Az ügy ami összeköt - 8. rész

Always Raina és köszönöm :D

Fogalmam sincs mennyit aludtam, de mikor magamhoz térek, érzékelem, hogy sötét van már, de a szobában ég egy apró olvasólámpa, Rick pedig mellettem ül egy székbe. Nincs kedvem vele beszélni. Kezem a hasamra csúszik. Remélem nincs baja a babának. Az utolsó emlékem, hogy a padlóra zuhanok, és még emlékszem, ahogy a fiúknak szólok a babáról, aztán se kép-se hang.

- Kate – hangja szinte suttogó.

- Ugye jól van a baba? – meglepődök, hogy a hangom szinte teljesen erőtlen.

- Az orvos azt mondta minden rendben, valószínű felidegesített magad. Kaptál egy enyhe nyugtatót, ami nem árt a kicsinek. Pár napig bent kell maradnod. Ne haragudj, nem kellett volna titkolóznom.

- Hála isten – sóhajtok egy hatalmasat és még mindig nyugodt vagyok, talán a nyugtató még mindig hat, hisz amúgy is ritkán szedek pirulákat. – Nem kellett volna. Nagyon régóta tudsz róla igaz? Tudtad ki az a Diana Cavanaugh.

- Felismertem őt igen, de akkor még nem tudtam, hogy az árván maradt kislánya az én lányom is. Aztán mikor megtudtam Olivia már 16 éves volt, és akkor már a második elvonóra készült. Adtam neki pénzt, hogy talpra álljon, de aztán újra és újra visszasüllyedt. Nem akartam, hogy Alexis ismerje, mert féltem, hogy őt is magával rántja, és Olivia sem akart látni engem, csak a pénz kellett neki, hogy drogokra költse. Legalább két éve nem beszéltem vele. El kellett volna mondanom, de féltem, hogy elutasítasz. Bocsáss meg nekem kérlek. Engedd, hogy része legyek a gyerekünk életének, nem követhetem el még egyszer ugyanazt a hibát.

- Már az elején tudnom kellett volna Rick. Rendben, részt vehetsz az életében, de nincs többé mi. Már csak a közös gyerek köt minket össze. Kérlek, menj el, pihenni szeretnék – fordítok hátat neki, hallom, hogy egy sóhaj hagyja el a száját, feláll és kisétál az ajtón. Nincs kedvem mással is beszélgetni, pedig hallom, hogy valaki bejön még. A szememet csukva tartom, és inkább úgy teszek, mint aki alszik. Az életem újra romokban van. Már csak a baba maradt nekem. Nem tudom, valaha fogok-e újra bízni benne. Egy biztos, a lehető legjobb életet fogom megteremteni a gyerekemnek, hogy ne érezze, ő csak egy hétvégi gyerek az apjának. Annyit gondolkodok, hogy elnyom az álom. Álomországban minden rendben van, Rick és én együtt vagyunk és boldogan neveljük a gyerekünket.  Nincs eltitkolt lány, nincs lezáratlan gyilkosság, ami felbolygatná az életünket.

Hírtelen ülök fel, olyan mintha csak öt percet aludtam volna, pedig látom, hogy reggel van. Jönnek az orvosok, ellenőriznek engem is, és a babát is. Minden rendben vele és csak ez számít. A reggeli, amit kaptam pocsék. Körülnézek és meglepetten látom, hogy az ágyam végében ott pihen a fehér köntösöm. Belenézek a mellettem lévő szekrényben és ott is vannak cuccaim. Hálóingek, papucsok, minden, ami egy kórházba kell. Felveszem a köntösöm, most nem érdekel ki hozta be őket, és a büfé felé veszem az irányt.

Olivia, a kórháztól kapott köntösében sétált a büfé felé. A reggeli neki sem ízlett, épp, úgy ahogy több másik betegnek sem. Beállt a sorban és a süteményeket vizslatta. És csak akkor vette észre, ki is áll előtte, mikor a nő leejtette a pénztárcáját. Illedelmesen lehajolt, hogy megelőzze a nőt és mikor odaadta neki, meglepődve látta, hogy apja barátnője áll előtte.

- Köszönöm. Meghívhatlak egy sütire? – kérdezte Kate.

- Köszönöm – Olivia nem felelt többet. Mindketten választottak egy szelet süteményt és egy asztalhoz ültek le.

- Jobban vagy? – kérdezte Kate, mivel a lány nem szólalt meg magától, úgy gondolta, a kezébe veszi a beszélgetés fonalát. Pedig a lány csak épp azon gondolkodott, vajon a nő miért is van kórházban.

- Jobban. Miért vagy kórházban? – érzelem nem sok volt a hangjában, de kíváncsi volt.

- Terhes vagyok. Szakítottunk apáddal én pedig majdnem elvesztettem a babát.

- Ő nem az apám – csattant fel hírtelen és fel is akart ugrani az asztaltól, de Kate gyorsabban reagált és elkapta Olivia kezét.

- Miért haragszol így rá? Mármint, most már én is haragszom, vagyis inkább nem értem őt… - zavarodott össze a nyomozó pillanatok alatt. Olivia visszaült, nem tudta, mit mondjon a nőnek. Próbál nem közel kerülni hozzá, tartani a távolságot, de őt még mindig érdekli. Már nem gondolkozik, csak belekezd a mondandójába.

- Kilenc éves voltam mikor megölték anyámat, nem voltam sokkal idősebb mikor megtudtam, apám lelépése után kezdett nyomozni anya abban az ügyben, ami miatt meghalt. Rendőr lettem, de az árvaházi élet és az utca gyorsan a mélybe húzott és többször is voltam elvonón, mígnem meg nem tudtam, hogy szívbeteg vagyok. Az ő hibája anyám halála és ezt sosem bocsájtom meg.

- Rendőr vagy? De hol? – nézett a nyomozónő meglepetten az előtte ülő lányra.

- Sehol. Így nincsenek szabályok.

- Mit tudsz anyád ügyéről?

- Nem sok mindent, abban az időben három embert öltek meg anyámmal együtt, azóta meg több embert, magát majdnem megölték.

- Honnan tudod? – lepődött meg Kate.

- Rendőr vagyok. Azt is tudom, hogy a másik nő a maga anyja.

- Ne magázz. Hívj Katenek.
- Rendben. – a lány a tányéron megmaradt sütire pillantott, majd a tekintete visszavándorolt Kate-re. – Maga…vagyis te, mit tudsz az ügyről?
- Hát valamivel többet mind te. Tudom, hogy kik vannak benne, és tudom, hogy ki ölte meg anyámat. De én csak anyám ügyével foglalkoztam. Diana-ról semmit sem tudok. – Kate a lány szemébe nézett, és utána felállt az asztaltól. – Azt hiszem, még találkozunk. – mosolygott Kate, és visszasétált a kórtermébe.