Fájdalmas búcsú - 6. rész

-        Hogyan?- sápadt el Kate és leroskadt a mellette lévő kanapéra.

-        Sajnálom – ült le mellé a férfi és megfogta kezeit.

-        Ne – Kate elrántotta a kezeit és felpattant – Én ezt, mennem kell.

Azzal kirohant a lakásból, autóba ült és meg sem állt hazáig. Rick ezerszer próbálta hívni a nőt, de az folyton kinyomta. Ideges volt, meg akarta vele beszélni a dolgokat, hisz ez neki sem volt egyszerű. Még mindig csak arra felé nézett amerre a nő elviharzott.

-        Apa? – jelent meg Alexis a lépcső álján. – Bocs, hogy megzavartunk a tanulásban.

-        Hogy viselte?  - célzott a lány apja utolsó előtti mondatára, majd leült mellé és megölelte.

-        Elrohant. Azt hiszem elvesztettem őt kicsim.

Apa és lánya ölelkezve ültek a kanapén. Ricknek egy-egy könnycsepp csordult le az arcán. Alexis olyan szorosan ölelte apját amilyen szorosan csak tudta.

Kate mikor hazaért, körülnézett a lakásban és rájött mi volt az, amit reggel még hiányolt. Hát persze, a könyvei. Az összes Richard Castle könyv eltűnt. Írt egy sms-t Lanienek, de csak annyit, hogy kéri vissza őket, aztán kikapcsolta a telefonját és elfeküdt az ágyán. Csak nézte a plafont, és emésztette a szavakat, amiket hallott. ˝ Nem feküdtem el Ginával˝, ˝a képek nem voltak igaziak˝, ˝ soha többé nem lehet gyereked˝. Egy könnycsepp csordult le az arcán, majd még egy, és még sok. Mióta szerette a férfit, és mióta fél éve egy párt alkottak, szeretett volna neki gyereket szülni. Már nem teheti. Eszébe jutott az egyik reggel. A lépcsőről jött lefelé és hallotta amint Alexis azt kérdezte Ricktől, mikor is lesz kistestvére. Rick azt mondta lányának, hogy már alig várja, hogy Kate megajándékozza egy kisbabával.

Újabb zokogásroham tört rá, és a csengő is megszólalt. Nem akarta kinyitni az ajtót, de az illető nem hagyta abba a csengetést. Felállt és akkor vette észre, már órák óta ott feküdt. Mindene elzsibbadt. Nem törölte le a könnyeit, nem érdekelte, hogy is néz ki. Az ajtóhoz sétált és kinyitotta. Lanie állt ott egy dobozzal a kezében. Kate kivette a kezéből.

-        Milyen barátnő vagy Lanie? A fiúkkal eldöntöttétek az életemet. És mégis mikor akartad közölni velem, hogy nem lehet gyerekem soha többé? – nem kiabált, arra már nem volt ereje, de nem engedte be Laniet.

-        Én csak…

-        Nincs csak Lanie. Csak a munka miatt fogunk találkozni és beszélni. Most pedig pihenni akarok – mondta és becsukta az ajtót.

Lanie letörten ment el az ajtó elől. Most már rájött, hibázott. De az ember mindig az után jön rá, hogy hibázott, mikor már késő.

Két újra csak az ágyra feküdt vissza. A dobozt az ágy mellé rakta. Most nem volt ereje ahhoz, hogy kipakolja. Ismét elindultak a könnyei. Most már úgy érezte, jobb lett volna, ha akkor meghalt volna a babával együtt. Most nem érezne fájdalmat. Az órák teltek és Kate egyre csak sírt, végül valamikor hajnalban aludt el a teljes kimerültségtől.

Reggel az ébresztőóra keltette. Nem volt kedve semmihez, de dolgozni muszáj. A fürdő felé ment lezuhanyozott és felöltözött. A sminkeléshez sem volt kedve, pedig sosem vitte túlzásba, mindig csak egy kicsit. Se kávét nem ivott, se reggelit nem evett. Autóba ült és a munkahelyére hajtott. Mielőtt kiszállta a kocsiból, belenézett a tükörbe.  Megállapította, hogy szörnyen néz ki, de nem érdekelte igazán. Besétált a liftbe és várta, hogy felérjen. Vett egy nagy levegőt és kilépett belőle. Nem vette figyelembe társai köszönését, csak az asztalához sétált és leült dolgozni.

-        Úgy néz ki, mint aki egész éjjel sírt – jegyezte meg halkan Ryan – borzalmasan be van feketedve a szem körül.

-        Lanie hívott este. Már tud a babáról és a következményéről is – magyarázta Espo.

Nem beszéltek többet, ők is nekiláttak dolgozni, addig, amíg egy új ügy nem jött. Kate a munkán kívül nem szólt senkihez. Se hozzájuk, se Laniehez. Dolgozott, mint egy gép. Ha az irodában voltak, néha-néha a székre tévedt a tekintete ahol Castle szokott ülni. Kate nagyon hiányolta. DE tudta, ők más sose lehetnek együtt. Egy őrült kamionos tett róla. Az ügy megakadt, ő csak állt a fehér tábla előtt és semmi használható nem jutott eszébe. Neki nem voltak őrült ötletei, amik néha beválnak. Felkapta a kabátját és a közeli parkba indult. Ezúttal azonban nem a hintára ült le. Vett egy kávét magának és egy padra ült. Csak bámult maga elé. Megakadt a szeme egy barna hajú, hároméves forma kislányon. Egy idős párhoz szaladt oda. Mind a férfi, mind a nő teljesen ősz volt már, de még mindig látszott rajtuk, hogy szeretik egymást, és nagyon szorosan fogták egymás kezét.

-        Papikám, papikám. Ugye kaphatok fagyit – ugrált a kicsi.

-        Persze, csak ne mond el az anyunak – nevetett cinkosan az idős úr, és már el is sétáltak egy fagyizó felé.

Kate arcán néhány könnycsepp folyt végig. Neki már senki nem fogja mondani, hogy anyu, idős korában pedig senki nem fogja nagyikának hívni. Nem fogja élvezni az anyák napját, mert nem lesz, ki megajándékozza őt. az órájára nézett. Az ebédidő letelt, letörölte könnyeit és visszaindult a kapitányságra.