Könnyes szemekkel nézett a tőle
nem messze álló kislányra, aki megszeppenve nézett az egyik felnőttről a
másikra. A nő fogta magát és kirohant az épületből és csak futott, amíg bírt,
magára hagyva a sok döbbent arcot.
-
Utána kéne menni – szólalt meg Lanie és pillanatok
alatt rájött, barátnője biztosan nem önszántából hagyta el gyerekét.
-
Hagyd, majd én – mondta Castle – Ryan hívd fel anyámat
kérlek, hogy jöjjön el angyalkáért.
Már kint is volt az ajtón, és azt
is tudta hol találja meg, így csak futott a közeli park felé, ahol Kate kedvenc
cukrászdája volt, de ő nem volt ott. Megijedt, hogy most hol találja meg a nőt,
de aztán az egyik padon észrevette. Némán mellé ült, két keze közé fogta a nő
kezét és nem szólt semmit. Azt akarta, hogy magától mondja el a történetét.
Kate könnyes szemét a mellette ülő férfira emelte és szinte suttogva szólalt
meg.
-
Nagyon elrontottam Castle – sírta.
A mindig erős Katherine Beckett
most összeomlott tetteinek súlya alatt. Tudta, hogy most szembe kell néznie
azzal, amit évekkel azelőtt elnyomott, és még a kislányt is megszerette a
napokban gondoskodott róla, vele volt mikor éjszaka rémálomból sírva ébredt és
most talán újra meg kell válnia tőle. Akkor önszántából eldobta gyermekét, mert
nem akarta őt, most, hogy már akarta talán nem tarthatja meg.
- Biztos vagyok benne Katie hogy
nyomos okod volt rá – szakította félbe Castle a gondolatait. Kis csend után
Kate mesélni kezdett.
- 4 és fél éve mikor még nem itt dolgoztam,
egy este a barátnőm születésnapját ünnepeltük. Míg ő táncolt én egész este a
bárpultnál ültem. A csapos meghívott egy italra. Onnantól kezdve homályosak az
emlékeim. Tudtam, hol vagyok, mi történik, de nem tudtam mit tenni ellene a
testem nem engedelmeskedett a tudatomnak. Valamit az italba kevert. Mikor
megtudtam, hogy terhes vagyok, nem voltam benne biztos, hogy fel tudtam volna
nevelni, akkor még nem. Túlságosan is magam alá temettek a történtek. Ő már itt
született és rögtön szülés után az örökbefogadó szüleihez került. Csak annyit
tudtam róla, hogy kislány lett.
- Nem is láttad?
- Nem. Borzalmas vagyok, eldobtam
magamtól a gyerekem, pedig ő semmiről sem tehet – sírta keservesen.
Castle magához húzta és várta,
míg a nő sírása alábbhagy. Kate fejét a férfi mellkasára hajtotta és lassan, ugyan
de a férfi szívverésének ütemére megnyugodott.
-
Akkor tudtad hova került, és meg tudjuk keresni a
nevelőket – szólalt meg Castle.
-
Csak az intézetet tudom, amin keresztül ment az
örökbefogadás. Ott majd megmondják.
-
Mihez kezdesz most?
-
Nem tudom, egyre közelebb kerülök hozzá, és már nem
tudnék megválni tőle. Három hónap múlva 4 éves lesz.
-
Gyere, menjünk be – Kate csak bólintott. Felállt és
szép lassan visszasétáltak a kapitányságra. Katet még az sem zavarta, hogy Rick
végig a kezét fogta.
-
Beckett, az irodámba! Most! – kiabált ki Montgomery
kapitány. Castle be akart menni a nővel, de ő nem engedte. Egyedül ment be és
újra elmesélte történetét.
-
Gyere, anyám hazavitte angyalkát, én pedig hazaviszlek
téged. Így nem engedlek vezetni – mondta az író, mikor Kate könnyes szemekkel
kijött az irodából.
Egész úton meg sem szólaltak,
Rick hagyta, hogy a nő gondolataiba merüljön. Mikor beléptek a férfi házába
furcsa csend fogadta őket. Majd mikor már jobban figyeltek hallották a halk neszezést
a konyhából. Mikor odaértek az ajtóhoz bájos látvány fogadta őket. Martha a
tűzhely körül sürgölődött, Alexis pedig az asztalnál rajzolgatott a kislánnyal.
Csendben álltak és figyelték, ahogy a két lány a nagy korkülönbség ellenére
milyen nagy egyetértésben színezgetnek. Rick hátulról átkarolta a nőt ő pedig
finoman hátradőlt a férfi mellkasának és úgy érzete végtelen nagy nyugalom
szállta meg. A kislány boldogan ugrott fel az asztaltól és futott Kate felé,
aki leguggolt hozzá és átölelte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése