Az ügy ami összeköt - 9. rész

Always Raina :D

Visszafekszem az ágyba és egyre csak az iméntibeszélgetésen jár az agyam. Sajnálom Oliviát, egy kicsit hasonlít az életünk, mindketten elvesztettük az anyánkat, mindketten jártunk a pokolban, persze másféle értelemben. A különbség, hogy senkire nem támaszkodhatott. De ha mélyebben belegondolok, én sem tudtam kire támaszkodni, de vissza kellett hoznom apámat az „életbe˝. Annyira gondolkodok, hogy egyre álmosabb vagyok. Úgy érzem, napokat tudnék aludni. Nem is tudtam, hogy ennyire fáradt vagyok. Elnyom az álom és legközelebb mikor magamhoz térek, sötét van. Ránézek az órámra, látom, hogy hajnali 3 óra. Kimegyek a mosdóba, aztán megpróbálom magam visszaringatni az álomba.

Lassan ébredezni kezdek. Kinyitom a szemem, és látom, hogy Olivia az ágyam mellett ül, és a szemei csukva vannak. Megmozdulok, az ágyon mire ő azonnal felébred.
- Mit keresel itt? - kérdezem tőle.
- Én...én csak...csak...- megfogja a kilincset, és elrohan...

Megpróbálok, nagyon gyorsan magamhoz térni. Felveszem a köntösöm, és arra felé veszem az irányt, ahol Olivia szobája van. Kopogok, de semmi válasz, így benyitok. A szoba üres, a büfébe indulok, szükségem van egy kávéra. Elindulok lefelé, aztán eszembe jut, a kávét most mellőznöm kell, a manó kedvéért. Akkor viszont egy teára van szükségem. Leérek a lifttel és újra elfog a szédülés, nem érzékelem ki az, aki megfog, csak akkor mikor a fejem már rendeződik, és újra mindenből egyet látok. Meglepődve látom, hogy Olivia volt az, aki segített.

- Minden rendben? – kérdezte tőlem.

- Reggeli rosszullét.

- Kérsz valamit? – néz rám és egy pillanatra aggódást látok az arcán, aztán újra az a kemény Olivia áll előttem. Vajon én is ennyire meg voltam keményedve, anyám halálától?

- Köszi, egy tea jól esne.

Leültem az egyik asztalhoz, ő pedig pár perc múlva egy csésze teával tért vissza.

- Szóval? Miért rohantál úgy el? – nézek rá érdeklődve. Lehajtja a fejét és csak suttogja.

- Én… Beszélgetni szerettem volna Rickről és az állítólagos húgomról, de te még aludtál, aztán leültem, néztelek és gondolkodtam, de aztán én is elaludtam.

- Semmi baj. Mit szeretnél tudni? – kérdezem tőle és közben úgy érzem, már most közel kerültünk egymáshoz.

- Tényleg van egy húgom?

- Igen Alexisnek hívják, 19 éves. Ha megtudja, hogy van egy testvére, akit az apja eltitkolt előle, azt hiszem egy darabig haragudni fog rá, bár ő végtelenül jó lelkű és egy cseppet naiv is.

Még egy jó ideig beszélgettünk Oliviával. Mesélt nekem a gyerek koráról, a drogos időkről. Az iskoláról, mikor Rick először meglátogatta. Aztán én is meséltem neki, az apjáról, bá úgy tűnt, akár hányszor szóba jön Rick, bezárkózik egy kicsit. Elmeséltem az én életem, kérdezett a babáról, de egyszer sem hozta szóba, hogy közte és a baba között vérségi kapocs van, bár nem éreztette velem, hogy utána, amiatt mert attól vagyok terhes, aki neki is az apja, bár ő nem tekinti annak. Már jócskán elmúlt dél, mire mindketten visszamentünk a szobába. Az ebédem már ott várt a kis szekrényen. Borzasztó látvány volt, de becsuktam a szemem és inkább valahogy megettem. Nem élhetek sütin addig, amíg itt vagyok, azzal talán ártok a babának. Nem csináltam mást egész délelőtt csak beszélgettem Oliviával, mégis elfáradtam és el is szundítottam. Remélem, nem fogom az egész terhességet átaludni. Este van mikor megébredek és egy papírt találok mellettem a kisszekrényen.

„Szia, kislány, itt jártunk Javierrel és Ryannel, de aludtál, nem akartunk felkelteni. A fiúk elmondták mi történt, hogy elájultál, aztán megtudtam Castletől is hogy szakítottatok. Mi történt Kate?  Pihenj és vigyázz magadra és a babára. Puszi: Lanie˝

Ismerem a barátnőmet, valószínűleg többet tud már, mint amit a papíron leírt. Talán nincs még későn, felkapom a köntösöm és Olivia szobája felé sétálok. Útközben elhaladok az újszülöttek előtt és én is megállok egy pillanatra. Sok ifjú pár áll az üveg előtt és mindegyik gyönyörködik a gyerekükben. Egy pillanatra összefacsarodik a szívem, kezem a hasamra csúszik. Egy biztos, mindent meg fogok tenni, hogy a gyerekem ne érezze magát hétvégi gyereknek. Tovább indulok célom felé, halkan nyitok be a szobába, de sajnálatomra Olivia már alszik. Odalépek mellé, megigazítom a lecsúszott takaróját, és megsimítom az arcát, amin most nem látszik, hogy mennyire kegyetlen volt vele az élet. Pusztán csak angyalinak és ártatlannak látszik.

- Anyu, még korán van – mormogja, mikor hozzáérek az arcához, de ő alszik tovább. Álmodik, valószínűleg. Visszafelé indulok a szobámba és közben eszembe jut az alvó lány apja. Ő is hasonlókat szokott mormogni a reggeli ébredésekkor. Mióta itt vagyok az első estém, hogy gondolkodás nélkül alszok el egy kismama újság felett, amit Lanie hagyott itt, legalábbis szerintem.

 Egy ajtócsukódásra ébredek fel. Először azt hiszem, hogy Liv jött be, de látom, hogy csak az orvos az.
- Jó reggelt, Ms. Beckett. - köszön nekem, és felír valamit a papírra, ami a kezében van.
- Kérem, szólítson Beckett nyomozónak. - kérem az orvostól.
- Rendben. Beckett nyomozó. Még pár óra, hogy megírjam a zárójelentést, és utána haza is mehet.

Az orvos, még mielőtt megköszönhetném már ki is ment a szobából. Haza mehetek. De hova is? Már nem Castlehez. Olyan érdekes tud lenni, hogy mennyire gyorsan hozzá tudunk szokni ahhoz, hogy valakivel együtt legyünk. A régi lakásomba kell visszamennem. Megkeresem a ruháimat és fel is öltözök és a cuccaimat a táskába pakolom. Annyira el vagyok gondolkodva, hogy észre sem veszem, hogy nyílik a szobám ajtaja.

- Már mész is? - lép be a szobámba Liv.
- Igen kiengednek. - mondom neki mosolyogva. - És te? Mikor mész haza?
- Én sosem megyek haza. - a válaszon nagyon meglepődök.
- Miért? - teszem fel a kérdést.
- Mert nekem nincs hova haza mennem… - a választól összefacsarodik a szívem. Most mit mondhatnék neki? – Lemegyek a büfébe, ha kész vagy nincs kedved még utoljára megenni egy sütit? – ránézzek, és a szemében még mindig látom a keménységet, de a szavai, másról árulkodnak. A hangja telivan reménnyel. A szemébe nézek, és egy mosoly kíséretében bólintok. Ő kimegy a szobából, és én folytatom a pakolást.