Kegyetlen élet - 12. rész

Nah, végre itt az új rész, sajnálom, hogy

sokat kellett várnotok rá, de

a munka meg a kötelességek távol tartottak.

Igyekszem töbször hozni az új részeket!

Jó olvasást!

-        Kérlek Istenem ad, hogy ne legyen semmi bajuk – mormogom magam elé idegesen.

Oda járnak az ikrek is. Most miért ott lövöldöztek? Ha valami történik a gyerekeimmel, én nem tudom, mit teszek. Vagyis puszta kézzel tekerem ki az illető nyakát. A szirénának és a villogónak köszönhetően utat adnak az autók, így hamar odaérek. kivágom a kocsim ajtaját és kiugrok. Mindenhol síró gyerekek. Ijedten keresem a sajátjaimat, de sehol sem látom őket, kezdek kétségbeesni, valaki megérinti a vállamat. Hírtelen fordulok meg Javier az.

-        Nem látom őket sehol – buggyan ki egy csepp könny a szememből.

Észreveszem az óvónőjüket és már oda is szaladok. Mielőtt megszólíthatnám, már kiabálja nekem:

-        A mentőnél vannak!

-        Édes Istenem! – mormogom magam elé és a mentőhöz rohanok.

Már messziről látom őket, Beni tenyerét felfelé tartja és egy mentős épp bekötözi. Az arca könnyektől maszatos, mellette pedig Joanni ül és ő is keservesen sír.

-        Benjamin! Joanni! – kiáltom el magam és már ott is vagyok náluk.

Felkapom a karjaimba és magamhoz ölelem.

-        MI történt vele? – kérdezem a mentőst, aki éppen végzett fiam mindkét tenyerének bekötésével.

-        Beletenyerelt a kitört ablaküvegbe. Felvágta a kezét, de semmi komoly, néhány nap és helyrejön.

-        Köszönöm – nézek hálásan a mentőorvosra és a másik kezemmel óvatosan felemelem Benit, vigyázva kicsi tenyereire. Mindketten a nyakamba kapaszkodnak. Sírásuk már hüppögésbe ment át és én is megnyugodok, hogy semmi bajuk sincs.

-        Nagyon szeretlek titeket – mondom nekik és ők csak jobban ölelik a nyakam.

-        Sosem értettem, hogy bírod egyszerre felemelni őket. Jól vannak? – ér mellém Javier és Ryan egyszerre.

-        Beninek felvágta a kezét az üveg, de jól vannak. Megijedtek.

-        Mi lenne, ha hazavinnéd őket, mi pedig maradunk itt a helyszínen – veti fel az ötletet Ryan és én nem ellenkezek. Bólintok és a kocsim felé indulok a gyerekekkel a kezemben.

Becsatolom őket, én is beülök és indulok is hazafelé.

-        Ana fáj – pityereg újra Beni.

-        Tudom kicsim, anya otthon meggyógyítja.

-        Ne szíjá – látom a visszapillantóban, ahogy Joanni meg öleli a testvérét, persze csak annyira, ahogy a biztonsági öv engedte.

Hazafelé a légzésem is rendeződik. Mikor Javier bejelentette, hol volt lövöldözés, azt hittem megőrülök, amíg oda nem értek hozzájuk. Az a valaki, akinek nekimentem, csak a vállának mentem neki, de annyira ismerős volt.  Gondolataim e részét Ben egyre hangosabb sírása terelte el. Leparkoltam a ház előtt, Kivettem Joannit, megfogtam a kezét, Bent pedig a kezemben vittem fel a lakásba. Martha és Alexis idegesen járkált fel alá a nappaliban, mikor beléptünk.

-        Ugye jól vannak? – támad le idegesen Alexis.

-        Jól, hála isten. Beninek felvágta a tenyerét néhány üvegszilánk, de ezen kívül jól vannak.

-        Martha megvan még az a gyerek fájdalomcsillapító?

-        Mindjárt hozok neki – és már el is tűnik a lépcsőn.

Joanni ijedten ül le a kanapén és figyeli, ahogyan fel alá sétálok a kezemben a síró testvérével. Ez az a pillanat mikor Beni is bújik, de rettenetesen. Kicsi kezével a nyakam öleli, arcát pedig a nyakhajlatomhoz dugja és érzem, ahogy a könnyeitől elázik a felsőm. Nem bánom, csak nehogy sok sírástól felmenjen a láza. Martha már le is ér az emeletről a sziruppal a kezében.

-        Idd meg tücsök. Nem fog tőle fájni – odatartom a szájához, ő pedig okosan meg is issza, aztán visszateszi a fejét.

Most már csak meg kell várnom még hat. Az orvos szerint nem árt a gyereknek, mégis csak akkor kapnak, ha nagyon muszáj. Magamról tudom, egy vágás fáj, még nekünk felnőtteknek is, nem még egy gyereknek. Lassan alábbhagy a sírása, és a tenyeremmel, amit a hátán nyugtatok érzem, hogy egyenletesen szuszog. Ettől mindig elalszanak.

-        Fáj neti? – kérdezi a kislányom komolyan.

-        Igen, de most elaludt. Lefektetem. Vigyázol rá? Anyunak vissza kell menni, dolgoznia.

-        Vidázok já – jelenti ki határozottan.

Megfogom a kicsi kezét és elindulunk felfelé az emeletre. Befektetem az ágyába a kisfiam, Joanni pedig odaül a kis székére. Megpuszilom Beni fejét és betakarom, magamhoz ölelem Joannit is és ő is kap egy puszit. Csendesen integetek neki és kilépek a gyerekszobából. A nappaliban Alexissel és Marthaval futok össze.

-        Beni elaludt, Joanni pedig mellette ül. Hívjatok, ha van valami. Muszáj vissza mennem. Ha nem érek haza fektetésre, akkor nálam alhatnak – magyarázom neki nem is sejtve, hogy este már lesz társaságom.

Visszaülök az autómba és indítok. Kapok egy sms-t Javiertől, hogy a kapitányságra mennyek. Remélem Beni keze már nem fog fájni. És hogy hazaérek fektetésre. A gondolataim visszatérnek az ismeretlenhez, akinek neki mentem. Leparkolok a kapitányság előtt és most lifttel megyek felfelé. Kilépek a felvonóból és az asztalom felé sétálok, de aztán megállok, és csak nézek előre. Javier és Ryan egy férfival beszélget, aki nekem háttal áll, így én a két munkatársam arcát látom csak. A férfi úgy néz ki, mint…

Nem merek megszólalni, nem lehet Ő. Ő meghalt. Tegnap négy éve. Keresem a hangom, hogy megszólaljak, de nem találom. Ryan észreveszi, hogy ott állok földbegyökerezett lábakkal. Most már sokan megálltak a munkában és figyelnek, hogy mi történik. Kevin int a szemével a férfinak, hogy forduljon meg. Lassan fordulni kezd, és én akkor döbbenek meg igazán.

-        Rick – hangom alig hallható suttogás, ahogy felismerem ki áll előttem.