Az ügy ami összeköt - 10. rész

Még mindig always Raina :D

Olivia végig sétál a folyosón, és a büfé felé veszi az irányt. Még pár lépcsőfok van hátra. Befordul a folyosó végén, és leül egy asztalhoz.
-Áhh Ms.Cavanaugh. – lép közelebb az orvos. Egy papírt tart a kezében.
- Jó reggelt doktor úr. – köszön illedelmesen a lány.
- Van egy jó hírem. Pár óra múlva haza is mehet. Még aláírok pár papírt, és már pakolhat is. – mondta kedvesen az orvos. Átnyújtotta a záró jelentés másolatát, majd hátat fordított, és elment. Olivia csak ült a papír felett. Gondolkodni kezdett.

Lesétálok a lépcsőn, és a büfé felé megyek. Belépek, és látom, hogy Olivia már az egyik asztalnál ül. Közelebb lépek, és megérintem a vállát. Véletlen nagyon megijesztettem, mire ő a kezét a mellkasához szorítja. Azonnal leguggolok mellé, és szorosan átölelem.
- Jól vagy Olivia? – kérdezem tőle, de még mindig ölelem. Ő a másik kezével a kezemet, a szívéhez szorítja, és én érzem, ahogy ver. Pár másodpercig mozdulatlanok vagyunk, de aztán végül ő ellök magától. Nem tudom mi történt. Egyszer csak ellökte a kezemet. Értetlen tekintettel nézek rá, majd leülök mellé.
- Mi történt? – kérdezem tőle, és megpróbálom megfogni a kezét, de ő elhúzza a sajátja. A szeméből süt a keménység. Látom a tekintetében azt a falat, amit én is oly sokszor használtam.
- Haza mehetek. – böki ki egyszerűen.
- És miért nem örülsz ennek? Ez nagyszerű hír. – szólok hozzá lágyan, és egy mosolyt is elengedek, de semmi reakciót nem látok az arcán.
- Nekem nincs hova haza mennem. – suttogja alig hallhatóan. Nem hiszek a fülemnek.
- Akkor hol laktál idáig? – teszem fel a kérdést, ami egyre jobban érdekel.
- Az hosszú történet. – válaszol egyszerűen, de nekem ez nem elég. A fenébe is. Nyomozó vagyok, és több száz kihallgatást vezettem már le. Miért nem tudok úgy viselkedni vele, mint egy másik emberrel? Nem tudom őt vallatni. Nem a kihallgatóban ülünk.  
- Bennem bízhatsz. Ha nem akarod elmondani, akkor nem kényszerítelek. – mondtam neki, és bíztam abban, hogy erre meg fog nyílni, de nem várt választ kaptam.
- Hidd el én tudom, hogy mi a kényszerítés, és te nem azt teszed.
- Ezt hogy érted? – nézek rá értetlenül, és minden erőmmel rá koncentrálok.
- Hát az elmúlt négy évben, beépültem a maffiába. Anyám ügye után nyomoztam, és az információért olyat is meg kellett tennem, amit nem akartam. Ezért nincs hová mennem. Hogy ne legyek gyanús, felmondtam a lakásomat, az autómat, még az össze hitelkártyámat is. A „szolgáltatásaimból” fedeztem a gyógyszeremet, de egy idő után egyre kevesebb lett a pénz. Mire ráeszméltem a dologra, egy koszos, egy napra bérelt motelszobában feküdtem félholtan. – csak meredten bámultam az arcát. Nem akartam elhinni, amit mond. Mennyit szenvedhetett. Valamit tennem kell.
- Költözz hozzám. – bököm ki a végén, és látom, hogy nagyon meglepődik. Kikerekedett szemekkel néz rám.
- Azt nem lehet. – meglepődve nézek rá. Vajon mi tartja vissza? Hiszen majdnem család tagok vagyunk. – Nem költözhetek hozzád, azt nem lehet. Nincs pénzem, nincs munkám, a lakbért sem tudnám fizetni. Egyenlőre azt sem tudom, hogy a gyógyszerre hogyan szedem össze a pénzt.
- Ezek miatt ne aggódj. Én segítek. Segítek, hogy kapj munkát az őrsön, ahol dolgozom. – ajánlottam fel neki.
- És akkor mi lesz anyám ügyével. Vissza kell mennem. Nem adhatom fel. Ez az ügy az életem, ha elvesztem, akkor nem tudom, hogy ki vagyok. – ez a mondat megütötte a szívemet.
- Én is így voltam vele amíg… meg nem ismertem apádat. – a szemében valamennyi düh csillant fel így azonnal témát is váltottam. – Szóval. Megvárom, amíg elkészülsz, és hívok magunknak egy taxit.
- Miért teszed ezt? Miért vagy velem ennyire kedves? – kérdezi tőlem, és látom rajta, hogy komoly választ vár.
- Mert nagyon hasonlítasz…rám. És én tudom, hogy mit érzel. Én megértem, hogy min mész keresztül. Csak segíteni szeretnék. – a szemében újra látom, azt a meghatározhatatlan valamit. Mintha a bizalom apró csillanásai lennének. Nem kiabálom el. Végül a komolyságot, felváltja egy apró mosoly. Nagyon halvány, mintha évek óta nem mosolygott volna. Elváltunk egymástól, és ő elment pakolni, én pedig a szobámba mentem a cuccomért. Levittem mindent az aulába, és ott vártam rá. Nem sokat kellett várnom, talán tíz percet. Nem volt nála más, csak egy fekete bőrkabát.
- Hol van a többi cuccod? – kérdezem tőle, és ő az ajtó felé kezd indulni.
- Csak ennyim van. – megemelte a kezén lévő kabátot, és kilépett az ajtón. Én fogtam a táskámat, amiben a holmim volt, és utána mentem. A taxi már várt ránt. Együtt léptünk

közelebb, és szálltunk be az autóba.