Christine - 4. rész

Christine nem válaszolt csak bizalmatlanul kezdte nézegetni a vele szemben guggoló férfit, kikerülte őt, majd a nappali sarkában lévő játékokhoz totyogott, leült és játszani kezdett. Tudta, ha anya főz, akkor a nappaliba játszik, így szemmel tudja tartani anyát. A két felnőtt csak szótlanul figyelte. A kicsi a férfi felé nyújtotta apró kezét, és némán mutatta neki, hogy menjen oda, és ő meg is tette. Kapott a kezébe egy plüsst és némán játszani kezdtek. Kate a konyhába sétált, és nekilátott ebédet főzni, ezúttal hármójuknak. Főzés közben egyre csak azon gondolkodott mennyire rosszul tette, hogy elszakította az apjától Christinet. Ricknek joga lett volna tudni róla, még ha ő akkor nagyon is haragudott rá. Akkor nem kellett volna egyedül végigcsinálnia az egész terhességet és a szülést. Ő is láthatta volna az első lépéseket és hallhatta volna az első szókezdeményeket. Gyűlölte magát amiatt amit tett. Az idő telt és a nappaliból szép lassan beszélgetés hangja szűrődött be. Ahogy végzett némán az ajtóban megállt és csak figyelte őket. Az építőkockák kikerültek a szobából, Rick a földön ült ölében lányával és valamit építettek. Mikor úgy gondolták kész, Christine meglendítette a kezében lévő macit az építmény pedig nagy robajjal összedőlt.

-        Hé kicsi lány, szerinted ez jó móka? – kérdezte a férfi mókásan és közben megcsikizte a kicsit. Jutalma egy gyöngyöző kacagás volt.

-        Iden. Icces – és tovább kacagott.

-        Kész az ebéd – szólalt meg csendesen Kate.

Mind a hárman asztalhoz ültek, Chris most először nem volt hajlandó saját kis székében ülni. Kezeivel jelezte, ő bizony az apja öléből akarja megenni az ebédet. Így is lett. Rick gyakorlatiasan kiemelte a székből ölébe ültette, és együtt ették meg ebédjüket, hagyva, hogy Christine két kézzel nyúlkáljon a tányérba, így Castle csaknem ugyanolyan maszatos volt mint kisebbik lánya.

-        Gyerünk aludni tücsök – emelte kik Rick öléből Kate a lányát.

-        Nem – jött a dacos válasz.

-        Dehogynem, fogadj szót anyának – szállt be a kislány nevelésébe a férfi.

Kate a már megmosdatott kislánnyal a gyerekszobában volt. Ült az ágy mellet és ritmusosan simogatta a kis barna buksit, mígnem egyenletes szuszogás jelezte, mégiscsak szükség van arra az alvásra. Behúzta maga mögött az ajtót és a nappaliba sétált.

-        Gyertek haza, kérlek, hülye voltam, hogy a tudtod nélkül nyomoztam.

-         A hülye az nem kifejezés Castle. De nekünk már ez az otthonunk, Christine itt jár bölcsödébe, engem is ide köt a munkám.

-        A munkád? Ugyan már Kate ezt te sem gondolod komolyan ugye? Egyik pillanatról a másikra hagytad ott New Yorkot, most ugyanígy itt hagyhatod Bostont, csak akarnod kell.

Kate elfordult a férfitől, némán az ablakhoz sétált és mintha a zajos utcának intézné szavait.

-        Én… Nem tudom… különben is, eladtam a lakásom.

-        Gondolod, hogy engedném, hogy ne nálam lakjatok? Még egyszer nem engedlek el titeket. Ahhoz túlságosan szeretlek – suttogta már a nő mögött állva. Kate beleremegett, ahogy a férfi suttogása a nyakát csiklandozta. Nem számított arra, hogy mögötte áll. Kereste a szavakat, de nem tudta mit mondjon. Már nem tudta meghatározni mi az, amit érez. Azt tudta, hogy a harag a férfi iránt eltűnt, de nem tudta mit érez. Két kart érzett a derekán, ami szép lassan előrecsúszott a hasára és finoman Rick mellkasának döntötte.

Szeretlek Kate Beckett – suttogta újra a fülébe és egy finom csókot lehelt a nő nyakára. Kate arcán egy néma könnycsepp folyt végig, majd még egy, és még sok. A vállak rázkódásából Castle tudta, szerelme már sír. Felemelte és a kanapéra ült vele. Kate abban a pillanatban már tudta mit érez.