, hogy nevet Ms. Rogers – lép be az orvos.
-  Haza akarok menni, mondja, hogy haza enged – szinte könyörgök, de már nagyon unom a kórházat.
- Ha nagyon szeretne, holnap reggel haza mehet. Holnapután délután pedig várjuk a gyógytornára.
- Hol vannak a többiek? – kérdezem miután az orvos kiment.
- Gyilkosság történt, úgy hogy én vigyázok rád – mosolygott büszkén Kimy. Ez a vigyázás dolog nekem nem tetszik. Jobb lenne, ha tudnám használni a saját lábaimat.
- Holnap iskola, remélem, nem akarsz itt maradni éjszakára – nézek rá kérdőn.
- Na, jó, hazamegyek este. Reggel pedig jön érted Javier.