Kegyetlen élet - 7. rész

Becsukom magam mögött az iroda ajtaját, ő leül, karba teszi a kezeit és rám néz.

-        Le van véve az ügyről Beckett – mondja, szigorúan én pedig hírtelen köpni-nyelni nem tudok. Nem vehet le róla! Kiabálja az elmém.

-        Ezt nem teheti meg!

-        Megtehetem! Leveszem és kész.

-        De miért? – hangom egyre hangosabb.

-        Azért Beckett, mert az áldozatok gyerekek és magát ez túl érzékenyen érinti. Továbbá, tudom mi lesz holnap, milyen nap lesz, és hogy újra ott kell lennie, ahol már évek óta azon a napon. nem vagyok benne biztos, hogy képes végigcsinálni.

-        Nézze kapitány, magának fogalma sincs, mit érzek, és hogy mit bírok lelkileg! Ha most levesz, az ügyről esküszöm, begolyózok! Ez az ügy az, ami eltereli a figyelmem a mindennapokról, amíg a gyerekeim a napköziben vannak! – eszeveszett hangosan ordítok vele, de a szeme sem rebben.

-        Most elintézte magának a szabadságot. Kérem a fegyverét és menjen haza a gyerekeihez. Újra munkába állhat, ha vége az ügynek. Ne kezdjen magán akcióba! – ő még mindig nem kiabál.

Ledobom a fegyverem és a jelvényem az asztalára, és köszönés nélkül viharzok ki az ajtón. Még a fiúktól sem köszönök el, csak megállok egy pillanatra a szék mellett, ránézek, és már rohanok is a liftbe. Túl gyorsan ér le, a kocsiba ülök és indítok. Megpróbálom rendezni a légzésem és lehiggadni. Otthon nem kell, hogy lássák rajtam. Pláne a kicsik nem. Eszembe jut, az, amit a holnapról mondott Gates. A megemlékezés. Nem akarok elmenni. A hű rajongók minden évfordulón nagyszabású megemlékezést tartanak. Megkértek, hogy mondjak beszédet, de eddig minden éven visszautasítottam, persze ott voltam mindig. Végighallgattam a beszédeket és a tucatnyi énekeseket. Kedves tőlük, de bár ne kéne elviselni. Eszembe jut az az este, de gyorsan elhessegetem, mert már meg is érkeztem. Már az ajtónál járok és épp a kulcsom keresem, mikor hallom bentről Beni kiabálását és közben visít.

-        Majd én, megmentelek! – azt hiszem indián kiáltás, de nem vagyok benne biztos.

Kinyitom az ajtót, de rögtön a szívbaj kerülget. A szekrény fiókjai lépcsőnek kihúzva, Joanni pedig a szekrény tetején, kezébe a söprűvel, a hajpántja a homlokára húzva és azok a madártollak vannak odatűzve, amiket délelőtt szedett. Beni pedig csak kiabálta:

-        Megmentelek! – azt hiszem ő is indián lehet.

-        Joanni! Meg ne moccanj! – szólalok meg hangosan, hogy túlkiabáljam a visítozó fiamat.

Martha is megjelenik és ijedten kiált fel.

-        Jézusom csak egy percre mentem el telefonálni.

Gyorsan odaviszem a szobalétrát és már a kezeimbe is veszem Joannit. Lenyújtom a nagyanyának, közben pedig rászólok a fiamra, mert közben már az emelet felé kezdett osonni.

-        Álljon csak meg fiatalember – lesütött szemmel sétál vissza, oda ahol most már Joanni is áll.

Megfogja a húga kezét. Joanni kezében még mindig a sörű díszeleg. Csak tudnám mi az. Olyan ijedten néznek rám. Mindjárt ellágyul a szívem. De muszáj szigorúnak lennem. A bútor nem játszótér, még akkor sem, ha Rick az összeset a falhoz erősítette. Néha muszáj erélyesnek lenni.

-        Joanni miért másztál fel a szekrényre, amíg a nagyi elment telefonálni? – nézek rá szigorúan.

-        Én vadot pontahontas. A setlény med a hed – alig hallom, amit mond, de persze Pocahontas.

Gondolhattam volna, hogy valami szerepjáték. Édes Istenem a vérükben van. Rick most marha büszke lenne, én pedig mindjárt szívrohamot kapok, mi lett volna, ha ráborul a szekrény? Most szigorúan Benire nézek, és mielőtt kérdeznék, már válaszol is.

-        Én vadot a hős, aki megmenti potahontast – a bűnbánó szemeinek majdnem beadom a derekam, egy ugyanilyen szempárnak már jó párszor beadtam a derekam.

-        Mit Mondott el anya már nagyon sokszor? Hogy a bútorokra nem mászunk fel, mert az nem játszótér. Mi lett volna, ha rád borul Joanni, nagyon meg ütött volna és akkor sírtál volna anya után és én is sírtam volna.

-        De én vadot pontahontas – suttogta a kislányom.

-        Na, jól van pontahontasom – utánozom a pösze kiejtését és közben kiszedem a hajából a tollakat – irány a szobába és mindjárt vacsora, nem akarok veszekedni. 

Némán figyelem, ahogy kézen fogva, fejüket lógatva, felfelé mennek a lépcsőn. Bánatos lettem én is. Lehet, hogy túl szigorú voltam velük? Kérdőn nézek a mellettem álló Martara.

-        Nem voltam túl szigorú?

-        Nem. Meg kell tanulniuk, hogy nem mászhatnak fel mindenre – mondja, és közben nekiállunk vacsorát készíteni.

-        MI van, ha most utálnak? – nézek újra az idős hölgyre és elszomorodok.

-        Az anyjuk vagy. Nem utálnak. Mindjárt meg fognak jelenni, hogy bocsánatot kérjenek – mondta, és visszafordult, hogy betegye a húst a sütőbe én pedig tovább csináltam a salátát – csak tudnám mire kellett neki a söprű.

Erre én is elmosolyodok. Fogalmam sincs, hogy a söprű mire volt jó. Még csak most tűnik fel, hogy Lexi sehol sincs. Megkérdezem Marthat hol is van a nevelt lányom, hiszen vele jöttek haza az ikrek. Elmondja, hogy amint megjöttek, Alexist hívta a barátnője, valami pasi ügy, ő pedig elment. Lehet, hogy szakítottak szegény lánnyal. Már majdnem kész a vacsora mikor Alexis felhívott, hogy ma este nem jön haza, de holnap mindenképp itthon lesz. Ahogy kivettük a húst és megterítettünk, két szomorú csemetém már meg is jelent a konyhában. Sosem voltak még ennyire csendben és még mindig fogták egymás kezét. Azt hiszem így bátorították a másikat.

-        Bocánat – néznek rám boci szemekkel.

-        Meg ígéritek, hogy nem másztok többet szekrényre?

-        Iden – magamhoz ölelem őket és azért még megjegyzem, hogy most nincs egy hétig tejszínes epres csokis desszert. Valamit muszáj, pedig tudom, hogy ez a kedvencük. még Javier és Lanie szoktatta rá őket és azt is tudom, hogy valószínű, titokban azért meg fogják venni nekik.

Csendesen telik a vacsora és mosta fürdésnél sincs vita. Kifáradtak a parkban ez látszik rajtuk. És próbálnak jók, lenni, ahogy azt a vacsora előtt megígérték nekem. De biztos vagyok benne, hogy holnapra kialusszák. De nem baj, tudom, hogy felfogták a beszélgetés súlyát, hisz okos gyerekek. Lefektetem őket, a mai mese stílusosan Pocahontas lenne, ők választották. DE mire az első mondathoz érek, már alszanak is. Adok egy gyengéd puszit a homlokukra és behúzom magam mögött az ajtót. Elköszönök Marhatól és a zuhany után én is lefekszem. Nem kell sok és már alszok is.