Kegyetlen élet - 1. rész

Újra csak papírmunka. Felnézek, mert nyílik a vaslady ajtaja. Remélem, új ügyünk van és megment a papírmunkától. Egy nagy levegőt vesz, és ebből már látom, valami nehéz ügy következik.

-        Új ügy emberek – tart egy kis szünetet és folytatja – egy őrült lövöldözést rendezett egy óvodában.

Érzem, ahogy a világ fordul egyet körülöttem.

-        A St. Johannában – folytatta a kapitány.

Nagyot fújtam, ahogy kiengedtem a levegőt és csak utána vettem észre hogy milyen sokáig bent tartottam. Autóba ülünk és a fiúkkal és az óvoda felé vesszük az irányt. Mikor kiszálltunk az autóból és az épület felé sétálunk rengeteg gyereket látni mindenfelé, néhányan keservesen sírtak, néhányan pedig csendesen álltak vagy ültek ott ahová a rendőrök kisérték őket. A rendőrök beszéltek velük, hogy ki mit látott. Ahogy beléptem a csoportba szörnyű látvány fogadott. szinte mindenhol vér volt. Két óvónő és két kislány holtteste feküdt ott. Érzem, ahogy a gyomrom felfordul.

-        Ki képes ilyenre? – tette fel a kérdést Esposito, ami mindenkit foglalkoztatott.

-        Csak egy őrült Javier – szólaltam meg.

Az évek során elmaradt a régi Esposito megszólítás. Hiába, neki és Lanienek nagyon sokat köszönhetek, persze Ryannak is, de mégis a barátnőmnek és a férjének, mert már a férje, szóval nekik köszönhetem, hogy talpon vagyok. A fiúkkal kihallgattuk az óvónőket, hisz a gyerekekkel a rendőrök már beszélnek. A felnőttek azt mondták, a lövöldözőn maszk volt, semmi különlegesség nem volt rajta és állandóan csak azt kiabálta, hogy most bosszút áll, de azt nem mondta, hogy miért. Lanie pedig az elsődleges vizsgálat után elszállítatta a testeket.

-        Van még valami? – fordulok a kollégáimhoz.

-        Azt hiszem nincs – Néz rám Ryan és szinte tudja, mi következik.

-        Menj, majd az őrsön találkozunk – vágott közbe Javi.

Nem kellett mondanom, hova akarok menni, tudták. Egy ideig mögöttük vezettem, aztán pár utcányira az őrstől, pontosan félúton a munkahelyem és az otthonom között lévő óvoda előtt parkolok le, és befelé indulok.

-        Jó napot Mrs. Beckett – jött elém az óvónő.

Mrs. Beckett! Általában így szólítanak. Nem javítom ki őket. A kezemre nézek, és ott csillog a gyűrűm. Még mindig hordom, egyszerűen nem tudok megszabadulni tőle. Lanie szerint nem kéne már viselnem, mert az akadályoz abban, hogy továbblépjek. Pedig nem így van és nekik fogalmuk sincs az érzéseimről.

-        Jó napot – köszönök én is.

-        Csak nem el akarja vinni őket?

-        Nem… Én csak… - próbálok elfogadható magyarázatot találni miért is állítottam be csak úgy a napközi vége előtt.

-        Értem én, hiányoznak igaz? – kacsint rám az idős hölgy és már el is viharzott.

-        Anu, Anu – szaladt felém az én kis hercegem.

-        Beni! Vállá! – nyomában a húga.

Leguggolok és kitárom a kezeim. Alig múltak még háromévesek, de a két kis csöppöm egy tornádó erejével futott felém. Éppen csak meg tudom tartani magunkat, hogy ne essünk hátra. Csak ölelem őket, ahogyan ők ölelnek engem. Egy könnycsepp hagyja el a szemeim és végigfolyik az arcomon. Hálát adok, hogy legalább még ők vannak nekem, és hogy nem ebben az oviban történt a lövöldözés.

-        Hazsa medünk? – kérdezi a kisfiam és azokkal az ismerős szemekkel néz rám. Istenem, de sokszor adtam meg magam annak másik, ugyanilyen szempárnak. Beni szívdöglesztő lesz, akárcsak az apukája.

-        Nem kicsim. Anyunak még dolgoznia kell, csak hiányoztatok – simogatom meg a két puha pofit.

-        Medlátodatjuk apucsit – kérdezte a kislányom.

Nem tudom, mit mondjak neki, sóhajtok és megkérdezem.

-        Szeretnétek?

Csak két bólogató buksit látok, de olyan gyorsan rázzák a fejüket, hogy félő beleszédülnek. Gyorsan közbevágok.

-        Rendben. Anyunak most dolgoznia kell. Szeretlek titeket – megölelem őket, adok egy puszit nekik, elköszönök az óvónőktől és kilépek a csoportból.