Az ügy ami összeköt - 14. rész

Bocs a késői frissért, de sajnos sok dolgunk volt.
Always Raina :D

- Ssss ne sírj. Nem a te hibád volt. Nem tehettél volna semmit. Ha beleavatkozol, akkor meg is haltál volna. Most viszont élsz, és csak ez számít. – próbálom nyugtatni, de nem sok sikerrel. Még mindig zokog, és megszakad a szívem, hogy nem tudok segíteni.
- Minden nap. Már 13 éve. Ezt a napot álmodom újra, és újra. Nem bírok szabadulni ennek az éjszakának az emlékétől. Minden nap úgy kelek fel, és úgy fekszem le, hogy újra látni fogom. – Olivia suttog, és már az én szememből is kicsordul a könny. Azonnal letörlöm, mert erős kell, hogy maradjak. Érte.
- Miért teszed ezt? Miért vagy velem ilyen kedves? Nem vagy a családtagom, nem kötelező ezt tenned. – úgy érzem, mintha a hangjában lenne elutasítás, és kérdőre vonás. Mégis úgy érzem, szüksége van rám.
Felhúzom a földről, és az autóm felé megyünk. Beülünk, és haza megyünk. Mikor belépünk a lakásba, nem csinálunk mást, csak lefekszünk az ágyra. Még mindig javítják a szomszéd szobát, szóval egy ideig még az én ágyamban alszik. Felvesszük a pizsamát, és ágyba bújunk. Pár pillanat múlva, már észre veszem, hogy alszik. Hátat fordítok, és én is becsukom a szemem. Érzem, hogy egy kéz a hasamra csúszik.
- Köszönöm. – suttogja a fülembe. – Szerencsés az öcsikém, hogy ilyen mamája van. – el sem hiszem, amit hallok. Először nevezi a kisbabámat az öccsének. Nem tudom, mit feleljek. Inkább csak megfogom a kezét, és közelebb húzom magamhoz.

Másnap reggel korán felkelek. Liv már nincs mellettem. Kimegyek a konyhába, és meglátom, ahogy a Olivia a konyhában sürög forog.
- Szia. – köszönök rá. Hirtelen felkapja a fejét, és rám néz.
- Jó reggelt. – a kedve, mintha jobb lenne. Talán még ez mosolyt is látni fogok. Nem vagyok telhetetlen, de nagyon szeretném boldognak látni.
- Ülj csak le. Vigyáznod kell magadra. Majd én, mindent megcsinálok.
- Örülök, hogy itt vagy nekem. – hirtelen az arca komolyra váltott. Valami rosszat mondtam? Nem tudom.
- Köszönöm. – mondta halkan, és amit utána láttam az megmelengette a szívemet. Olivia arcán akkora mosoly terült el, hogy ilyen szép mosolyt rég nem láttam. Visszamosolyogtam, és megettem a reggelit. Felöltöztünk, és az őrsre mentünk. Az autóban sokat beszélgettünk. Meglepően a babáról is szó esett. Viszont Rick-ről, egy szót sem ejtettünk. Beértünk az őrsre, és a fiúk kétségbeesetten jöttek oda hozzánk.
- Van egy jó, és egy rossz hírünk. Melyikkel kezdjük? – kérdezi viccesen Esposito.

- Kezdjétek a jóval. – szólal meg Liv gyorsabban, és a fiúk már bele is kezdenek.
- Új fejlemény van a Goldberg ügyben. – nyelek egy nagyot, és eszembe jut, hogy Liv semmit sem tud erről.
- Oké. És mi a rossz? – szállok be a beszélgetésbe.
- Találtunk egy számítógépet, de nem tudjuk feltörni. Még a legjobb technikusunk sem képes rá. – mondja Ryan, és rám néz. Nem tudok mit mondani.
- Megpróbálhatom? – kérdezi Liv, amin mindenki meglepődik.
- Persze…- jön a válasz Ryan-től, de érzem a hangjában a kételkedés. Pár perc múlva a számítástechnikai laborból, felhozzák a gépet, és Liv elé rakják. Olivia felnyitja a laptop-ot, és bekapcsolja.
- Négy tűzfal, két biztonsági kód, és egy kém program is van rajta. – mindenki feszülten, és leesett állal figyel. Nem tudtuk, hogy ennyire ért hozzá. Most már mind körül ültük a Liv-et, és csak feszülten figyelünk. Tíz percnyi néma csend után, Liv megszólal.

- Bent vagyok. – olyan természetesen mondja, mintha ez olyan egyszerű lenne.

Ebben a pillanatban megszólal Liv telefonja.
- Bocsánat. – a lány feláll az asztaltól, és arrébb megy.
- Cavanaugh. – szól bele a telefonba. Először senki sem szól bele. De aztán…
- Szia Baby. – szól bele egy mély férfi hang.
- Jeremy? Te vagy az? – Olivia nem hisz a fülének. Olivia, egyre gyorsabban veszi a levegőt. A lány szíve, egyre gyorsabban vert.

- Oké srácok. Szedjetek le mindent. Majd tájékoztassatok, ha találtatok valamit. – szóltam a fiúknak, és arrébb akartam gurulni a székemmel, mikor kiabálást hallottam.
- Nincs pénzem nem érted? – Liv kiabált, és már a sírás határán állt. Látom, ahogy remeg a keze. Látom, ahogy fal fehér lesz az arca. Látom, hogy a levegő vétel is egyre nehezebben megy neki. Tudom, hogy mi fog történni. Felpattanok a székből, és elkezdek felé sétálni. Alig teszek két lépést, hallom, ahogy a telefon kizuhan a kezéből. Futni kezdek. Éppen, hogy odaérek, és elkapom, mielőtt beverné a fejét a padlóba. Elájult. Mentőért kiáltok, és csak tartom a két karom közt az ájult lányt… Elmormolok egy halk imát és fejét simogatom. Csak pár perc kell és már itt is vannak a mentők. Félretolnak és ő kap egy lélegeztető maszkot, infúziót, aztán már viszik is el, de nem engedik, hogy velük menjek. Fogalmam sincs miért. Egy kezet érzek a vállamon. Megfordulok és Esposito áll mögöttem.

- Gyere, beviszlek utána a kórházba. Jobb, ha most nem vezetsz – csak bólintani tudok, és kollégám után indulok és beszállunk az autójába. Vajon mibe keveredett Olivia? Ki telefonált, aki miatt megint rosszul lett.

- Ő tényleg Castle lánya? – néz rám kíváncsian Espo.

- Igen az – rövid válaszom érezteti vele, hogy ne kérdezzen többet. Közben előkeresem a telefonom, de hiába hívom Ricket, ő nem veszi fel. Mégiscsak tudnia kell róla, hogy a lányát épp a kórházba viszik, még ha nem is tartja a lányának. Hiába hívom folyamatosan, nem veszi fel. Hívom a vezetékes telefonjukat, de az üzenetrögzítő kapcsol, hát üzenetet hagyok. „Castle Olivia elájult, a mentő épp a kórház felé viszi. A lányod nagyon rosszul van. Bár nem vagyok benne biztos, hogy a lányodnak tekinted. Mindegy, azt akartam, hogy tudd.˝

Csendben autóztunk tovább, amíg a kórházba nem értünk.