Nem sokkal érkeztem később az
őrsre, mivel a fiúk dugóba keveredtek. Megpróbáljuk átnézni a bizonyítékokat, a
szemtanúk és a gyerekek állítását. Felírom a táblánkra, amit megtudtunk, de nem
sok minden lett rajta. Ülök az asztalon és csak nézem a táblát. Semmi nem jut
az eszembe. Inkább elgondolkodok. Volt idő, mikor a sok hülye ötlet elindított
minket valahova.
-
Igazán szükségem lenne a lehetetlen ötleteidre –
mormogom magam elé, miközben a gyűrűt forgatom az újamon. Fél szemmel látom,
hogy bármilyen halkan is mondtam, Ryan hallotta és ő is elengedett egy
sóhajt.
Csörgött a telefonom, Lanie volt
az, végzett a boncolással. Leugrok az asztalról és felkeresem a barátnőmet.
Ahogy belépek, a boncterembe még látom, hogy az egyik kislányt éppen akkor
takarja le. Eszembe jut a gyerekek családja, vajon hogy érezhetik magukat?
Pocsékul, az biztos. Ebben az ügyben megúsztam, hogy közölnöm keljen a
családdal a történteket. Ryan és Javier megtették helyettem. Azóta mióta…
szóval igyekszem kibújni az alól, hogy közölnöm kelljen valakivel a szerette
halálhírét. Velem már kétszer közölték és most már én is csak nehezen bírom ki azt,
hogy el tudjam mondani az ilyenkor szokásos szöveget.
-
Szia, találtál valamit? – kérdezem rekedt
hangon, és ahogy Lanie rám néz, tudom, hogy neki is az jár a fejében, ami
nekem, közben pedig óvatosan végigsimít a pocakján. Nem tudom felfogni, hogyan
is képes 6 hónaposan dolgozni, ráadásul boncolni. Mikor az ikrekkel voltam
terhes én állandóan hánytam. És legalább háromszor kerültem kórházba kiszáradás
miatt.
-
Nem találtam semmit. Mindegyikkel végzett az
első lövés. A golyókat a ballisztikusok vizsgálják, de még várni kell, valami
masinájuk elromlott.
-
Rendben szólj, ha van valami – azzal már ki is
jöttem onnan.
Most nincs kedvem beszélgetni,
két halott gyerek felett. Mióta én is anya vagyok, máshogy érintenek az ilyen
ügyek. Azt hiszem, ez természetes. Ilyenkor mindig Benire és Joennire gondolok.
Alig várom már, hogy újra magamhoz ölelhessem őket. Leülök az asztalomhoz és
előszedem a papírokat és újra átrágom magam rajta hátha valami elkerülte a
figyelmem. Annyira elmerültem a papírokban, hogy már el is felejtettem az időt
és hogy mennem kell a srácokért.
-
Fiúk leléptem, holnap találkozunk – mondtam és
beszálltam a liftbe. Most mintha hosszabb lenne az út, de bekapcsolom a rádiót
és lassan oda is érek.
Amint belépek, Joanni már fut is
felém.
-
Anyucsi! Mennünk apucsihoz – kérlelt a kis
pöszém, közben pedig a fiam már a cipőjét húzta fel, és várta, hogy bekössem,
mert azt még nem tudja.
Beültettem őket a kocsiba,
bekötöttem őket és úton is voltunk. Félórányi autózás után értünk oda a
célunkhoz. Kiszedtem őket és bezártam az autót. Már futottak is. Annyiszor
voltunk itt, hogy tudták merre kell menniük. Gyorsan utánuk futottam és
elkaptam a kis kezüket.
-
Gyerekek, anya mondta már, hogy itt nem
szaladunk és nem is kiabálunk.
-
Iden – jött egyszerre a két bűnbánó hang.
Csendben sétálunk tovább és meg
is érkezünk a célhoz.
-
Sia apucsi – mondták kórusban, az ikrek sok
mindent ugyanúgy csinálnak, de még ugyanúgy pöszéznek is.
Én csak némán végigsimítok a
hideg márványfeliraton, amin csak annyi állt: „Richard Alexander Castle˝
Hallgatom, ahogy a kicsik a
napokban történteket mesélik el. Nekik teljesen természetes ez a helyzet, eddig
még nem kérdezték meg tőlem, hogy az ő apukájuk miért nem megy értük az oviba.
Néha mikor van pár szabad órám én is ki szoktam jönni ide egyedül. Más úgy
beszélni hozzá, ha kicsik nincsenek itt. Könnyebb lenne, ha tudnám, hogy teste
is itt van, de a koporsó csak egy jelképes dolog volt, épp, úgy ahogyan a
temetés is, hisz nem volt test, amit el tudtunk volna temetni.
-
Anu, éhesz vadok – Beni felrázott a mélázásból.
-
Rendben már megyünk is, gyertek szépen – kapom
el a kezeiket és már indulunk is a kapu felé. Joenni még visszafordult és
integetve, kiabálva köszön el a hideg sírkőtől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése