Kegyetlen élet - 13. rész

Nem hiszem el. Azt mondták halott és most előttem áll. A könnyeim folyni kezdenek, a lábaim pedig már nem tudnak tartani, térdre rogyok. ennyi már neki is elég és ott is van mellettem.

-        Oh Kate – suttogja és már magához is húz. Ott ülünk az őrs közepén és nem érdekel.

Végre a karjaiban tart. Újra. Négy éve minden egyes éjjel erről álmodok, hogy ő mégis él. ÉS most itt van. Csak szorítom, és nem engedem el, mintha attól félnék, hogy akkor elillan. Megemeli könnyező arcom és ajkait az én ajkaimra tapasztja. Lágyan és hosszan csókol. Soha életemben nem éreztem még egy csókot sem ilyen édesnek. Még mindig zokogok, és egyre közelebb bújok hozzá.

-        Tényleg itt vagy? Vagy, csak álmodom? – a hangom még mindig alig több mint a suttogás.

Szorosan magához ölel, és ügyel arra, hogy a kezem a szíve fölött legyem.

-        Visszajöttem hozzád. Érzed? Csak érted dobog. A szerelem irántad, az segített életben maradnom.

Újra megcsókol, de most fel is állít a földről. Még mindig nem érzem elég erősnek a lábam, hogy tartsam magam, de ahogy átkarol, meg is tart. Már mindenki ott van körülöttünk.

-        Azt hiszem Beckett, most már kéri azt a szabadságot – jelent meg karba tett kézzel Gates az ajtajában.

-        Igen asszonyom – suttogok és odaviszem a fegyverem és a jelvényem.

-        Akkor jöjjön dolgozni, ha mindent megbeszéltek és rendeztek. Mr. Castle örülök, hogy mégis él.

Hátat fordított és visszament az asztala mögé. Csak nézem életem szerelmének az arcát.

-        Gyere, otthon mindent elmesélek.

A fiúknak is elfelejtek köszönni, csak hagyom, hogy a lift felé húzzon. Bezárul a lift ajtaja és ő újra megcsókol. Újra érzem a pillangókat a gyomromban, annyira jó érzés. Beülünk az autóba, most ő vezet, nem vagyok képes vezetni. Csak ülök mellette és nézem némán. A mosolyt nem lehet letörölni a képemről. Olyan jó látni őt újra, ahogy vezet, az arcát, a szemeit, minden mozdulatát. Azt hiszem, ma az ikrek mégiscsak a saját ágyukba alszanak. Jézusom! Az ikrek, hogy mondjam el neki? Először jó lenne tudni, hogy ő hol volt. Hogy miért csak négy év után tért vissza. Alig várom, hogy végre kettesben lehessünk, pedig tudom, hogy az még nem most lesz. Alig várom, hogy újra magához húzzon, hogy öleljen, hogy csókoljon, hogy szeressen. Leparkolunk. Kiszállunk és már azonnal meg is fogja a kezem, és úgy sétálunk felfelé, aki szembejön, velünk meglepődik, és azt hiszem ők is úgy gondolják, rosszul látnak. Még azt sem tudja, hogy itt lakom az ő lakásában. Kinyitom az ajtót, belépünk.

-        Édes istenem! Richard! – kiált fel Martha és már el is ájul.

-        Istenem Martha – szaladok oda hozzá, de akkor Alexis is megjelenik a lépcsőn és felsikít.

-        Apa! – abban a pillanatban Lexi már apja nyakában volt, én meg próbáltam magához téríteni az anyósom. Sikerrel, felül és hihetetlenkedve nézi, ahogyan Alexis szorosan öleli az apját.

-        Ő az Martha – bólintok és mosolyom újra széles lesz.

-        Richard kisfiam hol a francba voltál? Tudod te mit éltünk át?

-        Martha, had szusszanjon, azon kívül, még meg kell ismernie néhány embert.

-        Kit? – kérdezi, miközben anyját is megöleli, azt hiszem kevés lesz a keze.

Adok neki egy csókot és felmegyek az emeletre. Beni és Joanni az ágyon ülnek, és a plüssállataikkal játszanak. Azt hiszem megint annyira belemerültek a játékba, hogy észre sem vették a sikításokat. Nem baj, csak megijedtek volna.

-        Gyerekek, figyeljetek anyára egy kicsit – ülök le az ágyra és gyorsan el akarom magyarázni, hogy apu hogy hogy itt van mikor eddig az angyaloknál volt – Azt mondtam, apa az angyaloknál van igaz? Most mégis itt van, visszajött hozzánk. Gyertek, meg szeretne ismerni titeket.

Bent felveszem, vigyázva a kötésére, Joanninak megfogom a kezét és szépen lefelé indulunk. A lépcső tetején járunk még csak mikor Rick észrevesz és feláll. Látom, ahogy a szemei nagyra nyílnak. Nem szól, azt hiszem nem is tud. Inkább én szólalok meg, gondolom, de mielőtt megszólalhatnék Joanni már fel is kiállt.

-        Ő apucsi! – kiállt hangosan és ezzel minden kiderül.

-        Igen kicsim, ő apuci.

-        Mét hozták vissa az andalot? – kérdezi bizonytalanul Beni. Válaszolok, közben pedig leteszem a földre, de egyikőjük sem moccan el a lábam mellől.

-        Mert mégsem kellettem az angyaloknak. Azt hiszem túl fiatal voltam nekik – próbálta viccel elmagyarázni nekik.

-        Rick – sóhajtok egy nagyot – ők itt a gyerekeid. Benjamin Richard Castle és Joanni Alison Castle.

-        Tényleg az enyémek? – kérdezi meglepetten.

-        Igen. Utána tudtam meg, hogy te… - nem tudtam kimondani a meghaltál szót.

Érzem, ahogy valaki rángatja a pulcsimat. Lenézek és meglepődve látom, hogy Joanni az. Kicsi ujjával mutatja, hogy hajoljak le hozzá.

-        Mi az kicsim – guggolok mellé, szemem sarkából pedig látom Beni még mindig bizalmatlanul méregeti Ricket.

-        Adhatot pusit? – suttogja nekem.

-        Hát persze.

Felállok, és figyelem, ahogy Joanni ugyanúgy az ujjával mutatja Ricknek, hogy hajoljon hozzá, és ő megteszi. Egy másodperc telik csak el, és a csöppöm már egy cuppanós puszit, nyomot az apja arcára és vissza is szaladt Beni mellé.

-        Játshatunt? – néz rám Beni és meg sem várja a válaszom, már mikor bólintok, szalad felfelé, nyomában a húgával.

-        Lassabban – kiáltok utánuk, de szavam süket fülekre talál.

Rick még mindig ott áll, ismerem annyira, hogy tudjam, most keresi a szavakat. Még az is jó, hogy nézhetem, ahogy gondolkodik, pedig volt idő mikor nem akartam megtudni min gondolkodik, mert abból biztos, hogy hülyeség jött ki. De most más. Mindkettőnket megváltoztatott az elmúlt négy év.

-        Lemaradtam az eddigi életükről – suttogja maga elé.

-        Nem a te hibád – lépek mellé és megölelem.

Annyira jó megölelni. Annyira jó, hogy itt van. Alig várom, hogy egy kicsit kettesben is lehessünk, pedig tudom, valószínű, hogy még soká lesz.

-        De akkor is. Lemaradtam arról, mikor a hasadban voltak – miközben beszél, kezét a hasamra teszi – mikor megszülettek, az első mosolynál, az első lépésnél, minden elsőnél.

-        De velük lehetsz az ez utáni elsőknél – látom, hogy ez megnyugtatja egy kicsit és csak most jut eszembe, hogy Martha és Alexis is itt áll a nappaliba. Még nem sajátíthatom ki magamnak.

Megfogom a kezét és a kanapéhoz vezetem. Leülünk mi is, Marthaék is. És mielőtt feltehetném a kérdést, Alexis felteszi.

-        Hol voltál apa?

-        Mennyit tudtok a balesetről? – kérdezi tőlünk, de most rajtam az a sor van, hogy hallgassak, ugyanis Martha megelőz.

-        Annyit tudunk, hogy műszaki hiba miatt kettészakadt az egyik fele a tengerbe a másik valami szigetre zuhant és hogy nem voltak… a mondat végét elharapta, de tudtuk mire gondol.

Rick vesz egy nagy levegőt, kezét összekulcsolja az ujjaimmal, és először meglepetten, aztán mosolyogva néz rám, mikor észreveszi a gyűrűt az ujjamon. Azt a gyűrűt, amit még ő húzott az ujjamra. Szép lassan belekezdett a mesélésbe.

-        Az utolsó emlékem az, hogy hírtelen rázkódni kezd a gép, a következő pillanatban pedig már egy sziget homokos partján tértem magamhoz. Kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, egyedül vagyok a szigeten. Úgy éreztem magam, mint Chuck Noland csak Wilson nélkül – eresztett meg egy fél mosolyt – mindig ügyeltem rá, hogy égjen egy tábortűz a parton, hátha a kereső helikopterek észreveszik, de hamar rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg nem is keresnek. Berendezkedtem és vártam. Hosszú ideig, de volt mi életben tartson – nem nézett rám, de tudtam, hogy nekem szól, megszorította a kezem – Aztán pár hónapja egy halászhajó jött arra, nem ismertem a nyelvet, de annyit elértem, hogy a legközelebbi lakott helyig elvittek. Ott a rendőrség segített, de még mindig nehezen jutottam tovább, mivel nem volt olyan sokat látogatott település. Hónapokba tellett mire civilizációba kerültem, és hetekbe mire elintézték, hogy haza jöhessek. Először hozzátok akartam jönni, de eszembe jutott, hogy valószínűleg halottá vagyok nyilvánítva, gyorsan felkerestem kedves barátom a polgármester, neki is elmondtam mi történt, és megígérte, hogy míg én veletek leszek, addig ő elintézi, hogy semmissé tegyék a halotti anyakönyvi kivonatot.

-        Féltél? – kérdezte Alexis és mint egy kisgyerek, apja ölébe kuporgott.

-        Rettentően. Azt hitem sosem láthatlak titeket.

-        Az a fő kisfiam, hogy itt vagy. Legközelebb autóval menny.

-        Legközelebb nem engedem el – szólaltam meg hosszú hallgatásom után és mindenki felnevetett, végre önfeledten, gondtalanul.

-        Feltűnt sok olyan dolog, ami nem az enyém – nézett rám azokkal a csodálatos kék szemeivel, amiről épp tegnap énekeltem.

Tekintete kíváncsiságot tükrözött. Hogy mondjam el neki, hogy annyira ki voltam borulva, hogy egyébként sem voltam máshol csak itt? Nem tudtam mit mondjak, csak rosszul esne neki a tudat, hogy mennyire rosszul voltam akkor. Felnézek Marthara és tekintetem segítségért könyörög.

-        Ez tűnt a legjobb megoldásnak és két babához kellet Katenek a segítség – magyarázta anyósom és én hálásan néztem rá.

Előbb utóbb elmondom neki, de nem most azonnal. Ránézek az órára és látom, hogy órák óta beszélgetünk, és szembe jut, hogy valami vacsora is kéne. Adok egy puszit szerelmem arcára és a konyhába sétálok, nem akarok közbeszólni Alexis meséjébe. Épp a suliról mesél, a barátairól, hogy milyen jól megy neki a tanulás, hogy imádja a testvéreit és hogy milyen klassz autót kapott tőlem, persze azt már nem mondja el, hogy nem akarta, hogy megvegyem. Nem örültem neki, hogy tömeg közlekedik, a taxi pedig nem biztonságos. Épp a szalámit szelem bele a gomba mellé a makaróni szószhoz, mikor egy kezet érzek a derekamon és már bele is csókol a nyakamba. Beleremegek a csókjába. Olyan régen éreztem a csókjait a bőrömön. Elmosolyodok.