Kate megpróbált felülni, vagy legalább
a falhoz vonszolni magát, de a lába rettentően fájt neki és nem tudott mozogni
sem tőle. Felkiáltott, de ugyanolyan gyorsan el is nyomta a kiáltást, mikor
eszébe jutott, hogy az aki idehozta akár ott is lehet az ajtó mögött. Nem
akarta megadni neki azt az örömöt, hogy tudja fájdalmat okozott neki. Elterült
a földön és csak a lányára tudott gondolni. Eszébe jutott a szeretett férfi és
tudta, ha ő nem szabadul ki onnét, lesz, ki felnevelje Christinet és szeresse. „A
sors fintora˝ gondolta magában. Ő is elvesztette az anyját és talán Christine
is elveszti. Az élet kegyetlen.
Castle a vállán alvó kislánnyal
lépett be a Bostoni kapitányságra. A New Yorkiak és az ottaniak nagy egyetértésben
vita nélkül nyomoztak. Látott egy kör alakú asztalt, ahol az ˇő csapata˝és
néhány idegen ember ült.
-
Jó napot! Richard Castle – nyújtotta a kezét a főnök
felé – tudnak már valamit?
-
Harris! Semmit nem tudunk, de ez nem játszótér, nem
tűrök meg itt gyereket.
Ricknek sem kellett több, és
elfelejtve, hogy lánya a karjaiban alszik a sok sírástól, ordítani kezdett az
előtte álló férfival.
-
Ide figyeljen maga felfuvalkodott idióta pancser.
Leszarom, hogy maga mit tűr meg mit nem! A nőt akarom, akit szeretek és a
lányom itt fog maradni velem!
-
Nyugodjon meg fiam! – pattant fel Montgomery –
Megtaláljuk Katet.
A nagy kiabálásra Christine is
felébredt és újra sírni kezdett. Castle félrevonult vele.
-
Semmi baj kicsim itt van apuci – simogatta a kicsi
hátát.
-
Aja – egyre csak ezt hajtogatta. Castle nehéz
helyzetben volt, nem ismerte Christinet, nem tudta mivel tudná megnyugtatni.
-
MI lenne, ha aluk kötnénk kicsi lány, te abbahagyod a
sírást én meg megtalálom anyát. Jó? – nézett a kicsire, aki mintha értené mi is
a tét, már csak sírás helyett hüppögött.
Castle az ölébe ültette és úgy
ültek az asztalnál, hallgatva mit is tudnak addig, ami nem sok volt. Az autóban
Kate vére volt, ami bizonyítja, hogy csúnyám megsérült, az egyetlen ember,
akivel néha beszélgetett az a David, akit vissza is utasított és most őt sem
találják.
-
Főnök valami nem stimmel – futott egy aktával a kezében
Johnson – Rá akartam keresni Davidre, de ez szerint David Hornsbi már 10 évvel
ezelőtt meghalt szívrohamban. Már futtatom a képét, hogy ki is ő valójában.
-
Várjunk csak, azt mondták, Kate kikosarazta. Mi van, ha
nála van? – tette fel a kérdést Esposito.
-
Hogy néz ki az a férfi? – kérdezte Rick mire a bostoni
nyomozó már is egy képet tolt eléjük.
Christine egészen addig elvolt
apja ölében, amíg a kép eléjük nem került. Ahogy meglátta a férfi képét már
sírásra is görbült a szája és sikítozni kezdett. Castle rettentően megijedt.
-
Mi a baj Christine? – pattant fel a székről és emelte
maga elé a kislányt.
-
Báci ej aja. Cuna báci – sírta tovább.
Az ott lévő emberek egymásra
néztek és nem kellett beszélniük, mindenki tudta kit kell keresniük. Telefonálni
kezdtek, a rendszert bújták, hátha valamit megtudnak.
Kate már órák óta feküdt a földön
mikor nyílt az ajtó és meglepetésére David lépett be rajta.
-
David segíts. Valaki idehozott, hála Isten hogy
megtaláltál – nyögte keservesen, de aztán meglátta a férfi arckifejezését és megijedt
tőle.
-
David? – kérdezte halkan, de nyomozói ösztöne súgta
neki, itt valami nem stimmel.
-
Katherine. Már az enyém vagy! Örökre! – és gonoszul
kacagni kezdett.
-
Ne hívj Katherinenek. Soha nem leszek a tiéd.
A férfi erre rettentő dühös lett,
pillanatok alatt ott termett a nő mellett, lehajolt és egy hatalmas pofont
kevert le neki. A szája felrepedt és érezte a vér fémes ízét. David kegyetlenül
a lábán lévő nyílt sebre tenyerelt és úgy köpte a szavakat a nő felé.
-
Kérj bocsánatot! Majd megtanulod mi az a tisztelet! –
ordította.
-
Soha – sziszegte a fogai között Kate, és bármennyire is
fájt amit a férfi csinál vele, nem akart felordítani. Nem akarta megadni neki
azt az örömet. Kapott még egy pofont, aztán jótékony sötétség vette bírtokába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése