Kegyetlen élet - 6. rész

A reggel kemény, a hátamon fekszek, Joanni a hasamon, Beni pedig a kinyújtott karomon szuszog. Próbálok mozdulni, de akkor felébrednek és mindenem fáj. Azt hiszem elfeküdtem a nyakam, a kezem a lábam, egyszóval mindenem. Inkább csak nézem őket, ahogy alszanak. Olyanok, mint az angyalkák, az én angyalkáim. Joanni még törékenyebbnek látszik, Ben pedig, mindegy hogy mit csinál, az apja jut róla eszembe. Remélem, még egy tizenöt évig velem marad, mielőtt elkezdené összetörni a női szíveket. Tudom ez egy jó álom, ha tényleg olyan, mint az apja, akkor erre nem kell sokat várni. Látom, ahogy Joanninak nyílik a kicsi szeme.

-        Szia, kicsikém.

-        Sia – mondja, aztán oldalra néz Benire és mikor látja, hogy ő még alszik, pici úját a számra teszi – Méd alsit.

-        Jó, de mi öltözzünk fel.

Felkapom a lányom és a gyerekszobába sétálok vele, egyelőre egy szobába laknak az ikrek, de még kicsik, jó így nekik. Felöltöztetem Joannit és a konyhába sétálunk. Alexis és Martha is ott van már. Nem is halottam mikor az „anyósom˝ hazajött.

-        Jó reggelt! Nem is hallottam mikor megjöttél – fordultam Martha felé, miközben a székre ültettem a lányom.

-        Csak most jöttem meg. Felixnél aludtam – mosolyodott el. Még mindig ugyanúgy pasizik, mintha tizenéves lenne. Rick csak a fejét csóválná, de én nem bánom, egyáltalán nem látszik rajta hány éves.

Nekiállok segíteni a reggeliben, közben pedig Ben is megjelenik. Alexis vállalja, hogy felöltözteti. Megreggelizünk, közben pedig kitaláltuk, hogy a mai napot a parkban a töltjük. Martha is velünk akart jönni, de aztán be kell mennie a színésziskolába, valami szövegkönyv miatt. Együtt pakolunk aznapra egy kis ennivalót, gyümölcsöt meg ilyesmiket. Összepakolom a csemetéimet is, kocsiba ülünk és a park felé vesszük az irányt. Leülök egy parkba és figyelem a két kicsit aki Alexis kezét fogva a hinták felé mennek. Nem hintáztam már, mióta is, igen tudom már, néhány hónap híján öt éve. Sosem felejtem el azt az estét, éjszakát. Életem legszebb éjjele volt.

-        Anu, szomlasz vadok – szaladt oda Joanni.

-        Alexis, gyertek ti is – kiabálok oda a hintához, miközben a gyümölcslét halászom ki a táskámból.

-        Tessék szívem – nyomon a kicsi kezébe a szívószálas gyümölcslét.

Beninek is adok egyet. Nem tart nekik sokáig, amíg megisszák. Rettentően el tudják felejteni a játékban, hogy éhesek vagy szomjasak. Ha az ember nem szól rájuk, és nem adja a kezükbe nem is innának és ennének. Akárcsak Rick. Ha belemerült az írásba, órákig elvolt mindenféle táplálék nélkül. A srácok visszaszaladnak játszani mi pedig ketten maradtunk Alexissel a padon.

-        Nézd csak – mutatott egy pasi után Alexis.

-        Mit nézzek rajta? – kérdeztem meglepetten.

-        Egész végig még elhaladt mellettünk téged bámult, majd kiguvadtak a szemei, ne mond, hogy nem vetted észre?

-        Alexis ezt már ezerszer megbeszéltük, nem akarok egy férfit sem az életemben – kicsit talán túl erélyesen szólok rá, amit rögtön meg is bánok – Ne haragudj!

-        Semmi baj – hajtottam le a fejem és néhány könnycsepp is kibuggyant – Csak annyit kérek, hogy értsétek meg, nem tudok mást szeretni. Egyszerűen nem megy. Rengeteg mindenen mentünk át apáddal a négy év alatt mire majdnem meg kellett halnom, újra, ahhoz, hogy rájöjjek, kell nekem. És még egy egész évet sem lehettünk együtt. Azt kívánom, bárcsak itt lenne, bárcsak egy álom lenne az egész.

Még sosem mondtam el így Alexisnek, pedig sok mindent megbeszélünk. Csörög a telefonom, gyorsan letörlöm a könnyeimet, mintha a telefonáló látná, és felveszem. Gates az. Elnézést kér, hogy vasárnap délután mégiscsak behív dolgozni, de újabb gyanúsítottat találtak, ki kéne hallgatnom. Rábízom Alexisre a kicsiket, adok nekik pénzt taxira én pedig a kapitányságra hajtok. Túlságosan ráförmedtem szegény lányra. Remélem nem haragudott meg. Nem értem, hogy ők mért nem értik, hogy nem akarok új társat. A gyerekeimnek élek. Ezt megfogadtam miután megszülettek. Már oda is érek, gyorsan felszáguldok a lifttel. Csak Ryan van ott, állítása szerint nem érték el Javiert. Magamra öltöm a kemény rendőr állarcom és a kihallgató felé veszem, az irányt közben pedig átfutom a kezemben lévő aktából a fontos infókat.

-        Jó napot Mr. Fuller – lépek be a kihallgatóba, de nem ülök le, így fölényben vagyok.

-        Szia, cica – válaszolja hanyagul, ugyanolyan hanyagul, ahogy ül.

-        Magának Beckett nyomozó – szólal meg mellettem Ryan.

-        Szóval dalolja csak el nekünk, hol is tartózkodott pénteken 9 és 9:30 között – állok meg vele szemben karba tett kézzel.

-        Mi lenne Beckett nyomozó, ha szórakoznánk egy kicsit, aztán talán elmondom – miközben beszélt, megnyalta a szája szélét. Hánynom kell az ilyen gennyládáktól.

-        Ide figyeljen Kirk, vagy elmondja Beckett nyomozónak, hol volt a kérdéses időben, vagy mehet a központi gyűjtőbe, aztán lesz, ám hajolj le a szappanért – azt hiszem Ryan a jó zsaru szerepét vette fel, nagyon higgadt. Bennem forr a vér, tudom, hogy köze van a lövöldözéshez, érzem és be is fogom bizonyítani. Lecsukatom ezt a mocskot élete végéig.

-        Ide figyeljen maga szemétláda – csapok két kezemmel az asztalra és előredőlök, úgy kiabálok, látom, hogy még Ryan is megrezzen, de nem lép közbe – Két gyerek és két felnőtt hallt meg abban a lövöldözésben. Tudom, hogy köze van hozzá, és le fogom csukatni!

A végére már ordítok, teljesen kikelve magamból. A hírtelen támadt csöndben hallom, hogy valaki kopog az üvegablakon. Kilépek az ajtón és jól becsapom magam után. Beletúrok a hajamba, fújok egy nagyot, hogy lehiggadjak, aztán már nyílik is a megfigyelő ajtaja. Vaslady lép ki rajta Javierrel. Ezek szerint mégis elérték.

-        Nem fogjuk tudni bent tartani – jelenti ki Gates nekünk pedig nagyra nyílik a szemünk.

-        De asszonyom – csattan fel Ryan.

-        Leskelődésért nem tarthatjuk bent, az informátorunk pedig nem megbízható. Beckett jöjjön az irodámba – már el is indul az említett helység felé és én követem, mert muszáj.