Egy családi este

Üdv. Samantha Castle-Ryan vagyok. Napra pontosan ma 26 éve, hogy szüleim harmadik gyermekükként megláttam a napvilágot. Illetve, anyának harmadik, apámnak negyedik gyermeke vagyok. A lényeg az, hogy én vagyok a legkisebb, és még mindig engem féltenek a legjobban, pedig már saját családom van. 26 éve Lanie nénikém és Javier bácsikám karácsonyi partiján jeleztem, hogy bizony nem szeretnék, biztonságos búvóhelyemen maradni. A testvéreim persze, vérig voltak sértődve – legalábbis az egyik nővérem és a bátyám, hisz Alexis már megértette – hogy anyu nem lesz otthon karácsonykor. Engem azonnal vissza is vitettek volna a kórházba, mikor végre hazavittek. Azt hiszem nagy meglepetés volt mikor megszülettem. Apu mindenáron fiút akart, mikor kiderült, hogy anya terhes, pedig engem már nem terveztek, csak jöttem. Pár hónap múlva az ultrahang fiút mutatott. Apa mindenáron Samuelnek akarta elnevezni második fiát, aztán sajnos keresztülhúztam a számításait. Lány lettem. Így lettem Samantha. Már korán reggel fent voltam és a nagy családi vacsorára készültem. Minden évben máshol tartjuk meg. A négy testvér közül ezen az évben rám került a sor, hogy megrendezzem. De nem bánom. Anyám és Alexis is felajánlották, hogy átjönnek segíteni, de visszautasítottam, boldogulok egyedül is és Thomas, a férjem is segít. Már amennyit egy férfi segíteni tud. Az is bőven elég, ha örökmozgó négy éves fiunkat lefoglalja. A karácsonyfát csak akkor díszítjük, ha a nagyszülők elviszik a srácokat sétálni. Jól megszokott menetrendünk van, amit minden évben betartunk. Úgy is mondhatjuk, hogy íratlan szabályok. Szabályok. Na igen, anyám mindig is ragaszkodott a szabályokhoz. Sokan leszünk este és szerencse, hogy nagy, kertes házunk van Staten-islandon.

A nagy étkezőben két külön asztalt helyeztünk el. Egy nagyot nekünk felnőtteknek és egy kisebbet a gyerekeknek. Így nekik is meglesz a külön kis világuk és a helytakarékosság szempontjából jobban el is férünk. A nagy asztalt 16, a kicsit pedig csak 4 főre terítettük. Lassan érkezni fognak a vendégek is. A vacsora már majdnem teljesen kész. A sütemények megsültek, a díszítés félig kész. A karácsonyfa a talpába állítva a garázs egy eldugott pontján várja, hogy végre ünnepi pompába öltöztessék. Csengetnek, és én ijedten néztem a konyha falán lévő órára. Még csak délután három óra, ki az, aki ennyire korán jött?

- Tom, nyisd, ki kérlek! – kiáltok ki a konyhából és már hallom, hogy férjem lefelé száguld a lépcsőn, aztán rövidesen utána apró mezítelen lábakat hallok, szintén lefelé száguldani a lépcsőn.

- Boby ne szaladj! És vedd fel a papucsod! – szidom meg a kisfiam és egy, jaj, anyát hallok, aztán visszasétált az emeletre. Kiléptem a nagy konyhaajtón és meglepődve láttam, hogy legidősebb nővérem áll az előszobában, apuval és a fiával.

- Alexis – szaladok oda hozzá és megölelem. Már nagyon hiányzott. Alexis miután férjhez ment, Los Angelesbe költözött és az óta is ott él két gyermekével, a 21 éves Mary-vel és a 17 éves Damian-nal. A férje sajnos 5 éve maghalt. Furcsa, hogy a köztünk lévő 23 év korkülönbség ellenére, mégis sokkal közelebb állok hozzá, mint a másik nővéremhez Doroty-hoz. 5 éves voltam mikor Alexis férjhez ment és emlékszem nagyon utáltam az egész világot, mert messzire költözött tőlünk.

- Hogy hogy ilyen korán? És hol van Mary? – kérdezem, miközben két puszival illetem testvérem és magamhoz ölelem a keresztfiam. Már akkora, mint én, pedig még csak 17 éves. Szép szál ember lesz belőle.

- Az előbbi géppel jöttünk, hogy tudjunk segíteni. Annyira örülök, hogy látlak – ölel újra magához és kibújik a kabátjából – Mary úgy néz ki nem ér haza csak 3 nap múlva. Lekéste az afrikai gépet.

Egy kicsit elszomorodtam. Unokahúgom az egyetem segítségével az afrikai árváknál töltött egy hónapot és most lekéste a repülőgépet. 

- Mit segítsünk? – kérdezte meg Damian, és én addigra már tudtam, mi a neki való feladat. Lefoglalni a fiamat.

- Mi lenne, ha lefoglalnád Bobyt? Vagy valami felnőttesebb feladatot szeretnél? – nézek rá mosolyogva.

- Ez jó lesz.

Már el is tűnt az emelet felé és már csak Boby üdvrivalgását hallottam.

- Jól vagy kicsim? – lépett be apukám a konyhába miután megnézte a drága férjemet – talán jobb lett volna, ha engeded anyádnak ezt az évi partit.

- Apa! Terhes vagyok és nem beteg! Meg tudom csinálni – néztem egy kicsit morcosan. Nem elég, hogy Tom állandóan a nyomomban van, hogy ne erőltesd meg magad, kicsim ne emelgess. Kezd a hócipőm tele lenni a terhességgel.

- Mintha anyádat hallanám.

- Apa mi lenne, ha inkább hazamennél anyához készülődni, és hagynál minket dolgozni? – tuszkolta Lexi aput az ajtó felé.

- Jól van, jól van. Este jövünk – azzal már ki is lépett a házunkból.

Néha kiborítóak tudnak lenni. Apa nem bírja felfogni, hogy már felnőttem. Az idő úgy rohant, mint még soha. Tom átvállalta a takarítást az alsó szinten és felhúzta a két vendégszobában lévő ágyneműt. Ma éjjel anyuék alszanak az egyik szobában, Alexis a másikban, Damian pedig John bátyámnál, aki csak pár házzal lakik arrébb, mint mi. A többiek pedig hazamennek. Alexis és Tom gyorsan megterítettek, amíg én megfürdettem Bobyt, ami elég nehéz menet volt. Felöltöztettem, rábíztam a többiekre aztán én is rendbe szedtem magam. Már csak az utolsó igazítások vannak. Vacsorát a sütőbe tenni, meg ilyesmik. Csengettek és én máris az ajtónál termek. Az első vendégek szokás szerint anyuék. Szépen felöltözve, mint mindig.

- Szia, kicsim – ölel meg anyu és már beljebb is sétálnak. Tom itallal kínálja őket és beszélgetni kezdünk. Apámon már azért jól látszik az idő múlása, haja majdnem teljesen ősz, arcát kedves ráncok tarkítják, de humora és stílusa anyu szerint még most is olyan, mint egy kétéves kisfiúé, aki beszabadult egy édességboltba. Ez az a mondat, amin ők mindig nevetnek és mi sosem tudtuk kiszedni belőlük, hogy ez mit is jelent. Apuval ellentétben anyun szinte semmi nem látszik. Persze arcán néhány ráncot hagyott már az idő, haját pedig ősz hajszálak tarkítják, de még mindig olyan szép, mint mikor kicsi voltam. Azt hiszem, ő a legszebb nő a világon. Lassan a többiek is megérkeznek. A nővérem Dorothy a férjével, Raullal és a három gyerekükkel, a 6 éves Michaellal, a 3 éves Annikával és az 1 éves Amandával. Velük egyszerre érkeztek Raul szülei, Lanie nénikém és Javier bácsikám. Vér szerint nem a nénikém meg bácsikám, de világ életünkben így neveztük őket. Még Thya (Dorothy) is pedig mindig tudtuk, hogy ők ketten biztosan összeházasodnak majd. Michael és Boby pillanatok alatt csatateret csináltak a nappaliba. Rendőröset játszottak, mint mindig, és Annika volt az áldozat, min mindig. Éppen az édesen gügyögő Amandát vetkőztettem le, mikor a bátyám is megérkezett a feleségével Elizabetel és a2 éves lányukkal, Corinaval. És már csak az anyósomékra vártunk, akik hála Ryan bácsinak, mindig késnek. ÉS itt kezdetét vette a megszokott terv. Felöltöztettük az összes gyereket, kivéve persze Damiant, mert ő már nagy. Mire végeztünk velük, addigra befutott Jenni néni és Ryan bácsi. Számtalanszor kérték, hogy tegezzem őket, ha már a fiúk felesége vagyok, de nekem nem ment. Maradt a bácsi és néni. A nagyszülők feladata volt, hogy elvigyék a kicsiket sétálni. Könnyű dolguk volt, hiszen havazott is és egy kevés hó is volt. Így csak mi fiatalok maradtunk a házban. Nagyon gyorsan álltunk neki a fadíszítésnek, ami a férfiak részéről kimerült abban, hogy a fát becipelték a garázsból. Hála isten mi nők voltunk annyian, hogy 20 perc alatt már készen is voltunk. Hívtam anyáékat, hogy jöhetnek hazafelé, mielőtt a lurkók tiszta vizesek lesznek. Szerencsére Amandán kívül, mindenki megúszta szárazon. Szép lassan asztalhoz ültünk és nekiláttunk a vacsorának. Közben beszélgettünk és nem maradt el a sok ugratás és nevetés sem.

- Hogy vagy Sam? Jobban viseled, mint Bobyval? – utalt a sógorom Raul a terhességemre.

- Egész jól. A kiscsaj nem nyúz annyira – eresztettem meg egy mosolyt. Ők még nem tudták, hogy kislányunk lesz.

- Végre egy lányunoka – kiáltott fel örömében az anyósom, amit meg is értettem. Neki is fia van és ugye az első unoka, Boby is fiú lett.

- Még egy lány? – csattant fel mókásan drága apukám, de tudtam, hogy örül neki. Tény és való, hogy többségben vannak a családban a lányok, mint a fiúk. 

- Már nekem is lesz egy hercegnőm – mosolygott nagyot a férjem, erre a lökött bátyám szólalt meg.

- Figyelitek Samgolyót már nem is nevezi a hercegnőjének.

- John ne hívj Samgolyónak – szólok rá és én magam is érzem, hogy szinte szórom a villámokat. Mindig is utáltam, ha így hívott.

- John hagyd a húgod – szólt rá a bátyámra anyu.

- Inkább mond, el nekünk meddig akarsz szülési szabadságon maradni – fordult felé Lanie nénikém, hogy más felé terelje a témát. Annak idején, éppen csak végeztem a rendőrtisztivel – hát igen anyja lánya – mikor kiderült, hogy terhes vagyok a fiammal. Tommal eszünkbe nem jutott, hogy ne tartsuk meg, pusztán azért, mert még semmit sem dolgoztam. Akkor a fiam születése után fél évvel már munkába is álltam. Nem máshol, mint a 12 őrsön.

- Az az igazság, hogy Tommal úgy beszéltük, addig maradok itthon a kicsivel, amíg akarok. Bobynak is jót fog tenni és tudom, hogy mennyire nehéz volt úgy dolgozni, hogy kisgyerekem itthon volt.

Hát igen a családból John és én lettünk rendőrök. Alexis korboncnok lett, Dorothy pedig lakberendező. A férjem FBI-os, a sógorom pedig ugyanott rendőr, mint én.

Lassan végeztünk a vacsorával és a desszerttel is. A kávét már a nappaliban ittuk meg, mivel már nem igen bírtunk a sok gyerekkel. Mindenképpel tudni akarták, mit is hozott a mikulás.

- Anya nézd egy autó – szaladt felém a kisfiam kezében a legújabb szerzeményével,a mit Jenni nagyitól és Ryan nagypapitól kapott. Megdicsértem az autóját és nem is törődve mással, már futott is játszani. Pillanatok alatt tele lett a fa környéke játékkal. Rongy és műanyag babák, játék katonák, autók, játék babakocsik. Minden, amivel egy nagyszülő és a nagynénik elkényeztetetik a gyerekeket. Mi felnőttek már okosabban ajándékoztunk. Én például egy csodaszép ezüst nyakláncot kaptam egy szív medállal, amin már rajta volt Boby neve, és már rajta volt a kislányunk neve is. MI már tudtuk, de a többiek még nem. És még volt rajta hely bőven.  Ajándékozás után a kényelembe helyeztük magunkat és beszélgettünk. A gyerekeink körülöttünk játszottak egy ideig, aztán Michael és Boby megjelentek egy nagy fényképalbummal. Egy ugyanilyen fényképalbum van a testvéreimnél is. Anya mindegyikünknek összeállította. Anyáék életével kezdődik, az első képeikkel, az eljegyzésükkel és az esküvővel, aztán sorban rólunk képek, a gyerekkorunkról egészen mindegyikünk esküvőjéig. Vaskos album, de majdnem mindig megnézzük, ha együtt a család.  

- Nagyi, nézzük meg – szólal meg az én kismanóm és már be is fészkelődik anyám ölébe. A többi unoka is köréjük gyűlik, mi meg csak csendben figyeljük, ahogy nagy szemekkel nézik a fényképet.

- Ő ki – kérdezi meg Annika, és anya arcáról már tudom is, ki van a képen. Mindannyian ismerjük anya történetét, amibe egy idő után már apa is beleszivárgott. Bár azt hiszem, én több mindent tudok, mint a testvéreim. Megnéztem a hozzávaló aktát és nagyon sok mindent tudtam meg.

- Ő a dédnagymamátok, az én anyukám – mosolygott egyet anya, apu pedig magához húzta és egy apró puszit adott a homlokára. Fantasztikus nézni, ahogy még mindig süt róluk a szerelem. Soha egyetlen egyszer sem hallottam őket vitatkozni.

- Az ott Sam néni – lepődött meg Damian az egyik fénykép láttán. Fogalmam sincs melyiken.

- Emlékszem, Thomas bácsikád 7 szülinapján volt.

- Jaj, csak azt ne – eszembe jutott, hogy mi történt akkor. Tommal égész életünkben öltük egymást, mígnem rá nem jöttünk, hogy szerelmesek vagyunk.

- Miért van olyan bot Sam néni kezében? – az unokahúgom ártatlansága mindig mosolyt varázsol az arcomra.

- Fájt a lába – jelentette ki Dorothy a lányának – mi lenne, ha játszanátok?

Hálás voltam a testvéremnek, hogy nem kellett valami nevetséges magyarázatot kitalálni, miért vagyok azon a képen mankós. Tom közelebb ült hozzám én pedig hozzábújtam és fejemet a mellkasára fektettem. Már nem is figyeltem a beszélgetésre elmerültem a keserű emlékekben.

Nem sokkal a 12 születésnapom után történt. Egy bűnöző megszökött a börtönből és bosszút akart állni anyámon. Tisztán emlékszem a nevére, Maddoxnak hívták. Bezárt egy szobába és egyre csak azt hajtogatta, hogy elteszi anyut láb alól, amit már rég meg kellett volna tennie. Hallottam mikor telefonált anyunak emlékszem, hogy azt mondta neki vagy hajlandó idejönni és feláldozni magát vagy engem öl meg. Természetesen anyu megjelent, a férfi valami olyasmit jegyzett meg neki, hogy mennyire ellágyult, mert gyereke van. Sírtam, anya is sírt, emlékszem mikor az a Maddox felemelte a fegyvert, hogy lelője anyut. Én felsikítottam és anyu elé futottam, de addigra már a fegyver eldörrent. A golyó a gerincem mellett állt meg. Deréktól lefelé lebénultam. Az orvosok azt mondták 10 % esélyem van arra, hogy újra járjak, de nem adtam fel. Mindenki támogatott, és sikerült. Olyannyira hogy az akadémián én lettem a leggyorsabb futó.  

- Hé Samantha jól vagy? – szólalt meg az apósom mikor látta, hogy nem is figyelek a beszélgetésre.

Tom egy kicsit eltolt magától, hogy lássa az arcom.

- Persze, minden rendben – jeleztem egy fél mosollyal.

- Erről a mosolyról anyád jut eszembe.

Egy biztos, mindenki szerint én hasonlítok a legjobban anyura. És én erre büszke vagyok. Dorothy inkább Martha nagyira hasonlít, John pedig egy az egyben apura.

- Inkább azt mond meg nekünk, választottatok e nevet a kicsi lánynak? – nézett rám kíváncsian Lanie nénikém. Hátra döntöttem a fejem egy kicsit és kérdőn néztem a férjemre. Ő csak bólintott, hogy elmondhatjuk és pedig mosolyogva néztem a vendégseregre, de elsősorban anyukámra.

- Választottunk és mind a hármunknak nagyon tetszik.

- El is mondod? – vágott a szavamba az apósom izgatottan. Lemerném fogadni, hogy anya már sejt valamit, hisz szinte egész végig őt néztem.

- A kislányunk neve Johanna Ryan lesz – mosolyogtam el és szinte levegő nélkül vártam a családom reakcióját. Anyu elsírta magát és már ott is volt mellettem és megölelt.

- Szeretlek Samantha.

- Én is szeretlek anya.

Órákon keresztül beszélgettünk. Felidéztük a múlt eseményeit. A gyerekek már fáradtan pihentek a kanapé mellett és érdeklődve hallgatták a meséket. Az én kis szöszkém is befészkelődött közénk és a hasamra hajtotta a fejét. Így hallgattuk az éppen aktuális történetet, ami arról szólt, hogy már a nővérem születése után, Raul kijelentette, ő lesz Dorothy férje.

- Ott állok a kórház folyosóján, kezemben a fél órás lányommal, erre a 3 éves Raul szilárdan kijelentette, hogy ő bizony csak Kate néni lányát hajlandó feleségül venni. Hát lefagytam menten. Még annak örültem, hogy megszületett, erre már gondolkodhattam azon, hogy tartom távol tőle a fiúkat – apa meséjére mindenki nevetni kezdett. Aztán pedig jöttek a szokásos mesék. A gyerekek születéséről, vagyis a mi születésünkről. Imádom az ilyen összeülős családi dolgokat. Imádom hallgatni a régi meséket. Legjobban azokat szeretem amik anyuékról szólnak. Boby már elaludt az ölemben, mikor Dorothyék és Javier bácsiék indulni készültek. Óvatosan kimásztam a fiam alól és segítettem a már majdnem alvó gyerekeket felöltöztetni.

- Vigyázz magadra, és majd reggel takaríts, ne most – ölelt meg a nővérem.

- Már megint elfelejtetted, hogy felnőttem? – kérdeztem mosolyogva közben pedig kabátba bújtam, hogy kikísérjem őket.

- Persze, ne haragudj, tudod, hogy te maradsz a kicsi Samy.

Mire elköszöntem és visszamentem addigra anyósomék is szedték a sátorfájukat.

- Vigyázz ám az unokámra – jegyzi meg mókásan Ryan bácsi és már el is mennek. Már csak a bátyámék maradtak, hisz a többiek itt alszanak.

- Segítünk összepakolni – állt fel a bátyám felesége, és Johnnal már neki is láttak leszedni a koszos tányérokat és a sok poharat az asztalokról.

- Felviszed Bobyt? – kérdeztem Tomot és egy édes csók után felemelte kisfiunkat és az emelet felé indult. Még anyáék is találtak maguknak takarítani valót, így nekem csak annyi dolgom maradt, hogy a koszos edényeket a mosogatógépbe pakoljam, és a konyhát összerakjam. Még beszélgettünk egy kicsit, miután végeztünk a takarítással. Reggelre már csak a felmosás meg az ilyenek maradtak. Ez már másmilyen beszélgetés volt. Bensőségesebb. Már kevesebben voltunk. Annyira elbeszélgettünk, hogy már a mosogatógép is lejárt, így be tudtam pakolni a második adag mosatlant, de az már reggelre marad. Johnék is elköszöntek és Damiannal együtt hazaindultak. Anyáék is eltűntek már a vendégszobába és még Tom zuhanyozott én megnéztem a kisfiamat. Békésen aludt az ágyikójában, szinte nyakig betakarózva csak a kis szőke buksija látszott ki a takaró alól. Megpusziltam a buksiját és kifelé indultam. Mire végeztem a zuhanyozással, Tom már aludt. Elmosolyodtam, mert majdnem ugyanúgy aludt, mint a fia. Befészkelődtem mellé, nagy nehezen megtaláltam a nagy hasamtól a kényelmes helyet is, azonban álom nem jött a szememre. Belebújtam a köntösömbe és lesétáltam a nappaliba. Ölembe tettem a laptopomat és megnyitottam azt a mappát, aminek a címe. Egy család története, és már csak az utómunkálatok vannak hátra. Az utolsó oldalra tekerem ahol már a köszönetnyilvánítás van és megpróbálom befejezni, amit félbehagytam.

Szóval, fogalmam sincs, mit kéne írnom a köszönetnyilvánításba. Valószínűleg úgy illene, ha felsorolnám az összes nevet fel kéne sorolnom, akinek mindent köszönhetek, de az túl hosszú lenne.

A nővérem szavai jutnak az eszembe, amit a ballagásán mondott. Bár én akkor még meg sem születtem, de titokban mindig belógtam a szobájába és sokszor olvastam el. Sok igazság van benne, és remélem, nem fogja bánni, hogy ennyi idő után én most ide beleírom, köszönete mondva vele minden kedves embernek az életemben. „Lesznek emberek, akik részesei maradnak az életünknek, akármi is történjen. Ők a mi biztos talajunk... A sarkcsillagaink, és az apró tiszta hangok a szívünkben, amelyek velünk lesznek... mindörökké.˝ És a szó, amely a családunkban sosem fog kihunyni: MINDIG.

                                                                                                                     Samantha Castle-Ryan