Az ügy ami összeköt - 4. rész

A gondolataimból Esposito szakított ki, aki éppen az autó helyszíni elemzésével a kezében közeledett felém.
- Ilyen gyorsan végeztetek? – kérdezem tőle, és látom, hogy ezen nagyon meglepődik.
- Három óráig voltunk ott, és egy óráig lent voltam a laborban, és vártam az eredményeket. – erre a válaszra számítottam legkevésbé. Négy órája bámulom a táblát céltalanul? Körbenézek, és látom, hogy Rick a pihenőben van, és éppen kávét főz. A tekintetem gyorsan visszaemelem Espositora, aki szerencsére nem vette észre a zavarodottságomat.
- Oké! Mit találtatok? – kérdezem tőle, és megpróbálok minden érzelmet eltűntetni az arcomról.
- Az autót teljesen szétszedték, és nem találtak idegen újlenyomatot. Mindent átvizsgáltak, és mikor már azt hittük, hogy nincs semmink, előkerült ez. – Esposito átnyújtja nekem az aktát, és én kinyitom. Ami benne van arra nem számítottam. Egy olyan ember újlenyomata, aki nagyon fontos volt.
- Ez lehetetlen. – csak ennyit bírok kinyögni. A döbbenet erőt vesz rajtam, és szédülésbe csap át. Egy erős kéz, hátulról megtámasztja a derekamat, így senki sem látja, hogy imbolygok. Rick lépett mögém, és csak fog, nehogy elessek. Esposito telefonja megcsörren, és ő elnézést kér, majd arrébb megy. Szembe fordulok Rick-el.
- Köszönöm. – mormolom az orrom alatt. Még mindig a döbbenet vesz körül.
- Aha. – vágja hozzám flegmán. Nem igazán értem a viselkedését. Hol marad a jól megszokott „mindig.” A tekintetem, visszavándorol az aktára, és csak nézem az aktában lévő férfi képét. Rick leül a megszokott helyére, én pedig az asztalomhoz megyek, és a székembe ülök. Leteszem az aktát, és Rick rápillant. Még mindig teljesen közömbös.
- Montgomery benne van… benne volt. – próbálom felhívni a figyelmét, de nem várt választ kapok.
- Tudom. – a szemeim kikerekednek.
- Ez azt jelenti, hogy ennek az ügynek köze van anyám meggyilkolásához. – kicsit megemelem a hangom, de próbálom visszafogni magam. Nem kiabálhatok vele ismét.
- Tudom. – eddig a földet bámulta, most viszont rám emeli a tekintetét. – Már akkor tudtam, mikor a helyszínen voltunk a hullával. Ahogy meghalt, kísértetiesen hasonlított anyád ügyéhez.
- Te tudtad, és nem is szóltál? – most már elszakadt a cérna, és kiabálni kezdek. – Ez az én ügyem Castle. – Castle-nek szólítottam. Látom, ahogy kiabálni akar, de nem teszi. Legyint egyet, majd felkapja a kabátját, és elviharzik. Most már nem sértett, vagy megbántott, most már dühös. Én is az vagyok. Rá, de legfőképpen magamra. Visszaülök a székembe. Elkezdem átnézni Mongomery anyagát. Kapcsolatot keresek közte, és David között. Semmit sem találok. Minden gondolatom zsákutca. Lassan mindenki elszivárog. Ryan fél órája ment el, Esposito nagyjából tíz perce. Nekem is mennem kéne. Túl fáradt vagyok gondolkodni. Átfut az agyamon, hogy esetleg a régi lakásomba megyek, de utána arra gondolok, ha hagyom, hogy Rick haragudjon rám, akkor annak nem lesz jó vége. Összeszedem a cuccomat, és a kocsim felé megyek. Beindítom, és Rick lakására megyek. Mikor megérkezem, az ajtó zárva van. Előkotrom a táskám mélyéről a kulcsot, és kinyitom. Belépek, és megcsap szerelemem édes kölniének illata. Leteszem a táskám.
- Szia. – köszön rám a konyhából Martha, én pedig úgy megijedek, hogy a kulcs is kiesik a kezemből.
- Oh Martha. Megijesztettél. – suttogom, miközben veszek egy nagy nyugtató levegőt. Martha int, hogy üljek le egy percre. Odasétálok az asztalhoz, kihúzom a széket, és helyet foglalok.
- Mi történt? – kérdezi felhúzott szemöldökkel, és kíváncsi tekintettel.
- Veszekedtünk. – kinyögöm, és lehajtom a fejem. – Az én hibám volt. Hol van? A dolgozószobában?
- Nem. – a kijelentés meglepett. – A szobába vitte a laptopot, és ott ír.
- A hálóban? – kérdezem, és Martha csak bólint. Otthagyok mindent, és a lépcső felé indulok. Felmegyek, és halkan benyitok a szobába. A látvány nagyon…édes.
Szerelmem ott fekszik az ágyon, betakarózva. Hasán a laptop, keze a billentyűzeten, és alszik. Halkan odamegyek, összecsukom a gépet, és leteszem a kis asztalra. Leveszem a felsőm, és a nadrágom. Felhajtom a takarót, és bebújok mellé. Fejemet a mellkasára teszem, amitől azonnal felébred. Felemelem a fejem, és a szemébe nézek. Két kezem közé fogom az arcát,
- mint akkor éjjel -, és apró csókokkal halmozom el.
- Sajnálom Rick, annyira sajnálom. – még mindig csókolom, és nagy meglepetésemre, ő megragad és egy szenvedélyes csókot ad.
- Nem tudok rád haragudni. – erre a mondatra elmosolyodom. Megfogja a nyakam, és újra megcsókol. Leteszi a fejem a párnára, és fölém hajol. – De ugye tudod, hogy a bocsánatomat nem veheted meg mindig szeretkezéssel…- egy pillanatra elgondolkodik. - Te jó ég. Ezt ki monda? Dehogy nem veheted meg. – rám mosolyog, és újra mély, és forró csókot ad. Az érintése, bebarangolja a testem. Mindig tudja, hogy hol érintsen ahhoz, hogy mind a ketten élvezzük. Egyre gyorsabb ütemben mozgunk, és elég hevesek vagyunk. Sok örömöt okozunk egymásnak, és a végén a várva várt gyönyört is elérjük. A légzésünk nagyon gyors, szinte lihegünk. Az ágy másik oldalára gurul, és a fejemet a mellkasára hajtom. A szíve zakatol. Hallom, hogy majd kiugrik. Megsimítja a felem, és egy halvány, fáradt csókot nyom a homlokomra.
- Szeretlek. – suttogja.
- Én is szeretlek. – suttogom vissza, és hirtelen azt veszem észre, hogy ő már egyenletesen szuszog. Pár perccel később az én szememet is lecsukja az álom.