Az irodában a percek gyorsan
szálltak, órákká alakultak. Míg Kate dolgozott, addig a kislány az Alexis által
hozott színes ceruzákkal rajzolgatott.
-
Na jó Beckett szedd össze a cuccaidat és ezt a tökmagot
és indulás – jött vissza az irodába Castle.
-
Azt hittem már haza mentél, ennyi idő? – nézett órájára
és már pakolni is kezdett.
-
Úgy is volt de aztán visszajöttem, nehogy mind a ketten
éhen haljatok. Ma nálam vacsoráztok.
-
Mi? Nem! – ellenkezett Kate.
-
Dehogynem, Alexis már készülődik.
-
De még be akarok menni a Plázába, kell neki néhány
cucc.
Rick beleegyezett, felhívta
lányát, hogy késnek. Megbeszélte Katetel, hogy a kapitányság előtt hagyja a
kocsit, és ő majd fuvarozza őket. A férfi elgondolkodott, hogy vajon mi
lehetett az oka, annak hogy a nő ennyire könnyen beleegyezett. Végül is együtt
mentek a Pláza gyerek osztályára. Egész addig jól elbohóckodtak, amíg Castle
meg nem jegyezte milyen jól boldogul ahhoz képest, hogy nincs gyereke. Kate
onnantól kezdve hallgatott és csak a kicsivel foglalkozott, hogy minden
szükséges holmija meglegyen, amíg nála van. A kicsi hol Kate hol Rick, hol
mindkettőjük kezét fogta. A mellettük elmenő emberek megfordultak utánuk és
sokan jegyezték meg milyen aranyos család, és sokan irigyelték meg őket. Miután
végeztek az író lakására mentek, ahol Alexis már a vacsorával várta őket. Míg
vacsora Kate és Alexis elmosogattak, addig Rick és a kislány mesét néztek.
-
Köszönjük a vacsorát Lexi – szólalt meg Kate.
-
Nincs mit. Tudjátok már hogy hívják?
-
Még semmit sem tudunk róla, és ő sem könnyíti meg a
dolgunkat, azzal hogy nem beszél.
A napok teltek, a kislány még
mindig nem beszélt, viszont egyre jobban ragaszkodott Katehez, Rickhez és
Alexishez is. Castle barátnője nemigen nézte jó szemmel, hogy az író a
nyomozónővel és a kislánnyal is egyre több időt töltött. Ultimátumot adott,
vagy ő, vagy Kate. Castle választott, elhagyta a szőkét, persze a szakítás oka
titokban maradt Beckett előtt. Többet érzett Katherine Beckett iránt, mint
barátság, már elég régóta. 5 nappal később, hogy Lanie elkezdte futtatni a
kislány DNS-ét, a számítógép csipogva jelezte a találatot. A számítógéphez
sétált és még a lélegzete is elakadt az eredmény láttán.
Közbe Kate is megérkezett a
kapitányságra, kézen fogva a kislánnyal, aki még mindig vele volt nap, mint nap
és egyre jobban kötődtek egymáshoz.
-
Jó reggelt – robogott be Castle.
A kislány meglátta az írót és már
futott is felé. Két copfba kötött barna haja csak úgy lobogott utána.
- Szia angyalka – kapta fel a
kicsit, aki gyöngyöző kacagással jutalmazta azt.
Ricket ez a kacaj igazán emlékeztette
a szeretett nőre, és a napokban nem ez volt az első tulajdonság, amiben
hasonlóságot vélt felfedezni.
-
Ez a tiéd – nyomott egy csokit a kicsi kezébe, minek
jutalmául kapott egy nyálas puszit.
-
El fogod kényeztetni, nem hiszem, hogy a szülei
örülnének – odament és kivette a gyereket a kezéből – Gyere angyalka.
Az angyalka nevet még Rick
ragasztotta rá, mondván, hogy hívhatják mindig kislánynak és igazán olyan, mint
egy kicsi angyal. Senki más nem hívta így, csak ő és Kate. A többiek mindig más
jelzővel illették, tökmag, picur és ehhez hasonlókkal.
-
Esküszöm Beckett, ha nem hinném, hogy nincs gyereked
azt hinném, hogy ez a kis tökmag a tied – jegyezte meg Ryan, mire egy nagyon
szúrós pillantást kapott a nőtől.
-
Neked nincs dolgod? – kérdezte Kate.
Ryan váll vonva indult vissza
dolgozni, nem értette kolléganője miért lett dühös. Egyszer csak egy dühös
Lanie érkezett futva és egyenesen barátnőjéhez rohant.
-
Mi az Lanie – kérdezte Kate.
-
A kislány eredménye. Miért nem mondtad? Nem kellett
volna lefutatni a DNS-ét, ha tudtad kicsoda!
-
Mit kellett volna elmondanom? – Beckett nem értette
mitől ennyire paprikás barátnője.
-
Azt hogy ő a te lányod!
-
Mi van? – lepődött meg Rick, Ryan és Esposito.
-
Én… - kereste a szavakat Kate miközben mindenki
csendben várta a választ – Én… Nem tudtam, hogy ő az…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése